Felébredtem, és
azonnal bevillantak a tegnap esti emlékek – legalábbis, amik
megmaradtak. Talán születésnapi ajándék volt ez is, hogy semmi
nyomát nem éreztem a részeges állapotomnak, megúsztam a
másnaposságot. Szemeim előtt megjelent Jihyun alvó arca, és
normális esetben azonnal el is mosolyodtam volna rajta, de most nem
ment, mivel eszembe jutott, hogy nem viselkedtem vele valami szépen.
Az alkohol eddig nem tett agresszívvá vagy akaratossá, ezért még
mindig nem tudtam rájönni, hogy miért állt szándékomban
ráerőltetni az akaratom.
Viszont most elérkezett
a másnap, és egy kis csúszással ugyan, de eljött a szülinapi
szex ideje. Nem érdekelt a reggeli szájszag, a takaró alatt
óvatosan másztam a mit sem sejtő barátnőmre, aki nem ébredt fel
a mozgásra. Valamilyen furcsa gondolat költözött a fejembe, ami
nem hagyott nyugodni, és különösen izgatta a fantáziámat, de
nem akartam egyből a közepébe vágni. Jihyun combjai mellett
térdeltem, a könyökeimre támaszkodva hajoltam az arcához, fejét
pedig óvatosan fordítottam magam felé, amire már ébredezni
kezdett. Nagy puszikat nyomtam az arca két oldalára, majd a szájára
is, amit álmos nyöszörgéssel fogadott.
– Mit csinálsz? –
csukott szemekkel kérdezte.
– Szülinapi szex.
– Most? –
mellkasomnak feszítette kezeit, fejét pedig elfordította.
– Mit szólnál
hozzá, ha kipróbálnánk valami újat? – mivel az ajkaihoz nem
fértem hozzá, ezért a nyakát kezdtem ellepni csókokkal.
– Sehoon, várj…
Mocorgott alattam,
mellkasomon lévő kezei nem igazán tudták megtartani a távolságot,
és válaszolni se akart a kérdésemre, de visszafogtam magam,
türelmes voltam vele. Teljes súlyommal ránehezedve feküdtem
teljesen a testére, finoman megfogtam a fejét két oldalt, hogy
visszafordítsam magam felé, és huncut mosollyal néztem a lassan
kinyíló szemeibe.
– Arra gondoltam,
ez lehetne egy kivételes alkalom, eltérhetnénk kicsit a megszokott
dolgoktól – kezeit megfogtam, csuklójánál fogva szegeztem őket
az ágyhoz. – Mondjuk… nem is tudom. Megkötném a kezeid, vagy
valami…
Bizakodva mondtam
ki, de a reakciójából ítélve nem tetszett neki, amit hallott.
– Megőrültél? –
felháborodása csak egy pillanatig tartott, hangosan sóhajtott, és
a tekintete ellágyult, de mégis rossz érzést keltett bennem.
– Te nem unod már,
hogy folyton ugyanúgy csináljuk? – tovább próbálkoztam.
– Sehoon…
– Állandóan te
vagy felül, most én akarok irányítani.
– Sehoon! Mondanom
kell valamit.
– Csupa fül
vagyok.
Elengedtem a
csuklóit, és fejemet a kezemre támasztva figyeltem őt. Nem adtam
még fel, bizakodtam benne, hogy egy kicsit babusgatnom kell csak,
aztán beadja a derekát. Úgy tűnt, hogy keresi a szavakat,
csendesen megvártam, amíg megfogalmazta magában a mondanivalóját.
– Nagyon
megbántottál azzal, amit tegnap csináltál…
– Tudom, és
nagyon sajnálom – közelebb hajoltam, hogy megcsókoljam, de ő
megint elfordította a fejét.
– Hallgass végig
– újra rám nézett. – Megijesztettél a viselkedéseddel, és
kicsit túl is reagáltam…
Nehézkesen beszélt,
sűrűn sóhajtozott, kezdett gyanússá válni. Arcát fürkésztem,
amin tisztán látszott a bűntudat és a tanácstalanság. Volt egy
rossz megérzésem, sejtettem, hogy mit fog mondani, de reméltem,
hogy nem lesz igazam.
– Jihyun, a
lényeget – sürgettem.
– Nem tudom, hogy
miért tettem, már nagyon megbántam, de miután te elaludtál… Baekhyun
flörtölni kezdett velem… – könnyek gyűltek a szemeibe, bennem
pedig a düh növekedett. – Kérlek, ne haragudj rám.
– Pontosan mit
értesz az alatt, hogy flörtölt veled? Történt más is? –
próbáltam higgadtnak tűnni.
Nem válaszolt. Meg
se szólalt, és a tekintetemet is kerülte, amitől az idegszálaim
egyesével kezdtek elpattanni.
– Jihyun! Történt
más is? – ismételtem, ezúttal erőteljesebb hangon.
– Lefeküdtünk…
Épphogy hallani
lehetett, de én tökéletesen hallottam. Hirtelen azt se tudtam mit
kellene reagálnom, ott helyben agyonütöttem volna, de a gondolatot
hamar kiűztem a fejemből. Minden rá lehetett írva az arcomra.
– Nagyon sajnálom,
Sehoon – pityergett. – De én csak téged szeretlek, és csak te-
– Tessék?
Szeretsz? – kínomban felnevettem, és lemásztam róla. – Ezt
tényleg nem gondoltam volna rólad…
Felkeltem az ágyról,
elvettem a nadrágomat a bent lévő fotelből, és kapkodva öltöztem
fel, mit sem törődve Jihyun hangosodó sírásával.
– Remélem
tisztában vagy vele, hogy végeztünk – morogtam a cipőm
felhúzása közben. – És köszönöm szépen a születésnapi
ajándékot, igazán jól esett.
Sietős léptekkel
távoztam a szobából. A ház teljesen üres volt és rendetlen,
mintha egy csatatéren jártam volna. Kárörvendő mosollyal
képzeltem magam elé, ahogy Jihyun feltakarítja a hányást, meg ki
tudja milyen foltok voltak még a nappali szőnyegén. Az utamból
félre rugdostam a műanyag poharakat, és a hátsó ajtón kimentem.
Hűvös, hajnali levegő volt, és a dühöm hasznosnak bizonyult,
mert kellően melegen tartott. Pulóverem zsebeibe csúsztattam a
kezeim, és sietve sétáltam hazafelé. A környéken
egy lélek sem volt, ezért útközben bátorkodtam felrúgni néhány
kukát, amiken kitölthettem a mérgem egy részét.
És én még azt
gondoltam, hogy Jihyun az igazi. Valóságos pofán rúgás volt
tőle, amit csinált, és nem tartott vissza sok attól, hogy olyat
tegyek vele, amit később megbántam volna. Baekhyunban is
hatalmasat csalódtam, mivel azt hittem, haverok vagyunk. Csak
kerüljön a szemem elé…
A fél órás séta
után kiszellőztetett fejjel, de még háborogva értem haza, és
egy terv is körvonalazódott a fejemben arról, hogyan tovább.
Megszerzem a jogosítványt, beülök a csilli-villi autómba, és
irány Szöul; nem fog érdekelni, hogy ki, mit mondd, ez így lesz,
és kész.
Halkan rúgtam le a
cipőimet, majd óvatos léptekkel mentem fel a lépcsőn, mivel
édesanyám valószínűleg még aludt, nem akartam felébreszteni.
Beléptem a szobámba, bevágódtam ruhástul az ágyamba, és csak
néztem ki a fejemből. Valahogy másra számítottam a felnőtté
válást illetően. Nem vártam azt, hogy majd hirtelenjében minden
klassz lesz, de eszembe se jutott, hogy így fog indulni már az első napom nagykorúként. Lehet, hogy túlreagálom? A nagy lófaszt! Az a
szuka velem nem akart szexelni, bezzeg Baekhyunnak hagyta, hogy
megdugja.
Átfordultam a
hasamra, és a párnába nyomtam az arcom, hogy tompítsa az
ordításom hangját. Mindig is nyugodt természetű voltam, nehéz
volt kihozni a sodromból, és az erőszakos dolgokat inkább
mellőztem, de most azt éreztem, hogy egy darab szöggel is képes
lettem volna halálra szurkálni valakit. Levegőhiány miatt
kénytelen voltam felemelni a fejem, és abbahagyni az ordítozást.
Egyik pillanatról a másikra megfogalmazódott bennem a tény, hogy
szörnyen éhes vagyok, és a teli gyomortól talán meg is nyugszom kicsit. Feltápászkodtam, lesétáltam a konyhába, és morcos
tekintettel kukkantottam be a hűtőbe. Azonnal kiszúrtam a
tortámat, és az ízlelőbimbóim megkívánták az édeset, ezért
egyből kivettem. Alig hiányzott belőle néhány szelet,
kerestem egy nagyobb kést az egyik fiókban, és egy pillanatra elidőzött a tekintetem a képen, ami a torta tetején díszelgett. Néztem a babakori
énemet, azt a csodálkozó, pufi fejet, amibe egyik pillanatról a
másikra beleállt a kezemben tartott kés pengéje. Meglepődtem a
saját tettemen, majd rájöttem, hogy ez furcsán jó érzés volt,
és megismételtem a mozdulatot újra és újra.
– Jézusom –
hirtelen engedtem el a kést, s kezeimbe temettem az arcomat.
Elborzadtam saját
magamon, megdörzsöltem a szemeim, és ránéztem a művemre.
Felnevettem a látványon és magán a gondolaton, hogy megkéseltem
a tortámat.
– Sehoon, mit
csinálsz?
Rémülten fordultam
meg, és észrevettem anyát, aki értetlen, szinte már rémült
tekintettel figyelt a konyha ajtajából.
– Öhm… én
csak… – próbáltam visszatartani a nevetést. – Eszek a
tortából.
Álltam a furcsálló
pillantásait, majd ő maga terelte el a témát.
– Hogyhogy ilyen
korán itthon vagy?
– Jihyun elment
meglátogatni a nagymamáját – hazudtam.
– Kora reggel?
Éreztem a
gyanakvást, de csak vállat vontam, és szerencsére nem is
feszegette tovább a témát. A kávégéphez sétált, én pedig
újra a tortával foglalkoztam, az épségben maradt részéből
vágtam egy szeletet, a többit azonnal vissza is tettem a hűtőbe,
mielőtt édesanyám meglátta volna; később meg tudom játszani a
hülyét, hogy fogalmam sincs mi történhetett vele.
A vizsgáig
hátralévő két napot végig tanulással töltöttem, biztosra
akartam menni, hogy meglesz a jogsim. Amíg nem volt száz százalékig garantált, nem akartam
említeni anyának a tervemet, hogy Szöulba megyek, mivel egyáltalán nem
hiányoztak a fölösleges veszekedések emiatt. Bizonyára sejtette,
hogy valami történt, időközönként faggatott, hogy miért nem
mozdulok ki a szobámból. Valami hülye kifogással lerendeztem,
mert nem volt kedvem magyarázkodni, és különben is, csak ő
titkolózhat, én nem?
Elérkezett a
forgalmi vizsga napja, és végig tele voltam magabiztossággal, amíg
nem találkoztam a vizsgabiztossal. Negyven év körüli, testes,
szigorú tekintetű fickó volt. Ősz bajszát pödörve mért végig,
majd felvont szemöldökkel nézett a kezében tartott papírra.
– Oh Sehoon, igaz?
– pillantott rám vastag szemüvege mögül, én pedig csak
bólintottam, és egy rejtélyes mosoly jelent meg az arcán.
Egyáltalán
nem volt szimpatikus az alak, és inkább csendben maradtam, minthogy
tiszteletlen dolgot mondjak neki. Követtem
az autóig, ami egy régi Suzuki volt, látszott rajta, hogy nem én
vagyok az első, aki ezzel vizsgázik. A
férfi intett egyet a jármű felé, s hevesen dobogó szívvel láttam neki a
feladatnak. Igyekeztem koncentrálni, hogy semmit ne felejtsek el;
ellenőriztem a rendszámtáblát, a kerekeket, a lámpákat, meg
minden egyebet. Aztán kezdődött a neheze.
A vizsgabiztos egy szót sem szólt, csak mutogatással kommunikált
velem, ami nagyban megnehezítette a dolgomat, és csak feszültebb
lettem ettől. Beültünk,
nagy teste alatt az autó megdőlt jobbra, és kétségbeesetten
gondolkoztam, hogy most mit is kéne tennem. Már nyúltam volna a sebváltóhoz, de ekkor eszembe jutottak nagyapa szavai, hogy „Rögtön
megbuktál volna, mivel nem kötötted be magad”.
A nagy feszengéstől majdnem elfelejtettem a legalapvetőbb dolgot.
Ötven perc maradt, amit vezetéssel kell töltenem a városban. Az irritáló
alak eleinte szigorú tekintettel figyelt, csak akkor szólalt meg,
amikor feladatokat osztott ki. Valahol a harmincadik perc körül
járhattunk, amikor a zakója belső zsebéből kivett egy újságot,
és olvasni kezdett. Nem
tudtam hova tenni a dolgot, értetlenül pillantottam felé.
– Ne
engem bámuljon – vakkantott –, maga csak vezessen.
A
megszeppent kifejezés maradt az arcomon, és
céltalanul haladtam a városban, teljesen magamra voltam utalva. Az
eszem csak azon járt, hogy figyeljek a gyalogosokra, ne feledkezzek
meg az irányjelzésről, a táblákról és a többi apróságról.
Stresszesen
teltek el a percek, majd a férfi ismét megszólalt, kiadva a
vezényszót, hogy elindulhatok visszafelé. Részben
megkönnyebbültem, ugyanakkor aggódtam is, mert ötletem se volt,
hogy ez most jót jelent-e, vagy meghúztak, és próbálhatom újra az egészet.
A parkolóban leállítottam a motort, és egy hatalmas sóhaj szökött ki belőlem.
A vizsgabiztos letette az újságot, és rám pillantott.
– Eddig
is vehetett volna levegőt, fölöslegesen idegeskedett – szúrósan jegyezte meg, valamit
firkált a minősítő lapomra, majd
átnyújtotta felém. – Gratulálok.
Édesanyám
előtt széles mosollyal lengettem meg a papírt. Örültem,
hogy elsőre sikerült, de az még boldogabbá tett, hogy hamarosan beülhetek a saját járgányomba, és Szöulig meg se
állok. Ám ezt említenem kellett anyának is, de még nem jött el
az ideje; majd ha már a kezemben lesz a jogosítvány, és semmi
akadálya nem lesz az indulásomnak. Egyedül nagyapa volt, akit
beavattam a dologba, még aznap este fel is hívtam.
– Átmentem
– közöltem, mindenféle köszönés nélkül.
– Tudtam,
hogy menni fog, ügyes vagy.
– Viszont…
valamit szeretnék mondani.
– Valami
baj van? – hangján éreztem, hogy megszeppent.
– Nem,
csak… – vettem egy nagy levegőt, és elmondtam neki a születésnapi eseményeket.
Tudtam,
hogy ő az én oldalamon áll, és meg fog érteni, de kezdtem félni,
amikor a történetem végéhez érve ő nem mondott semmit egy ideig.
– Sajnálom,
hogy ez történt, és elhiszem, hogy haragszol Jihyunra –
megkönnyebbültem, amikor végre megszólalt –, de ne hozz
elhamarkodott döntéseket. Tudod,
hogy édesanyád nem fog örülni az ötletnek, ezért gondold át
még egyszer.
– Jó,
de ha biztos leszek a dolgomban, akkor számíthatok rád? – hosszú
másodpercekig vártam a válaszára, majd a türelmem elfogyott. – Papa?
– Persze,
kölyök. Rám mindig számíthatsz.
Másnap
reggel a jogosítványom várt a postaládában. Rengeteget agyaltam
az éjjel, végül semmi nem tudott lebeszélni Szöulról. Egyedül
talán Jihyun lett volna az, de ő nem igazán erőltette meg magát,
hogy felkeressen. Nem mintha érdekelne, legyen boldog Baekhyunnal.
Feltéptem
a borítékot, és az önarcképem nézett vissza rám a kártyáról.
Nem tudtam levenni róla a szemem, és még mindig azt bámultam,
amikor édesanyám
elé léptem. Nagy levegőt vettem, és kész voltam közölni vele,
hogy még ma elmegyek.