3. Fejezet

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, és gyakrabban lenne új rész, ha látnám, hogy érdekel is titeket, mivel a több visszajelzés nagyobb kedvet ad a folytatáshoz. Én 2, 3, akár 4 órát is tölthetek az írással és a javítással, viszont nektek csak pár perc elolvasni, és szintén nem olyan sok idő, hogy pötyögjetek néhány sort az adott fejezetről. :)

Felébredtem, és azonnal bevillantak a tegnap esti emlékek – legalábbis, amik megmaradtak. Talán születésnapi ajándék volt ez is, hogy semmi nyomát nem éreztem a részeges állapotomnak, megúsztam a másnaposságot. Szemeim előtt megjelent Jihyun alvó arca, és normális esetben azonnal el is mosolyodtam volna rajta, de most nem ment, mivel eszembe jutott, hogy nem viselkedtem vele valami szépen. Az alkohol eddig nem tett agresszívvá vagy akaratossá, ezért még mindig nem tudtam rájönni, hogy miért állt szándékomban ráerőltetni az akaratom.

Viszont most elérkezett a másnap, és egy kis csúszással ugyan, de eljött a szülinapi szex ideje. Nem érdekelt a reggeli szájszag, a takaró alatt óvatosan másztam a mit sem sejtő barátnőmre, aki nem ébredt fel a mozgásra. Valamilyen furcsa gondolat költözött a fejembe, ami nem hagyott nyugodni, és különösen izgatta a fantáziámat, de nem akartam egyből a közepébe vágni. Jihyun combjai mellett térdeltem, a könyökeimre támaszkodva hajoltam az arcához, fejét pedig óvatosan fordítottam magam felé, amire már ébredezni kezdett. Nagy puszikat nyomtam az arca két oldalára, majd a szájára is, amit álmos nyöszörgéssel fogadott.

– Mit csinálsz? – csukott szemekkel kérdezte.

– Szülinapi szex.

– Most? – mellkasomnak feszítette kezeit, fejét pedig elfordította.

– Mit szólnál hozzá, ha kipróbálnánk valami újat? – mivel az ajkaihoz nem fértem hozzá, ezért a nyakát kezdtem ellepni csókokkal.

– Sehoon, várj…

Mocorgott alattam, mellkasomon lévő kezei nem igazán tudták megtartani a távolságot, és válaszolni se akart a kérdésemre, de visszafogtam magam, türelmes voltam vele. Teljes súlyommal ránehezedve feküdtem teljesen a testére, finoman megfogtam a fejét két oldalt, hogy visszafordítsam magam felé, és huncut mosollyal néztem a lassan kinyíló szemeibe.

– Arra gondoltam, ez lehetne egy kivételes alkalom, eltérhetnénk kicsit a megszokott dolgoktól – kezeit megfogtam, csuklójánál fogva szegeztem őket az ágyhoz. – Mondjuk… nem is tudom. Megkötném a kezeid, vagy valami…

Bizakodva mondtam ki, de a reakciójából ítélve nem tetszett neki, amit hallott.

– Megőrültél? – felháborodása csak egy pillanatig tartott, hangosan sóhajtott, és a tekintete ellágyult, de mégis rossz érzést keltett bennem.

– Te nem unod már, hogy folyton ugyanúgy csináljuk? – tovább próbálkoztam.

– Sehoon…

– Állandóan te vagy felül, most én akarok irányítani.

– Sehoon! Mondanom kell valamit.

– Csupa fül vagyok.

Elengedtem a csuklóit, és fejemet a kezemre támasztva figyeltem őt. Nem adtam még fel, bizakodtam benne, hogy egy kicsit babusgatnom kell csak, aztán beadja a derekát. Úgy tűnt, hogy keresi a szavakat, csendesen megvártam, amíg megfogalmazta magában a mondanivalóját.

– Nagyon megbántottál azzal, amit tegnap csináltál…

– Tudom, és nagyon sajnálom – közelebb hajoltam, hogy megcsókoljam, de ő megint elfordította a fejét.

– Hallgass végig – újra rám nézett. – Megijesztettél a viselkedéseddel, és kicsit túl is reagáltam…

Nehézkesen beszélt, sűrűn sóhajtozott, kezdett gyanússá válni. Arcát fürkésztem, amin tisztán látszott a bűntudat és a tanácstalanság. Volt egy rossz megérzésem, sejtettem, hogy mit fog mondani, de reméltem, hogy nem lesz igazam.

– Jihyun, a lényeget – sürgettem.

– Nem tudom, hogy miért tettem, már nagyon megbántam, de miután te elaludtál… Baekhyun flörtölni kezdett velem… – könnyek gyűltek a szemeibe, bennem pedig a düh növekedett. – Kérlek, ne haragudj rám.

– Pontosan mit értesz az alatt, hogy flörtölt veled? Történt más is? – próbáltam higgadtnak tűnni.

Nem válaszolt. Meg se szólalt, és a tekintetemet is kerülte, amitől az idegszálaim egyesével kezdtek elpattanni.

– Jihyun! Történt más is? – ismételtem, ezúttal erőteljesebb hangon.

– Lefeküdtünk…

Épphogy hallani lehetett, de én tökéletesen hallottam. Hirtelen azt se tudtam mit kellene reagálnom, ott helyben agyonütöttem volna, de a gondolatot hamar kiűztem a fejemből. Minden rá lehetett írva az arcomra.

– Nagyon sajnálom, Sehoon – pityergett. – De én csak téged szeretlek, és csak te-

– Tessék? Szeretsz? – kínomban felnevettem, és lemásztam róla. – Ezt tényleg nem gondoltam volna rólad…

Felkeltem az ágyról, elvettem a nadrágomat a bent lévő fotelből, és kapkodva öltöztem fel, mit sem törődve Jihyun hangosodó sírásával.

– Remélem tisztában vagy vele, hogy végeztünk – morogtam a cipőm felhúzása közben. – És köszönöm szépen a születésnapi ajándékot, igazán jól esett.

Sietős léptekkel távoztam a szobából. A ház teljesen üres volt és rendetlen, mintha egy csatatéren jártam volna. Kárörvendő mosollyal képzeltem magam elé, ahogy Jihyun feltakarítja a hányást, meg ki tudja milyen foltok voltak még a nappali szőnyegén. Az utamból félre rugdostam a műanyag poharakat, és a hátsó ajtón kimentem. Hűvös, hajnali levegő volt, és a dühöm hasznosnak bizonyult, mert kellően melegen tartott. Pulóverem zsebeibe csúsztattam a kezeim, és sietve sétáltam hazafelé. A környéken egy lélek sem volt, ezért útközben bátorkodtam felrúgni néhány kukát, amiken kitölthettem a mérgem egy részét.

És én még azt gondoltam, hogy Jihyun az igazi. Valóságos pofán rúgás volt tőle, amit csinált, és nem tartott vissza sok attól, hogy olyat tegyek vele, amit később megbántam volna. Baekhyunban is hatalmasat csalódtam, mivel azt hittem, haverok vagyunk. Csak kerüljön a szemem elé…

A fél órás séta után kiszellőztetett fejjel, de még háborogva értem haza, és egy terv is körvonalazódott a fejemben arról, hogyan tovább. Megszerzem a jogosítványt, beülök a csilli-villi autómba, és irány Szöul; nem fog érdekelni, hogy ki, mit mondd, ez így lesz, és kész.

Halkan rúgtam le a cipőimet, majd óvatos léptekkel mentem fel a lépcsőn, mivel édesanyám valószínűleg még aludt, nem akartam felébreszteni. Beléptem a szobámba, bevágódtam ruhástul az ágyamba, és csak néztem ki a fejemből. Valahogy másra számítottam a felnőtté válást illetően. Nem vártam azt, hogy majd hirtelenjében minden klassz lesz, de eszembe se jutott, hogy így fog indulni már az első napom nagykorúként. Lehet, hogy túlreagálom? A nagy lófaszt! Az a szuka velem nem akart szexelni, bezzeg Baekhyunnak hagyta, hogy megdugja.

Átfordultam a hasamra, és a párnába nyomtam az arcom, hogy tompítsa az ordításom hangját. Mindig is nyugodt természetű voltam, nehéz volt kihozni a sodromból, és az erőszakos dolgokat inkább mellőztem, de most azt éreztem, hogy egy darab szöggel is képes lettem volna halálra szurkálni valakit. Levegőhiány miatt kénytelen voltam felemelni a fejem, és abbahagyni az ordítozást. Egyik pillanatról a másikra megfogalmazódott bennem a tény, hogy szörnyen éhes vagyok, és a teli gyomortól talán meg is nyugszom kicsit. Feltápászkodtam, lesétáltam a konyhába, és morcos tekintettel kukkantottam be a hűtőbe. Azonnal kiszúrtam a tortámat, és az ízlelőbimbóim megkívánták az édeset, ezért egyből kivettem. Alig hiányzott belőle néhány szelet, kerestem egy nagyobb kést az egyik fiókban, és egy pillanatra elidőzött a tekintetem a képen, ami a torta tetején díszelgett. Néztem a babakori énemet, azt a csodálkozó, pufi fejet, amibe egyik pillanatról a másikra beleállt a kezemben tartott kés pengéje. Meglepődtem a saját tettemen, majd rájöttem, hogy ez furcsán jó érzés volt, és megismételtem a mozdulatot újra és újra.

– Jézusom – hirtelen engedtem el a kést, s kezeimbe temettem az arcomat.

Elborzadtam saját magamon, megdörzsöltem a szemeim, és ránéztem a művemre. Felnevettem a látványon és magán a gondolaton, hogy megkéseltem a tortámat.

– Sehoon, mit csinálsz?

Rémülten fordultam meg, és észrevettem anyát, aki értetlen, szinte már rémült tekintettel figyelt a konyha ajtajából.

– Öhm… én csak… – próbáltam visszatartani a nevetést. – Eszek a tortából.

Álltam a furcsálló pillantásait, majd ő maga terelte el a témát.

– Hogyhogy ilyen korán itthon vagy?

– Jihyun elment meglátogatni a nagymamáját – hazudtam.

– Kora reggel?

Éreztem a gyanakvást, de csak vállat vontam, és szerencsére nem is feszegette tovább a témát. A kávégéphez sétált, én pedig újra a tortával foglalkoztam, az épségben maradt részéből vágtam egy szeletet, a többit azonnal vissza is tettem a hűtőbe, mielőtt édesanyám meglátta volna; később meg tudom játszani a hülyét, hogy fogalmam sincs mi történhetett vele.

A vizsgáig hátralévő két napot végig tanulással töltöttem, biztosra akartam menni, hogy meglesz a jogsim. Amíg nem volt száz százalékig garantált, nem akartam említeni anyának a tervemet, hogy Szöulba megyek, mivel egyáltalán nem hiányoztak a fölösleges veszekedések emiatt. Bizonyára sejtette, hogy valami történt, időközönként faggatott, hogy miért nem mozdulok ki a szobámból. Valami hülye kifogással lerendeztem, mert nem volt kedvem magyarázkodni, és különben is, csak ő titkolózhat, én nem?

Elérkezett a forgalmi vizsga napja, és végig tele voltam magabiztossággal, amíg nem találkoztam a vizsgabiztossal. Negyven év körüli, testes, szigorú tekintetű fickó volt. Ősz bajszát pödörve mért végig, majd felvont szemöldökkel nézett a kezében tartott papírra.

– Oh Sehoon, igaz? – pillantott rám vastag szemüvege mögül, én pedig csak bólintottam, és egy rejtélyes mosoly jelent meg az arcán.

Egyáltalán nem volt szimpatikus az alak, és inkább csendben maradtam, minthogy tiszteletlen dolgot mondjak neki. Követtem az autóig, ami egy régi Suzuki volt, látszott rajta, hogy nem én vagyok az első, aki ezzel vizsgázik. A férfi intett egyet a jármű felé, s hevesen dobogó szívvel láttam neki a feladatnak. Igyekeztem koncentrálni, hogy semmit ne felejtsek el; ellenőriztem a rendszámtáblát, a kerekeket, a lámpákat, meg minden egyebet. Aztán kezdődött a neheze. A vizsgabiztos egy szót sem szólt, csak mutogatással kommunikált velem, ami nagyban megnehezítette a dolgomat, és csak feszültebb lettem ettől. Beültünk, nagy teste alatt az autó megdőlt jobbra, és kétségbeesetten gondolkoztam, hogy most mit is kéne tennem. Már nyúltam volna a sebváltóhoz, de ekkor eszembe jutottak nagyapa szavai, hogy „Rögtön megbuktál volna, mivel nem kötötted be magad”. A nagy feszengéstől majdnem elfelejtettem a legalapvetőbb dolgot.

Ötven perc maradt, amit vezetéssel kell töltenem a városban. Az irritáló alak eleinte szigorú tekintettel figyelt, csak akkor szólalt meg, amikor feladatokat osztott ki. Valahol a harmincadik perc körül járhattunk, amikor a zakója belső zsebéből kivett egy újságot, és olvasni kezdett. Nem tudtam hova tenni a dolgot, értetlenül pillantottam felé.

– Ne engem bámuljon – vakkantott –, maga csak vezessen.

A megszeppent kifejezés maradt az arcomon, és céltalanul haladtam a városban, teljesen magamra voltam utalva. Az eszem csak azon járt, hogy figyeljek a gyalogosokra, ne feledkezzek meg az irányjelzésről, a táblákról és a többi apróságról.

Stresszesen teltek el a percek, majd a férfi ismét megszólalt, kiadva a vezényszót, hogy elindulhatok visszafelé. Részben megkönnyebbültem, ugyanakkor aggódtam is, mert ötletem se volt, hogy ez most jót jelent-e, vagy meghúztak, és próbálhatom újra az egészet.

A parkolóban leállítottam a motort, és egy hatalmas sóhaj szökött ki belőlem. A vizsgabiztos letette az újságot, és rám pillantott.

– Eddig is vehetett volna levegőt, fölöslegesen idegeskedett – szúrósan jegyezte meg, valamit firkált a minősítő lapomra, majd átnyújtotta felém. – Gratulálok.

Édesanyám előtt széles mosollyal lengettem meg a papírt. Örültem, hogy elsőre sikerült, de az még boldogabbá tett, hogy hamarosan beülhetek a saját járgányomba, és Szöulig meg se állok. Ám ezt említenem kellett anyának is, de még nem jött el az ideje; majd ha már a kezemben lesz a jogosítvány, és semmi akadálya nem lesz az indulásomnak. Egyedül nagyapa volt, akit beavattam a dologba, még aznap este fel is hívtam.

– Átmentem – közöltem, mindenféle köszönés nélkül.

– Tudtam, hogy menni fog, ügyes vagy.

– Viszont… valamit szeretnék mondani.

– Valami baj van? – hangján éreztem, hogy megszeppent.

– Nem, csak… – vettem egy nagy levegőt, és elmondtam neki a születésnapi eseményeket.

Tudtam, hogy ő az én oldalamon áll, és meg fog érteni, de kezdtem félni, amikor a történetem végéhez érve ő nem mondott semmit egy ideig.

– Sajnálom, hogy ez történt, és elhiszem, hogy haragszol Jihyunra – megkönnyebbültem, amikor végre megszólalt –, de ne hozz elhamarkodott döntéseket. Tudod, hogy édesanyád nem fog örülni az ötletnek, ezért gondold át még egyszer.

– Jó, de ha biztos leszek a dolgomban, akkor számíthatok rád? – hosszú másodpercekig vártam a válaszára, majd a türelmem elfogyott. – Papa?

– Persze, kölyök. Rám mindig számíthatsz.

Másnap reggel a jogosítványom várt a postaládában. Rengeteget agyaltam az éjjel, végül semmi nem tudott lebeszélni Szöulról. Egyedül talán Jihyun lett volna az, de ő nem igazán erőltette meg magát, hogy felkeressen. Nem mintha érdekelne, legyen boldog Baekhyunnal.

Feltéptem a borítékot, és az önarcképem nézett vissza rám a kártyáról. Nem tudtam levenni róla a szemem, és még mindig azt bámultam, amikor édesanyám elé léptem. Nagy levegőt vettem, és kész voltam közölni vele, hogy még ma elmegyek.

2. Fejezet

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, és gyakrabban lenne új rész, ha látnám, hogy érdekel is titeket, mivel a több visszajelzés nagyobb kedvet ad a folytatáshoz. Én 2, 3, akár 4 órát is tölthetek az írással és a javítással, viszont nektek csak pár perc elolvasni, és szintén nem olyan sok idő, hogy pötyögjetek néhány sort az adott fejezetről. :)

Lógott az eső lába, az égboltot szürke felhők takarták, amik tökéletesen tükrözték a hangulatomat is. Közel sem voltam már abban az ünnepi hangulatban, hála édesanyám újabb hisztijének. Kezdtem örülni, hogy végre talán engedékenyebb lesz, de az utolsó reményem nagyapa volt. Türelmetlenül vártam, hogy megszólaljon, miközben ő a bajsza alatt mosolyogva vezetett, csak az utat figyelte. Még az a gondolat se tudta feldobni a kedvem, hogy épp a leendő autómban ültünk, és nem kellett sokat várnom, hogy végre vezethessem is.

– Tudod, hogy miért nem mentem nyugdíjba? – szólalt meg a dohányzástól rekedt hangján.

– Azt hittem apáról fogsz beszélni.

Csípős megjegyzésem közben a szememet forgatva néztem ki az ablakon, és felkönyököltem, arcomat megtámasztottam az öklömön. Papa úgy tett, mint aki meg se hallott, és megválaszolta a saját kérdését.

– Azért, mert különben otthon ülnék, szivarozva és bort iszogatva bámulnám a tévét, a gondolataimtól pedig megőrülnék közben. A munka tökéletes arra, hogy valamivel lefoglald magad, és ne rágódj minden apró hülye problémán is – rövid szünetet tartott. – Édesapáddal pont ez volt a baj.

Utolsó mondatára felkaptam a fejem, rá néztem, és láttam a keserű mosolyt az arcán. Csendben maradtam, és kíváncsian vártam, hogy folytassa.

– Nem volt ő rossz ember, csak… Csak nem olyan életet kapott, amilyet érdemelt volna.

– Ezeket úgy mondod, mintha valami bűnöző lett volna – fintorogtam.

– Kölyök, moderáld magad!

– Jól van, na… – elnyomtam magamban minden késztetést, hogy rosszindulatú megjegyzéseket tegyek.

Nagyapa elhallgatott, ami bosszantott, mert végre meg akartam tudni az igazságot, de jobbnak láttam, ha békén hagyom kicsit. Megölt a kíváncsiság, és ettől a sejtelmes beszédtől ki tudtam volna ugrani a kocsiból. Miért nem tudja végre valaki konkrét mondatokkal elmondani, hogy volt az apám?

Megérkeztünk a papa által tökéletesnek tartott helyre, ami egy elhagyatott parkoló volt a város szélén. Elég nagy terület volt, végig lámpaoszlopok ölelték körbe, amik bevilágították a néhány helyen repedezett betont. Megálltunk valahol a szélén, és az arcomra egy széles mosoly húzódott, amikor helyet cserélünk. Lendületes léptekkel kerültem meg a Mercedes elejét, s bevágódtam a volán mögé. Papa is bevánszorgott az anyósülésre, majd azonnal be is kötötte magát, amit én nem tettem meg, mivel feleslegesnek tartottam. Szinte ösztönösen cselekedtem, benyomtam a kuplungot, üresbe tettem a váltót, elfordítottam a kulcsot, majd el is engedtem, amint beindult a motor.

– Ügyes – kurtán dicsért nagyapa. – Próbálj úgy elindulni, hogy ne fulladjon le, az nem tesz jót neki.

Fülig ért a szám, és mindenről megfeledkeztem, csakis arra tudtam gondolni, hogy a saját autómban ülök, és dagadtam az önbizalomtól is. Felkapcsoltam a világítást, kiengedtem a kéziféket, egyesbe tettem a váltót, finoman ráléptem a gázra, és az autó könnyedén elindult előre, mint kés a vajban. Biztonságos sebességgel tettem pár kört, minden ment magától, forduláskor nem feledkeztem meg az indexelésről sem, igazi profinak éreztem magam, és a sikerélmény nem maradt el. Nagyapa végig csendben ült mellettem, egy szót se szólt, amíg ki nem kértem a véleményét.

– Na, mit gondolsz? – vigyorogtam rá, miután rázkódás nélkül lefékeztem. – Simán meglesz a jogsi, igaz?

– Rögtön megbuktál volna, mivel nem kötötted be magad – nevetett.

– Egy üres parkolóban minek?

– Mindig be kell kötni az övet, még akkor is, ha csak az utca másik végére mész. Az életed múlhat rajta.

– Miért mennék autóval az utca másik végéig?

– Örülök, hogy sikerült megragadnod a lényeget.

Sötétedéskor elindultunk hazafelé, nagyapa vezetett, és ideje volt visszatérni a nehéz témához.

– Apának mi volt a munkája? – magabiztosan kérdeztem rá.

Meglepődött a kérdésemen, szemöldökei felszaladtak a homlokán, majd könnyedén válaszolt.

– Nem dolgozott.

– Miért?

– Nehéz gyerekkora volt, és ez rányomta a bélyegét az egész életére. Nagy ítéletei voltak az emberiséggel kapcsolatban, ezért nem igazán kereste mások társaságát. Egyetlen barátja volt, akiben megbízott. Meg persze az édesanyádban is…

Olyan érzésem volt, mintha egy teljesen átlagos dologról beszélgettünk volna, de örültem, hogy ezúttal nehézség nélkül ment, a kérdéseket bátrabban tettem fel, és igyekeztem úgy válogatni a szavakat, hogy megmaradjon nagyapában ez a nyugodtság.

– Nem értem, miért volt melletted nehéz az élete?

– Az igazi szülei miatt volt. Arról sosem beszélt nekem, hogy milyen volt az állami gondozásban, de nem lehetett túl kellemes, depressziós volt, és ezért kerestem neki orvosokat. Azt hittem segíteni fog.

Hirtelen hallgatott el, ezért azt hittem folytatja tovább, de nem szólalt meg, kifejezéstelen arccal nézte az utat.

– Miért, mi történt, hogy nem segített? – faggattam tovább.

– Nézd, Sehoon… Tudom, hogy furdal a kíváncsiság, de nem az én dolgom, hogy mindent elmondjak. Őszintén szólva nem szívesen beszélek erről, úgyhogy legyél kicsit türelmesebb édesanyáddal, és biztosan válaszolni fog minden kérdésedre.

– Huszonegy éve türelmes vagyok…

– Meg fogod érteni, miután megtudtál mindent.

– Kíváncsi leszek… – forgattam a szemeim.

– És mi a terved estére? Mész valahova? – váltott hirtelen témát.

– Ühüm, barátnőmnél leszek.

– Jihyun, ugye? – kérdésére rábólintottam. – Még nem is meséltél róla.

Tisztában voltam vele, hogy valójában az a célja, hogy minél messzebb terelje a szót az apa témáról, de én belementem, és áradozni kezdtem Jihyunról, amit nagy érdeklődéssel hallgatott.

Hazaérve kiszálltam a felhajtón, majd az autót megkerülve végigsimítottam a fényezésen, és mosolyogva nyugtáztam magamban, hogy „igen, ez az én autóm”. Nagyapát követve bementem a házba, és a vízfolyás hangját követve bementem a konyhába, ahol anya mosogatott.

– Szia – mosolyogva üdvözöltem, és egy puszit nyomtam az arcára.

– Hogy ment a vezetés?

– A kölyökből szerintem autóversenyző lesz – válaszolt helyettem nagyapa, amint belépett utánam

a konyhába. – Nekem viszont mennem kell, késő van, és hosszú az út Szöulig.

Észrevétlenül kacsintott felém, amit nem tudtam mire vélni.

– Sehoon kikísér – anyu gyorsan megtörölte a kezeit, majd búcsúzásképp megölelték egymást.

– Nem szükséges, egyedül is kitalálok az ajtón – felém fordult, s vállon veregetett. – Még egyszer boldog születésnapot, és sok sikert a jogosítványhoz.

– Érezd jól magad – szólt utánam anya, miközben kiszálltam a kocsiból.

Intettem neki, és elindultam a két emeletes családi ház felé. Visszafogottan becsengettem, gyorsan igazítottam egyet a hajamon, de az ajtó nem nyílt ki. Újból becsengettem, de ismét nem történt semmi, ezért benyitottam. Teljes sötétség volt, és rögtön felismertem a helyzetet. Sejtésem beigazolódott, a villany felkapcsolódott és egy tömeg egyszerre kiabálta, hogy „boldog születésnapot”. Úgy tettem, mint aki meglepődött, s felmértem az embereket. Mindenkit a középiskolából ismertem, és határozottan többségben voltak a lányok, de ez egyáltalán nem foglalkoztatott. Egyesével felköszöntöttek, majd Jihyun lépett elém egy hihetetlenül dögös, fekete miniruhában. Nem sűrűn mutatkozott így, ezért inkább élveztem a látványát, minthogy lecsesszem a túlságosan kihívó öltözékért. A legtöbben nem bírták ki, és kissé illuminált állapotban voltak mire megérkeztem, ezért be kellett hoznom a lemaradást. Nem volt nehéz, mivel folyamatosan megrohamoztak az emberek, hogy koccintsanak velem, és így viszonylag hamar megütött az alkohol. Hangosan szólt a zene, éjfélre körülbelül semmi nem maradt a díszítésből, a lufik egymás után durrantak ki, és a falról is tűntek el a színes girlandok, egyedül a plafonról lógó dolgok maradtak épségben.

Sörrel a kezemben kikerültem az embereket, és hátulról átöleltem Jihyunt, aki épp egy társasággal beszélgetett.

– Itt a mi szülinaposunk! – kiáltotta el magát Jongin. – Milyen érzés végre legálisan piálni?

– Nem érzek különbséget – vigyorogva kortyoltam bele a sörömbe.

– Az én szememben mindig kisfiú maradsz – nevetve csipkelődött Chanyeol. – Az is csoda, hogy végre eljött annak a napja, hogy te is nagykorúnak számíts.

Higgadtan fogadtam a gúnyos poént. Mindig, mindenhol én voltam a legfiatalabb, és ezzel sokan szerettek is viccelődni, de ezúttal azt éreztem, hogy ideje fordítanom az állásponton.

– Fiatalabb vagyok, mégis régebb óta van szexuális életem, mint neked.

A beszólásom fültanúi hangos, örjöngő nevetésben törtek ki, egyedül Jihyun lökött meg finoman, gondolom moderálás céljából. Chanyeol is nevetett, nem volt az a fajta ember, aki egy ilyenen fennakadt volna, ő is azok közé tartozott, akik értették a megjegyzéseim, és tudták, hogy melyiket nem kell komolyan venniük.

Fogalmam se volt arról, hogy mennyi lehetett az idő, minden érzékem tompa volt a túlzott alkoholfogyasztástól. A buli még javában tartott, a többiek nem tűntek annyira részegnek, mint én – az alapján, amennyit láttam belőlük.

– Nem láttad Jihyunt? – hajoltam oda egyikőjükhöz, kissé nehézkes beszéddel. – Már mindenhol kerestem…

– Meg is találtad – válaszolt, és egy csókot nyomott az ajkaimra.

– Jaj, szia!

Átöleltem a derekát, hogy magamhoz húzhassam, és hullámos tincsei között utat fúrtam magamnak a nyakához. Mélyen beszívtam az édes illatát, miközben puszilgatni kezdtem a puha bőrét. Kezeit a mellkasunk közé emelte, és éreztem, hogy húzódzkodik, de nem próbált meg eltolni.

– Menjünk fel – motyogtam.

Kibontakozott az ölelésemből, arcára néztem, de homályosan láttam, ráadásul kettőt is volt belőle, ezért nem tudtam tökéletesen kivenni a mosolyát. Kézen fogott, és vezetni kezdett, én pedig egy széles vigyorral követtem. Felmentünk a lépcsőn, egyenesen a szobájába, és az ágyat meglátva azonnal le is feküdtem, hátamra fordulva vártam a gyönyörű szerelmem. A plafon hányingert keltően kezdett tekergőzni előttem, ezért a szemeimet becsuktam, miközben Jihyun lehúzta a cipőim, és vetkőztetni kezdett.

– Nincs hányingered? – halkan kérdezte.

– A-a.

Csupán ennyire futotta, majd résnyire nyitott szemekkel, értetlenül néztem fel, amikor feltűnt, hogy a boxer rajtam maradt, és Jihyun a nadrágom hajtogatásával foglalkozott.

– Most hagyd azt a picsába – nyöszörögtem.

– Sehoon, részeg vagy.

– Dehogy vagyok – megpróbáltam felülni, de a hasizmaim feszülésétől azonnal hányni tudtam volna, ezért inkább felhagytam vele. – Nem lesz szülinapi szex? – lebiggyesztettem az alsó ajkam.

– Holnap, ha kijózanodtál.

Lehajolt hozzám egy rövid csókra, de én megragadtam az alkalmat, hogy berántsam magamhoz az ágyba, és azonnal rá is másztam.

– Sehoon! – megpróbált letolni magáról.

Az erőlködése értelmetlen volt, mert pusztán a súlyommal lent tudtam tartani, nem kellett megerőltetnem magam.

– Nem bírod ki holnapig? – mocorgott alattam, hogy kitérjen a csókjaim elől.

– Nem.

– Muszáj lesz, szállj le rólam!

Nem törődtem a szavaival, pánt nélküli ruháját felül legyűrtem, és melltartója látványa csak még jobban beindított. Combjairól is feltűrtem a ruhát a hasáig, aztán fogalmam sincs mi történt, valahogy lelökött magáról, és azonnal fel is állt az ágyról.

– Mi a franc ütött beléd?! – kiabált, miközben megigazította a ruháját.

Fogta magát, gyors léptekkel kiment a szobából, és becsukta az ajtót. Én is ugyan azt kérdeztem magamtól, hogy mi a franc ütött belém. Még sose viselkedtem erőszakosan senkivel, ha Jihyunnak nem volt kedve a szexhez, akkor nem erőltettem, bármennyire szerettem volna. A gyomrom háborgott, éreztem, hogy ennek lassan hányás lesz a vége, ezért inkább betakaróztam, és vártam, hogy elnyomjon az álom, a furcsa viselkedésemet pedig letudtam annyival, hogy jóval többet ittam a kelleténél.

1. Fejezet

A reggeli cukorbombától teljesen felpörögtem, a tudat pedig, hogy hivatalosan is nagykorú lettem elképesztő volt. Borús volt az idő, a felhők beborították az eget, de ez nem tudta elrontani a hangulatom. Jókedvűen ugráltam le a lépcsőn, utam egyenesen a konyhába vezetett, ahol édesanyám sürgött-forgott. Rövid tincsei egy apró copfban voltak összefogva, melegítője pedig lógott rajta; mindig is aggasztott a törékenynek tűnő alkata.

– Köszönöm a reggelit – az üres tálcát a mosogatóba tettem, s közelebb osontam a tűzhelyhez. – Az ott csak nem rák? – a nyál is összefutott a számban, amikor megláttam.

– Te még mindig pizsamában vagy? – hárított. – Menj fel, és tedd rendbe magad.

Hangja határozottan csengett, de tudtam, hogy nem kell komolyan vennem. Egy puszit nyomtam az arcára, s engedelmesen visszamentem a szobámba. A világ legjobb édesanyja nevelt fel. Gyermekkorom során szinte mindent megkaptam, csak azért volt valamire „nem” a válasz, hogy ne legyen belőlem egy elkényeztetett, hülye gyerek. Egyetlen dologban volt hiányom, mégpedig az apai szeretetben. Sokszor feltettem magamnak a kérdést: vajon milyen ember lehetett?

Külsőleg csak az alapján tudtam elképzelni, hogy anya szerint teljesen úgy nézett ki, mint én. Ha faggatni kezdtem róla, mindig vitatkozás lett belőle, mert csak azt a választ kaptam, hogy „Idővel mindent elmondok” vagy a klasszikus „Ne most, majd később beszélünk erről”. Valahogy mindig terelve lett a téma, ezért egy ideje fel is hagytam a kíváncsiskodással. Ha szóba hoztam, anya arcán mérhetetlen szomorúságot és bánatot láttam. Sose értettem, hogy miért nem keresett magának másik férfit, és azt se tudtam meg, hogy mi történ apával, azon kívül, hogy öngyilkos lett. A gondolataim körülötte forognak, főleg mostanában. Talán több sikerrel tudnék járni ma a kérdezősködéssel, hiszen születésnapom van. Nem tartottam különleges napnak, hiszen olyan, mint a többi, de mégis ma váltam felnőtté, legalábbis papíron.

Felvettem a kedvenc pólómat, amin az a felirat állt „I'm not weird. I'm limited edition”. Teljesen magamra ismertem a szövegben, mivel az életem során többen is említették, hogy fura vagyok. Nem tudom, talán a
-sokak szerint- beteg humorom vagy megjegyzéseim miatt. Túlságosan őszinte vagyok, hamar megtanultam, hogy nem szabad minden gondolatomat kimondanom. A humorérzékemről pedig nem én tehetek, nem tudom megszabni magamnak, hogy mit találok viccesnek és mit nem. Ezek ellenére sosem volt gondom a társasági élettel, mindig voltak barátaim az iskolában, és azt hiszem az igazit is megtaláltam.

Megszólalt a telefonom, és önkéntelenül is széles mosolyra húztam a szám, amikor megláttam az ő nevét.

– Boldog születésnapot, Oppa! – vidáman köszöntött fel. – Remélem nem feledkeztél meg a ma esti
programról – édes hangjában érződött a huncut mosolya.

– Várj csak… öhm… mi is volt az? – játszottam a hülyét.

– Nagyon helyes, várlak. Leteszem, szia – belepuszilt a telefonja mikrofonjába. – Szeretlek.

– Én is téged.

Pontosan ezért tartottam őt az igazinak. Azon kevesek közé tartozott, akik a fejembe láttak, és nem vették komolyan az idióta megjegyzéseimet, értették a humorom. Mindig is az átlagos lányokat tartottam tökéletesnek, el sem tudtam volna képzelni magam mellett egy elő porcelánbabát, akinek a külseje a mindene. Sosem voltam megelégedve a kisfiús arcommal, de a lányok furcsán oda voltak érte, és bármilyen csajt megkaphattam volna, de nekem mégis Jihyun kellett. Átlagos testalkat, átlagos, barna haj, átlagosan szép arc, de a személyisége tette számomra tökéletessé. Közvetlen, kedves, megértő, és még órákon át képes lennék áradozni róla.

Az ajtómon kaparászó hangot hallottam, és keserves nyüszítést. Beengedtem a kistestű kutyát, akinek a fajtája kérdéses volt mindenki számára. Nem volt nagyobb egy terriernél, orra rövid volt, a fülei lelógtak, és sötétbarna, rövid szőre volt. Körülbelül egy éve találhattam az utcán, és hosszas könyörgés után, de édesanyám végre beadta a derekát, és megtarthattuk, ráadásul nevet is ő ajánlott. Sőt, azóta elválaszthatatlanok lettek ők ketten.

– Szia, Oscar – lehajoltam, és az ölembe vettem.

Hajamat éppen próbáltam elegáns módon felzselézni, amikor hangos ugatást hallottam lentről, és egy férfi hangot. Lemostam a kezeimről a ragacsot, majd meg se töröltem, gyors léptekkel indultam meg lefelé. Már a lépcső tetejéről megláttam a vendégünket.

– Papa! – kiáltottam el magam.

– Hát itt a nagyfiú.

Vigyorogva fordult felém, kettesével szeltem lefelé a lépcsőfokokat, és szorosan megöleltem, összegyűrve a méregdrágának tűnő öltönyét. Pontosan tudtam, hogy nem vagyunk vér szerint rokonok, de ugyan úgy nagyapaként tekintettem rá, mint anya édesapjára.

Elengedtem az ölelésemből, és kezemmel kisimítottam az általam keletkezett gyűrődéseket a zakójából.

– Sajnos nem tudok sokáig maradni, mert hirtelen minden ügyfélnek erre a hétre szólt a
határideje – sajnálkozva pillantott rám, és lebiggyesztett ajkaim láttán elmosolyodott. – De bepótoljuk a bulit, ígérem – vállamra tette egyik kezét, és finoman megszorongatott.

– Remélem, meghívsz magadhoz – bizakodva mondtam ki.

Hangos csörömpölésre riadtunk meg mindketten, és az étkezőbe siettünk, ahol anya épp az asztalt terítette az ebédhez.

– Jaj, a francba – bosszankodva guggolt le, hogy összeszedje az elejtett tányér darabjait.

– Jól vagy? – gondolkodás nélkül mentem segíteni.

– Persze, csak olyan ügyetlen vagyok.

Megismertem az erőltetett mosolyt. Ezt se értettem soha, ha szóba került a nagyváros, mindig elutasító és furcsa lett a viselkedése. Kidobtuk a porcelándarabokat, és nagyapa törte meg a csendet.

– A fiad szeretne Szöulba jönni – furcsa hanglejtéssel közölte, arca kifejezéstelen volt.

– Igen, hallottam…

Elfordult, kötényét kibogozta a nyakából, és a helyére akasztotta, miközben én levettem egy új tányért az összetört helyére. Úgy tűnt, nem akar válaszolni, ezért tovább feszegettem a témát.

– És mit szólnál hozzá? – reménykedve kérdeztem.

– Később megbeszéljük, rendben?

– Mindig ezt mondod – csalódottan motyogtam magam elé, valószínűleg nem is hallotta.

Nagy álmom, hogy egyszer eljussak a fővárosba, szeretnék ott élni, de anya ódzkodik mindentől, ami azzal kapcsolatos. Talán meg is tudnám érteni, ha elmondaná, mi az oka. Bele se gondol, hogy én mit érezhetek, amikor titkolózik előttem?

Az ebéd közel sem volt olyan kellemetlen, mivel -szokás szerint- úgy tettem, mint aki már meg is feledkezett a Szöul-témáról. A kókuszleves isteni volt, és szóba se jöhetett, hogy ez kimaradjon az ünnepi ebéd menüjéből. Ugyanez volt a curry-szószos garnélarákokkal, és alig vártam, hogy milyen torta lesz a desszert. Ételek terén mindig is kaptam a furcsálló megjegyzéseket és tekinteteket, mivel szerettem az érdekes kombinációkat. Édeset a sóssal, savanyúval vagy keserűvel. Ezzel akár jellemezni is tudnám magam, mert mindig látom a rosszban a jót is, vagy a furcsában a különlegeset.

Ebéd közben nagyapa tett róla, hogy jó legyen a hangulat. Egymás után mesélte a vicces történeteket az alkalmazottakról és az ügyfelek megjegyzéseiről.

– Mikor lesz meg a jogosítványod? – váltott hirtelen témát, amikor befejeztük a főételt.

– Szerdán lesz a forgalmi vizsga.

– Okos vagy, kisujjból menni fog – morogta a szalvétába, miközben megtörölte a száját.

Anyán láttam, hogy mosolyogva kelt fel az asztaltól, és összeszedte a tányérokat, majd eltűnt a konyha ajtaja mögött.

– Jobban érezném magam, ha többet tudtam volna vezetni előtte… – célzó megjegyzésem közben figyelni kezdtem, ahogy a terítőt gyűrögettem.

– Hogy érted?

– Ha mondjuk lenne egy apám, aki megtanított volna – motyogtam kislányos zavarban, mégis enyhe felháborodottsággal.

– Ebéd után elviszlek vezetni, ha addigra nem kezd el esni az eső.

Felkaptam a fejem, és kifürkészhetetlen mosolyát figyeltem. Lehunyt szemekkel bólintott, ezzel jelezte, hogy nem hajlandó válaszolni, ha kérdeznék tőle valamit, és gyorsan le is lépett.

– Megyek, segítek édesanyádnak.

Öregemberes mozgással felkelt a székből, és egyedül maradtam a gondolataimmal az étkezőben. Előttem volt a tökéletes alkalom, hogy édesapámról kérdezősködjek. Hiszen ki tudna róla többet, mint a saját apja?
Az étkezőben lekapcsolódott a villany, a félhomályban hirtelen semmit se láttam, amíg ki nem nyílt a konyha ajtaja, és a születésnapi dal csapta meg a fülem, anya és nagyapa előadásában. A torta gyertyái világították be a helyiséget, amiket nem számoltam meg, de valószínűleg huszonegy darab volt. Nem bírtam levakarni magamról a boldog mosolyt, főleg a torta láttán, amikor elém került, az asztalra. Egy kép volt rajta, ami engem ábrázolt egy éves koromban, amikor az egy gyertyával árválkodó süteményt csodálkozva néztem.

– Kívánj valamit – hangzott el papámtól a mondat.

Mégis mit kívánjak? Mindenem megvan az életben. Szerető család, barátok, barátnő, a legújabb iPhone… Talán egy valami mégis van, amit kívánhatnék. Nagy levegőt vettem, s két próbálkozással sikerült elfújnom az összes gyertyát, amik a kép körül égtek. Villant egy vaku, majd a lámpa visszakapcsolódott, és újra világos lett az étkezőben. Nem hittem az ilyesmikben, de mindennél jobban akartam, hogy az idei kívánságom teljesüljön. Nagyapa felém nyújtott egy kést, felszeltem a tortát, amíg ők leültek. A krém színe alapján elképzelésem se volt, hogy milyen ízű lehet, de még a megkóstolásakor se tudtam rájönni. Kissé keserű volt, de mégis édes.

– Ez mégis mi? – értetlen tekintettel túrtam bele a villámmal.

– Nem ízlik? – nevetett anya.

– De, nagyon finom, ismerős az íze, de fogalmam sincs…

– Sörtorta.

– Sör?! – kivételesen én néztem értetlenül anyára.

– Mint tudjuk, nem átlagos az ízlésed, és ez jutott eszembe – magyarázta.

– Nekem ma még vezetnem is kell – poénkodott nagyapa.

– Annyi alkohol nincs benne, hogy baj legyen belőle.

Sörtorta… Ilyenről se hallottam még, de nagyon jól esett maga a figyelmesség, és meglepően finom volt, teljesen megfelelt az én ízlésemnek.

Jóllakottan dőltem hátra a székben. Majd' szétpukkadtam, ezért a nadrágom övét ki kellett csatolnom, hogy ne szorítson. Nagyapa is hasonlóan festett, közben elismerő dicséretekkel illette anyát, aki szorgosan pakolt el az asztalról.

– Segítenék, de annyira tele vagyok – nyöszörögtem.

– Maradj csak – legyintett. – Ma elnézem neked, de csak azért, mert születésnapod van.

Természetesen ezt a megjegyzést se vettem komolyan, mivel ő se gondolta úgy. Tudom, hogy fiatalon szült, de az idő már meglátszott rajta, mégis ennek ellenére ugyanolyan fiatalos volt, mintha csak egyidősek lennénk.

Felkeltem a székemből, de anya rögtön utánam szólt.

– Hova mész?

– A szobámba.

– Gyere, előbb nézd meg az ajándékaid.

Halvány mosollyal invitált a konyhába. Követtem, miközben az övemet visszacsatoltam, mielőtt lecsúszott volna rólam a nadrágom.

– Anya, mondtam, hogy nem kell venned semmit – morcosan néztem rá, amint megláttam a konyhapulton lévő ajándékokat becsomagolva.

– De hiszen születésnapod van – simított végig az arcomon.

A nagyobbal kezdtem, s a dobozban a hőn áhított, kézzel készített vadászkés volt, amire régóta vágytam. Sose voltam oda az ilyen dolgokért, de díszként remekül mutatott.

A kisebb doboz maradt másodiknak, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam izgatott, miközben kibontottam. A csomagolás alatt egy Rolex feliratú doboz várt, leemeltem a tetejét, és egy réginek tűnő, mégis puccos óra volt benne.

– Nem gyakran hordta, de édesapádé volt… – anya arcára egy keserű mosoly telepedett.

Óvatosan kiemeltem az órát a dobozból, és azonnal fel is húztam a csuklómra. Nem volt rajta egy karcolás se, és működött is, annak ellenére, hogy nem egy mai dolog. Azonnal kötődni kezdtem a tárgyhoz. Szorosan magamhoz öleltem törékeny édesanyámat.

– Köszönöm – egy puszit nyomtam az arcára.

Elengedtem, közben megjelent nagyapa is a konyhában.

– Bocsánat, ki kellett szaladnom az autóhoz – magyarázkodott. – Ez a tiéd.

Sejtelmes, szinte rejtélyes mosollyal nézett rám, amikor felém nyújtotta a tenyérnyi méretű dobozt.

– Nagyapa, neked is megmondtam, hogy nem kell – korholtam.

– Egyszer válik nagykorúvá az ember. Na, gyerünk – kezembe nyomta az ajándékát. – Vedd el, és nézd meg!

Sóhajtva nyitottam ki a dobozt, és a két kulcs láttán elkerekedtek a szemeim. Az egyikről szinte rögtön tudtam, hogy mi az, amikor megláttam a Mercedes jelű kulcstartót.

– Ezt most komoly?! – megdöbbenve, mégis mosolyogva néztem fel rá.

– Nézd meg kint, ha ott van, akkor komoly.

Nem érdekelt, hogy zokniban voltam, kiszaladtam a ház elé, és a felhajtón megláttam a legújabb Mercedest, amit agyba-főbe reklámoznak a tévében. A borús idő ellenére is ragyogott a szemeim előtt, ezüst színe vonzotta a tekintetet, a formája elegánsan lekerített volt. Közelebb mentem, hitetlenkedve érintettem meg a motorháztetőt, majd kinyitottam az ajtót, és beültem a kormány mögé. Orromat azonnal megcsapta az új autó illata, szemeimnek pedig igazi csoda volt a krémszínű bőrhuzat az üléseken és a műszerfalon.

– Oh, Istenem… – sóhajtottam, miközben minden elérhetőt végigtaperoltam az utastérben.

Miután kiéltem magam kiszálltam, s visszasiettem a házba, ahol nagyapa fogadott, hatalmas vigyorral.

– Na, ott volt?

– Nagyon tetszik, köszönöm – gyermeki izgatottsággal megöleltem, amit nyöszörögve fogadott, majd el is elengedtem, mielőtt a nagy izgalomtól eltörtem volna valamelyik csontját.

– Cserébe át kell menned a forgalmi vizsgádon, különben visszamegy nagyapához az autó – jelent meg  anya a konyhából, ezúttal komolyan szigorú tekintettel.

– Sikerülni fog, ez nem lehet kérdéses – tele voltam önbizalommal.

– A másik kulcs viszont…

Nagyapa szavaira kivettem a zsebembe csúsztatott dobozt, és ekkor jutott eszembe, hogy két kulcs volt benne. Értetlenül néztem fel, magyarázatra várva.

– Tudom, édesanyád nem igazán fog örülni neki, de az pedig egy ház kulcsa.

– Egy ház? – szemeim elkerekedtek. – Egy… ház?! – ismételtem, s ugyanolyan meglepettséget láttam anya arcán is.

– Nos, igen… – folytatta nagyapa. – Kissé el volt hanyagolva, de kipofozták neked, úgyhogy bármikor beköltözhetsz, ha engedélyt kapsz rá – célzó pillantást vetett anya felé.

– Mégis milyen ház, Yongwoo? – helyettem tette fel a kérdést, kissé gyanakvó hangnemben.

– Szöulban. Az a ház – kiemelte az „az” szót.

– Szó sem lehet róla.

– De anya-

Nagyapa azonnal leintett, amint megszólaltam, s csendben figyeltem a beszélgetést. Nagyapa szerencsére az én oldalamon állt, próbált hatni anyára.

– Teljesen át lett alakítva, rá se ismernél.

– Miért nem kérdeztél meg előtte?

– Mert tudtam, hogy nem fog tetszeni.

– Nem is értem, hogy juthatott ez eszedbe.

– Hyeri, a fiad nagykorú lett, adhatsz neki egy kis szabadságot – nagyapa elhalkult, mintha azt hitte volna, hogy nem fogom hallani mellettük állva. – Tudod, hogy milyen régóta akar Szöulba jönni. Attól, hogy neked rossz emlékeid vannak, nem kell még őt is tiltanod onnan.

– Akkor sem engedem, hogy oda költözzön.

Kiabálni tudtam volna mérgemben, ezért inkább zsebre vágtam a dobozt a kulcsokkal, és jobbnak láttam, ha inkább otthagyom a többieket. Nem akartam ezt tovább hallgatni.

– Papa, kimegyek a kocsihoz, ott megvárlak.

Közöltem, majd belebújtam a cipőmbe és az egyik fogason lógó pulcsiba, majd kiléptem az ajtón.

Az anyósülésen ülve, kellemes bőr illatot szagolva bámultam apa óráját. Szemeimmel követtem a másodpercmutatót, s a tökéletes csendben még a kattogásait is hallottam. Még mindig háborogtam belül. Ilyenkor nagyon tudtam haragudni anyára, mert ha valamit ennyire ellenez, akkor legalább megmagyarázhatná, hogy miért.
Az ajtó nyitódására kaptam fel a fejem, nagyapa beült a volán mögé, és egy sóhajt hallatott.

– Nehéz eset az édesanyád.

– Nekem mondod? – elmosolyodtam.

– Nem kell aggódnod, majd megbékél.

Becsatolta a biztonsági övet, majd átadtam neki a kulcsot, és beindította a motort. Elképesztően halk volt, és alig vártam, hogy én is vezethessem. A város szélére tartottunk, nagyapa állítása szerint volt egy tökéletes hely. Túl nagy volt útközben a csend, és optimálisnak tartottam az alkalmat, hogy nekiálljak faggatni nagyapát.

– Kérdezhetek valamit? – fordultam felé, mikor lefékezett az egyik piros lámpánál.

– Ühüm.

– Mesélnél nekem apáról?

– Mi? – egy pillanatra meglepetten nézett rám, majd kifejezéstelen arccal újra a közlekedési lámpát kezdte figyelni. – Miért nem édesanyádat kéred meg?

– Ő soha nem mond nekem semmit. Csak annyit tudok apáról, hogy megölte magát.

– Ne beszélj erről ilyen közömbösen!

Hirtelen felmordulására elkerekedtek a szemeim. Nagyapa még sose emelte meg a hangját, de hamar feldolgoztam ezt is.

– Bocsánat, de hogyan tudnék akárhogy beszélni róla, ha mindent titkoltok előlem?

A lámpa zöldre váltott, s az autó néma csendben, gördülékenyen elindult. Nagyapa nem válaszolt, de ezúttal nem hagytam annyiban a dolgot.

– Azt reméltem, hogy már elég idősnek tartotok ahhoz, hogy befejezzétek a titkolózást – vetettem oda fennhangon.

– Ejj, kölyök… – halványan elmosolyodott. – Féltem tőle, hogy egyszer ez a nap is eljön…

Prológus

„A történelem megismétli önmagát.”

Mekkora az esélye annak, hogy a villám kétszer csapjon ugyanoda?

Vagy annak, hogy két ember egyforma életet éljen?

Villámgyorsan elszaladt az idő fölöttünk, csak teltek a napok, egyik jött a másik után. Nem volt olyan perc, hogy ne gondoltam volna Sehunra, minden éjjel sírva aludtam el, és azt kívántam, bár itt lehetne mellettem. Egyetlen dolog tartott ezen a világon: a fiunk. Minden energiámat és időmet abba fektettem, hogy boldogságban élje a napjait. Kisebb korában voltak kellemetlen pillanatok, amikor az édesapja után kérdezősködött. Nem volt szívem hazudni neki, de meg kellett tennem. Igaz, hogy az apa szerepét senki nem töltötte be az életében, ami miatt aggódtam is, de szerencsére felesleges volt.

Sokszor eszembe jutott Joonmyun is. Azon a napon láttam őt utoljára, fogalmam sincs, mi lehet vele. Mr. Park olyan Sehoon számára, mintha a nagyapja lenne. Anyagilag mindig támogatott, még akarom ellenére is, viszont találkozásra csak Sehoon születésnapjain került sor, hiszen Szöul messze van, Yongwoonak nincs annyi szabadideje, hogy gyakran látogasson, én pedig megfogadtam, hogy soha többet nem megyek Szöulba. Sehoon is itt nőtt fel, Gyeongnamban, és nem engedtem neki, hogy a nagyvárosba menjen iskolába. Nem értette, hogy miért, és ezért sokáig haragudott is rám, végül megbékélt.

Ahogy teltek az évek, szemeim alatt megjelentek az első ráncaim, s a tincseim között is gyakrabban találtam egy-egy ősz hajszálat. A fiam pedig egyre jobban kezdett hasonlítani az apjára, ahogy felnőtt. A szemei, az orra, a szája, a testalkata, mindene teljesen olyan, mint Sehuné volt. Féltem attól, hogy esetleg örökölhette a hajlamot a depresszióra, de ennek semmi nyomát nem láttam eddig. Sehoon egy egészséges, felnőtt férfi lett.

– Boldog Születésnapot!

Hangos kiáltással nyitottam be a szobájába, kezemben egy tálcával, ami meg volt pakolva a kedvenceivel. Palacsinta, sok juharsziruppal; egy csokis muffin és egy pohár kakaó. Nyöszörgött valamit, majd a fejére húzta a takarót.

– Mennyi az idő? – morogta.

– Tíz perce lettél nagykorú – ezt kimondva büszkeséget éreztem. – Utoljára élhetsz a lehetőséggel, hogy ágyba hozom a reggelidet. Mától kezdve neked kell rólam gondoskodnod – vigyorogtam, de a hangom teljesen komoly volt.

– Nem is vagy még olyan öreg – jött a válasz, miközben kibújt a takaró alól.

Feltornázta magát az ágyban, ásítva nyújtózkodott egyet, s ölébe tettem a tálcát. A foggyilkos finomságok láttán összecsapta tenyereit, és végignyalt az ajkain, majd neki is esett a palacsintának. Egy pillanatig még figyeltem őt, mert mindig ledöbbentem, hogy mennyire hasonlít Sehunra. Ráadásul ugyan azt a frizurát viselte, mogyoróbarna tincsei oldalt kissé fel voltak nyírva, és egy frufru pihent a homlokán, ha épp nem zselézte fel.

Abbahagytam a bámulását, és magára hagytam a szobájában. Fel se tudtam fogni, hogy a kicsi fiam felnőtt. Jó lenne, ha ezen az örömön osztozhatnék Sehunnal.