12. Fejezet

Ébresztő.

…

Kelj fel!

…

Ébredj már!

Kinyitom a szemeim, az éles fájdalomtól rögtön a homlokomhoz kapok. Valami ragad a bőrömön, de jobban lefoglal a kínzó lüktetés a fejemben.

Nyöszörögve kelek fel a földről, eltántorgok a legközelebbi fürdőszobáig, ahol szembesülök a ténnyel, hogy alvadt vér húzódik végig a homlokomtól az államig, ami azt jelenti, hogy jó sokáig ki lehettem ütve. Felszökik bennem az adrenalin, pánikszerűen mosom meg az arcom, és meglátom a körülbelül öt centiméter hosszúságú vágást a homlokom jobb oldalán.

Ideje összeszedned magad, Potter. Meglépett a csaj.

Eszembe jutnak az eszméletvesztés előtti percek, és berohanok a szobába, hogy meggyőződjek Byul hiányáról. Körbe rohanok az emeleten, majd a földszinten is, de semmi nyoma, a nyitva hagyott bejárati ajtó tudatja velem, hogy valószínűleg már messze jár.

– Basszus – sziszegem a fejemet fogva.

Érzem a vesztem, tudom, hogy most kurva nagy bajban vagyok, és ötletem sincs, mihez kezdjek most.

Menj utána és kapd el!

Hirtelen felindulásból kirontok az ajtón, és újabb dologgal kell szembesülnöm.

– Nem, nem, nem, nem, nem!

A vadonatúj Mercedes szélvédője bezúzva, horpadások vannak az oldalán, és teljesen össze van karcolva. Szörnyülködve megyek közelebb, ekkor tűnik csak fel, hogy ugyanaz a két szó szó van mindenhol bele vésve: „Dögölj meg”. Leültem a földre, és csak bámultam az autót.

Meg kellett volna ölni. Nem tetted, valószínűleg már értesítette a zsarukat. Nemsokára itt lesznek, és viszlát szabadság. Így jár az, aki ennyire telhetetlen.

Próbálom kiüríteni a fejem, elhallgattatni a gondolatokat, de kezdem azt hinni, hogy ez lehetetlen. Mintha valami a fejembe költözött volna, és nem tudok ellenállni az akaratának.

Ha nem akarsz börtönbe kerülni, akkor követed az utasításaim.

Gyalog nem juthatott messze, és biztos, hogy nem a főút felé indult, mert rögtön észre vettem volna, ha utána megyek. Ez azt jelenti, hogy az erőbe mehetett, de bármelyik irányba indulhatott, lehetetlen, hogy megtaláljam.

Akkor ülj le a tévé elé, és várd meg amíg kopogtatnak a zsaruk.

Legalább megpróbálom. Talán lesz valami, ami a nyomára vezethet.

Órák óta járom a házat körül ölelő erdőt, de Byulnak semmi nyoma. Fáradt és szomjas vagyok, de nem adom fel a keresést. Minden egyes megtett lépéssel növekednek bennem az érzelmek, egyre dühösebb és frusztráltabb vagyok. Magamra haragszom a legjobban, amiért ebbe a helyzetbe hoztam magam. Azt hittem minden király lesz Szöulban. Magam mögött akartam hagyni az unalmas kisvárosi életet, de nem ez az, amit akartam. Egy szerencsétlen lány után kutatok a hatalmas erdőben, aki teljesen érthetően próbál menekülni.

Apró neszekre figyelek fel, megtorpanok, és csendben figyelek. Hallom a falevelek susogását, és ágak halk reccsenéseit. A hang irányába indulok, szemeimmel a fák törzseit és a bokrokat pásztázom, de sehol nem látok mozgást. Megfontolok minden léptet, megpróbálok a lehető legkevesebb zajjal előre haladni, de egy óvatlan pillanatban eltörök egy ágat a súlyommal. Hirtelen egy alak tűnik fel egy fa mögül, futva távolodik tőlem. A nyomába eredek, amint belém csap a felismerés, hogy az Byul.

Folyamatosan figyelem, hogy el ne veszítsem szem elől, de a mozgásán úgy látom, mintha fáradt lenne, vagy az is lehet, hogy fájdalmai vannak. Nem egyenesen halad, szlalomozik a fák között, de nem sikerül kicseleznie, hamar közel kerülök hozzá. A karjánál fogva magamhoz rántom, másik kezemmel befogom a száját mielőtt kiabálni kezdene, nem mintha bárki meghallhatná. Hevesen kapkod levegő után, és meglepően nagy energiával próbál küzdeni ellenem.

Némi ficánkolás után azt várom, hogy kifáradjon, de be kell látnom, hogy kitartóan próbál szabadulni.

– Semmi értelme – zihálom a fülébe. – Add fel.

Mint aki meg se hallotta, tovább vergődik a karjaim között, érzem, hogy próbál beleharapni a szája előtti kezembe, de annál erősebben szorítom rá.

Adj neki.

Megunom a küszködést, egy pillanatra elengedem, majd egy erőteljesen meglököm, amitől hasra esik. Azonnal megpróbál elkúszni, de látom, hogy semmi ereje nincs, ezért komótosan elkezdem kigombolni a nadrágom.

– Hát ezt akartad? – közelebb lépek.

– Segítség!

Kétségbeesett hangja hallatán mosoly kúszik az arcomra.

– Kiabálj csak. Felizgulok tőle.

Letérdelek a teste fölé, csuklóit össze fogom, és egyik kezemmel a hátához szorítom, a másikkal pedig elkezdem lerángatni róla a nadrágját, majd a bugyiját is. Csak annyi helyet csinálok magamnak, hogy a lényeghez hozzá férhessek, majd benyálazom az ujjaim, és végig simítok a nyílásán, hogy könnyedén belé csúszhassak.

A lélegzete is benne marad, amikor egy határozott mozdulattal tövig merülök benne. Szabaddá vált kezeimmel a földhöz szorítom a kezeit, és ütemesen kezdem mozgatni a csípőm. Halk nyöszörgéseket hallat, érzem, hogy a testében minden egyes izom megfeszül, belemarkol az avarba.

– Most miért nem kiabálsz? – morgom a hajába. – Gyerünk, hátha valaki meghallja, és a segítségedre siet.

Nyögésein hallani, hogy valamit mondani akar, ezért lassítok a mozgásomon, várom a válaszát.

– D-dögölj… meg…

– Dögöljek meg?

Várom, hogy megszólaljon, de semmi.

– Dögöljek meg?! – csuklóit erősebben szorítom.

Felindulásból újra mozogni kezdek benne, de ezúttal durvábban. Nem foglalkozom a fájdalmas nyögéseivel, kedvemre élvezkedek, és bennem van némi bosszú is, a Mercedes miatt, és azért is, hogy itt kellett kergetőznöm vele az erdőben.

– Te is élvezhetted volna az egészet – nyögöm –, de sikeresen elintézted magadnak, hogy így bánjak veled.

Némi barangolás után, még sötétedés előtt sikerül hazavinnem Byult. Engedelmesen jött velem, de tudtam, hogy tervez valamit, ezért a biztonság kedvéért összekötöztem a kezeit, és szorosan fogva vezettem magam mellett.

– Remélem tudod, hogy ezért még kapni fogsz – mutatok az autóra miközben elhaladunk mellette.

Nem mond semmit, bemegyünk a házba, és megállítom, amíg bezárom a bejárati ajtót, hogy ő is lássa. Tanulok a hibámból, innentől kezdve nem lesz ilyen egyszerű dolga, ha meg akar szökni.

Csak ülök a földön, és az autót bámulom a kinti lámpák megvilágításában, azon gondolkozva, hogy mi a francot kezdhetek vele? Elbaszott ez az egész. Mielőtt mélyebben elmerülhetnék az önsajnálatomban, megcsörren a telefonom, és rájövök a megoldásra.

– Minden nap ellenőrizni fogsz? – a viccelődés és a komolyság közötti hanggal veszem fel.

– Furcsa a hangod, fiam. Minden rendben?

Francba. Persze, hogy egyből levágja, kurvára nincs rendben semmi. Megköszörülöm a torkom, nagy levegőt veszek.

– Őszinte leszek… Semmi nincs rendben – nehézkesen vallom be. – Szükségem lenne rád.

– Mi a baj? Mi történt?

– Pár órája bent voltam a városban – szünetet tartok, pörög az agyam, hogy mit mondjak –, és valaki leütött… Az autót összekarcolták, és betörték a szélvédőt…

– Hol vagy most?! – hallom a hangján az aggodalom és a düh keverékét.

– Itthon.

– Öt perc és ott vagyok.

Valóban öt perc telik el, még mindig az autó mellett ülök, amikor nagyapa megáll a felhajtón. Nehézkes mozgással, de gyorsan kiszáll, és mellém sántikál. Felállok, azonnal az arcomhoz kap, és alaposan végigmér, amit csendben tűrök.

– Ki ütött le fényes nappal? Hol voltál éppen? – megrohamoz kérdésekkel. – Miért jöttél haza, miért nem szóltál azonnal nekem?

– Nagyapa, lassíts – eltolom magamtól a kezeit.

– Ülj be, elviszlek a kórházba.

– Ne! Vagyis arra semmi szükség.

– Dehogynem! Lehet, hogy össze kell varrni a fejed, és agyrázkódásod is lehet.

– Nem kell. Jól vagyok – húzom a szám, de ő úgy látszik nem tágít. – Sajnálom az autót.

– Az a fontos, hogy veled minden rendben legyen. Kit érdekel az autó?

Sínen vagyok, a kezdeti idegessége alább hagyott, de azért ráteszek még egy lapáttal, hogy megsajnáljon. A Mercedesre pillantok, majd lehajtom a fejem.

– Most elmegyünk a kórházba, holnap pedig elviszem az autót megcsináltatni, rendben?

– Nem fogsz haza küldeni?

– Nem, de csak egy feltétellel.

– Hallgatlak.

– Bármi van, akármilyen apró gondod legyen, szólj nekem azonnal. Rendben?

Nem értem az egészet, tegnap még lecseszett a lábamról. Egyáltalán nem bánom az új helyzetet, ezt a nagyapát szeretem.

11. Fejezet

Csak egy pillanat az egész, aztán elfelejthetsz mindent.

Elfordulok balra a Mercedessel, és megállok a sehová nem vezető ösvényen, ami egykor még betonozott út lehetett. Kinyitom az ajtót, felkapcsolódik az utastérben a lámpa, és Byulra pillantok.

Fogalma sincs, hogy mi történik, még mindig csukott szemekkel ül mellettem. Fejemet elkeseredve hajtom a kormányra, nem tudom tovább tartani magam, olyan erős zokogást hallatok, mint eddig még soha. A könnyeim megállás nélkül folynak végig az arcomon, nem kapok levegőt, hangos hüppögéssel és szipogással próbálok oxigénhez jutni. Percek is eltelhetnek azzal, hogy eredménytelenül igyekszem lenyugodni legalább annyira, hogy a légvételeim normalizálódjanak.

Szipogva, arcomat törölgetve, és a feltörni készülő könnyekkel küszködve szállok ki az autóból. Megcsap a vihart jósló szél ereje, hangosan süvít végig az üres mezőn. A távolban lévő fák lombjait erőteljesen tépázza, felkap néhány falevelet, és messzire repíti őket. Sírásom új erőre kap, amikor kinyitom az anyósülés felőli ajtót, de a csendben lévő gondolataim ellenére tovább cselekszem. Kicsatolom Byul biztonsági övét, s a körülötte lévő mozgástól kezd magához térni, fejét felém fordítja, közben halk nyöszörgést hallat, de a szemei csukva maradnak.

– Shh… nem lesz semmi baj – ezekkel a szavakkal sokkal inkább magamat próbálom nyugtatni.

Óvatosan benyúlok a háta mögé és a térdei alá, hogy kiemelhessem az autóból, de mielőtt megemelném a telefonom elkezd csörögni a zsebemben. Nem tudom miért, de pánikolva hátrálok pár lépést, hogy megnézzem ki keres. Nagyapa az. Miért keresne ilyenkor? Tudja, hogy mit tettem? Heves zihálással bámulom a kijelzőt, tanácstalan vagyok, hogy mi lenne a helyes. Végül megpróbálok magamra közömbösséget erőltetni, és felveszem.

– Szia, miért hívsz? – monoton hangon kérdezem.

– Hol vagy?

– I-itthon. Miért?

Az autó felé fordulok, és megpillantom Byult, aki bizonytalan léptekkel menekülni próbál. Gondolkodás nélkül zsebembe teszem a telefonom, és utána megyek. Úgy tűnik képtelen a futásra, ezért hamar utolérem, tarkójánál a pólóját markolva húzom vissza magammal a kocsihoz. Üres a fejem, sehol egy gondolat, úgy cselekszem, mintha ez már rutinból menne.

Figyelmen kívül hagyom a szitkozódást és a küszködést, kinyitom a Mercedes csomagtartóját, és könnyedén beemelem Byult, majd egy gyors mozdulattal rácsukom. Tompán hallani a kiabálását, hirtelen haragból fedőre csapok, amitől rögtön elhallgat. Beülök a kormány mögé, és nagy sebességgel indulok el visszafelé.

Végig csend van, egy mukkanást se hallok az autó hátuljából, egészen hazáig. Ver a víz, melegem van, de néha a hideg ráz, és a szemeimet dörzsölnöm kell, hogy éles maradjon a látásom. Nem tudom, hogy mi történik velem, nem érzem jól magam.

Meglátom nagyapa autóját a felhajtón, és a szívem kétszer gyorsabb ütemben kezd verni. Végem van, lebuktam, tudja mit tettem. Mély légvételekkel próbálok megnyugodni, kiszállok az autóból, és egész testemben remegek mikor belépek a lakás ajtaján. Nagyapa az előszobában mászkál telefonjával a fülén, vegyes érzelmek futnak át az arcán, amikor meglát.

– Sehoon, halálra ijesztettél! Hol a francban voltál?! – azonnal nekem esik.

Idegességem egyik pillanatról a másikra elillan, minden más érzéssel együtt. Nem félek, nem aggódom, teljes nyugodtsággal válaszolok.

– Csak kiugrottam a városba egy kicsit.

– Mi lett a telefonoddal? Fél órája hívogatlak!

– Elejtettem – szemrebbenés nélkül hazudom. – Te mit keresel itt ilyenkor?

Nem ijeszt meg a dühtől vörösödő feje, sem a határozott, feszült hangja.

– Megígértem édesanyádnak, hogy vigyázni fogok rád. Ne merészelj még egyszer ilyet csinálni, hogy eltűnsz, és nem válaszolsz a hívásaimra! Még egy ilyen, és elveszem az autót, eladom ezt a kurva házat, és én magam foglak hazavinni Sahaguba!

– Elgurultak a gyógyszereid, vagy mi bajod van? Mit őrjöngsz velem? – továbbra is higgadt vagyok.

Az arcán ismét érzelmek tömkelege fut át, de úgy látom sikerül megnyugodnia. Mutató- és hüvelykujjával megdörzsöli a szemeit, miközben nagy levegőt vesz, és már nyugodtabb hangon szólal meg.

– Talán mégse volt jó ötlet ez az egész – motyogja. – Meg kell értened, hogy anyádnak és nekem is nehéz kezelni az önfejűséged. Fogalmam se volt róla, hogy így fog alakulni ez az egész.

– Elárulnád, miről beszélsz?

– Késő van, hazamegyek. Neked is pihenned kéne.

– Egy szavadat se értem.

Meg se hallja, amit mondok. Elsántikál mellettem, a konyha ablakból figyelem ahogy az autójához megy. Egy pillanatra megáll a lélegzetem, amikor észre veszem, hogy furcsán közelít a Mercedes felé. Megáll a csomagtartónál, és hosszúnak tűnő másodpercek alatt figyeli. Szívem a torkomban dobog, majd megnyugszom, amikor végül otthagyja, beül az autójába és elhajt.

Felnyitom a csomagtartót, Byul mozdulatlanul, összekuporodva, csukott szemekkel fekszik.

– Hé – meglököm a vállát, de nem reagál.

A sokk üthette ki ennyire, de nem is bánom, sokkal könnyebb dolgom van vele, ha nem ficánkol. Kiemelem a kocsiból, beviszem a házba, felmegyek az emeletre, és lefektetem az ágyra. Néhány percig csak figyelem, nézem az arcát ami olyan, mintha csak békésen aludna. Furcsán nagy a csend a fejemben. Se egy gondolat, se egy érzelem, semmi.

Bezárom az ajtót magam mögött, a nappaliban leülök a tévé elé egy doboz sörrel a kezemben, és zongorázni kezdek a csatornák között. A szemem semmi mást nem képes érzékelni, csak a sötétséget és a világosságot, amit az adók közti ugrálással látok. Próbálok rájönni, hogy mit miért tettem. Miért hoztam vissza Byult? Miért erőszakoltam meg? Miért akartam megölni? Miért hoztam vissza újra? És miért nincs bennem se bűntudat, se semmi?

Most jössz rá, ki is vagy valójában.

Eddig tartott a csend.

Tojás és szalonna illata terjeng a ház alsó szintjén. Még egy bögre teát teszek a tálcára és elindulok vele felfelé a lépcsőn. Egy kezembe fogom, amíg kinyitom az ajtót, majd halkan lépek be a szobába. Byul ugyanabban a pózban fekszik, ahogy éjjel lefektettem. Halkan megyek az ágyhoz, leteszem a tálcát az éjjeliszekrényre, és leülök az ágy szélére.

– Jó reggelt – lágy hangon szólalok meg. – Ébresztő.

Óvatos mozdulatokkal söpröm ki Byul arcából a kósza tincseket, és érintésemre a szemei lassan nyílnak ki. Néhány pislogással körbenéz, majd engem megpillantva jeges rémületet látok rajta, de nem mozdul meg.

– Biztos éhes vagy – a tálca felé pillantok. – Hoztam neked reggelit.

Ijedtsége helyét átveszi az értetlenség, de nem mondok neki semmit. Én se tudom megmagyarázni magamnak, hogy most mit is csinálok tulajdonképpen. Szó nélkül felállok, és magára hagyom, a biztonság kedvéért bezárom az ajtót, hogy a szökés eszébe se jusson. Visszamegyek a konyhába, és leülök az asztalhoz reggelizni. Élvezem a csendet, amíg elő nem törnek a gondolatok.

Szánalmas vagy.

Nem tudnék megölni senkit. Miért nem tarthatnám meg Byult, amíg nincs belőle semmi bajom? Gondoskodom róla, cserébe megdugom, amikor akarom. Lehet, hogy a végén már önszántából belemegy. Munkát se kell keresnem, nagyapa lesi minden kívánságom, és bármire rávehetem.

Meg kellett volna ölnöd. Minden mehetett volna tovább, de túl gyáva vagy. Így a börtönben fogod végezni.

Hangos csörömpölést hallok az emeletről, felmegyek, hogy megnézzem. Kattan a zár ahogy nyitom az ajtót, majd azonnali képszakadást. Elsötétedik minden, elvesztem az egyensúlyom, és a földön fekve csak éles fájdalmat érzek a homlokomon,majd trappolást hallok, ahogy Byul leszalad a lépcsőn.

Ennyit a kis tervedről.

10. Fejezet

 Byul mozdulatlanul fekszik előttem, mint aki feladta. Egy szót se szól, hangosan veszi a levegőt, miközben letörlöm róla a második adag spermát. Még mindig nem sikerült kicsalnom belőle egy hangot se, de nem hagyom rá ilyen könnyen.

Legalább egy könnycseppet akarok látni.

Remegő teste fölé mászok, férfiasságom a szeméremdombjához dörgölöm, miközben arcához hajolok.

– Nézz rám… – halkan utasítom, de nem reagál, ezért az állánál fogva magam felé fordítom a fejét, de a szemeit csukva tartja, hogy kerülje a látványom. – Tudod, mi a te bajod? Egyáltalán nem félted az életed, és érdekelne, hogy miért van ez.

Válaszként csak egy hangos nyelést hallok, és figyelmem a résnyire nyitott szájára terelődik, amin levegő után kapkod. Hosszasan figyelem, majd hirtelen ötlettől vezérelve megcsókolom. Lábaival rugdalózni kezd alattam, megpróbálja elfordítani a fejét, de stabilan helyben tartom. Csípőm mozgása nem marad abba, tovább dörgölőzök hozzá, és mohó csókommal benedvesítem a kiszáradt ajkait. Nem viszonozza, ellenkezik, de nem tud mozdulni, ezért összeszorítja a száját. Ezzel nem fog ki rajtam, fogaimmal közre fogom az alsó ajkát, és meghúzom. Ettől felszisszen, és nyelvemmel utat török magamnak, hogy feltérképezzem szájüregét. Körbejárok minden kis zugot, megízlelem nyála ízét, majd elhúzódok tőle, miután kiéltem magam.

Mély lélegzetekkel nézek le rá, majd hüvelykujjammal letörlöm a szája sarkáról az összekeveredett nyálunkat.

– Nézz rám… – ismétlem.

Résnyire nyitja szemeit, és megpillantom a bennük ücsörgő könnycseppeket, amik arra várnak, hogy kibuggyanhassanak onnan. A látvány mosolyt csal az arcomra, és mélyen Byul szemeibe nézek. Tekintete nem engedi el az enyémet, és szinte könyörög, hogy engedjem el, de ő nem mond semmit. Bámulása közben megáll a csípőm, és a lelkem mélyére száműzött jóindulatom felszikrázik bennem, egy pillanatra bevilágítva a fejemben uralkodó sötétséget.

– Ígérd meg, hogy jó kislány leszel.

Lágy hangomra nem felel, csak egy halk sóhaj kíséretében megszakítja a szemkontaktust, oldalra pillant. Már megkaptam tőle, amit akartam, de még nem végeztünk. Csak kellemesebbé teszem a következőt.

Feltérdelve előre nyúlok, hogy megkötött kezeit kiszabadítsam. Elővigyázatos vagyok, ezért lassan oldozom el, közben pedig rajta tartom a szemem, de meg se moccan. Karjaiban minden izom laza, és élettelenül esnének maga mellé, ha nem én eresztem le őket óvatosan. Kezembe veszem őket, ujjai jéghidegek a vérhiánytól, és a csuklói kipirosodtak, de csak apró horzsolás.

Benyúlok a háta alá, hogy feljebb húzzam a testét, egészen a támláig, aminek neki döntheti a hátát. Lehajló fejét megemelem, hogy a szemeibe nézhessek, amiket időközben újra becsukott. Nem úgy néz ki, mint aki menekülni készül, de nem bízom benne. Kinézem belőle, hogy csak megjátssza ezt, hogy lankadjon a figyelmem, ezért elővigyázatosságból a kezei helyett a szemét kötöm be a pólómmal. Nehezebb dolga lesz vakon.

Sarkaimra ülök, Byul derekát fogva az ölembe húzom, hogy nemi szerveink egymáshoz érjenek, de a támlánál maradjon a háta. Csípőmet felé tolom, és ezúttal óvatosabban hatolok belé. Harmadjára is hallatok egy mély nyögést, és finoman kezdek mozogni benne. Hüvelye ezúttal nem rándul görcsbe körülöttem, de a feszítő érzés most is megvan, és Byul hallat egy apró sóhajt. Lábait felhúzom a derekamhoz, karjait a nyakamba emelem, és meglepettségemre belém kapaszkodik. Lassú lökéseimet kis nyögéseim kísérik; nem tudok betelni az érzéssel, többet akarok. Mindkét kezemmel Byul fenekébe markolok, és ellentétesen kezdem mozgatni, minden lökésemnél magamra húzom, hogy mélyebbre hatoljak. Elhomályosult tekintettel arcára nézek, és meglátom a szemeit takaró textil alól kifolyó könnycseppeket. Nem egy, nem is kettő. Újabb és újabb cseppek kerülnek elő, amik végigfolynak az álláig. Kinyújtom a nyelvem, és a hegyével letörlöm a sós könnyeket, majd ajkaimmal bejárom a nyakát, végigcsókolom a vékony bőrt, helyenként szívogatom, halvány foltokat hagyva magam után.

Csípőm mozgása fokozatosan gyorsul a tudatomon kívül, hagyom, hogy a vágyaim irányítsanak. A fejemben egy pattanó hangot hallok, s lökéseim már nem egy ritmust követnek, rendszertelené válnak, és sebesen követi egyik a másikat. Byul egyenesen a fülembe nyög egy aprót, szorosabban kapaszkodik belém. Erőteljesen vágom belé magam újra és újra, tartva a lendületes tempót, amíg nem kezd feszülni az ágyékom, előre jelezve az orgazmust. Túl nagy körülöttem a köd, túlságosan nagy bennem a mámor, nem tudom kontrollálni magam, ezért nem húzódok ki belőle, ondómat a hüvelyébe lövellem. Megteszek egy utolsó lökést, majd zihálva hajtom a fejem Byul vállára, hangos légvételeink töltik be a szoba csendjét, majd szipogás is csatlakozik hozzá, miközben a vállai remegni kezdenek alattam. Sír.

Nem sír, zokog. Ezt akartuk.

Nem tartja vissza, keserves sírásba kezd, miközben kezeivel a mellkasomat kezdi ütögetni, mint aki új erőre kapott. Lefogom a karjait, és magam alá gyűröm a testét, hogy leállítsam, közben ki is csúszok belőle.

– Dögölj meg! – zokogva ordít, miközben kapálózik. – Dögölj meg, te rohadék!

– Higgadj le!

– Ezt még kurvára meg fogod bánni! Meg fogsz fizetni ezért!

Nem tudom, hogy honnan lett hirtelen ennyi energiája, de mintha az életéért küzdene. Sírása nem csillapodik, és továbbra is rugdalózik alattam.

Ne hagyd, hogy ilyen tiszteletlen legyen.

Szólásra nyitnám a számat, hogy lenyugtassam, de az egyik csuklója kicsúszik a kezemből, és a kapálózásával sikerül végigkarmolnia a mellkasomat. Gyorsan kapcsolok, újra lefogom a kezét, s halkan felszisszenek az égető érzéstől, amit körmei után hagyott.

Ez volt az utolsó húzása. Megvan, amit akartunk, öld meg.

– Hagyd abba! – felordítok, de Byul továbbra is küzd.

Körülnézek, és egy gyors mozdulattal felveszem az övem a földről, majd némi küszködéssel, de sikerül összekötnöm vele a csuklóit. Elnémul, csak a keserves nyöszörgését hallani, és a kezeit próbálja kihúzni az övből, de az szorosan tartja. Lemászok róla, sietősen magamra húzom az alsónadrágom, és a fürdőbe sietek. Kapkodva nyitom ki és túrom fel a szekrényt, valami segítség után kutatva. Vagy másfél órán át szexeltünk összesen, és még mindig ennyi ereje van. Nem bírok vele.

Nem találok semmi használhatót, ezért a lenti fürdőszobát is átnézem, de abban a szekrényben se találok semmit. Utolsó reményem a konyha, és az egyik szekrényben találok is egy dobozt, ami tele van különféle gyógyszerekkel. Sietősen átnézem a dobozokat, a kezeim is remegnek közben, aminek nem tudom az okát. Fájdalomcsillapítón és görcsoldón kívül semmit nem találok. Ezekkel kell kezdenem valamit; nyugtatóra vagy altatóra lenne szükségem, de azokból nincs semmi.

Egyik kezembe fogom a gyógyszereket, és kiveszek két sört is a hűtőből. Kettesével veszem felfelé a lépcsőfokokat, és a szobámba lépve megnyugszom, amikor látom, hogy Byul még mindig az ágyban van. Halkan pityeregve fekszik, mellé lépek, és megfogom a karját, de azonnal elhúzódik tőlem.

– Nyugodj meg – próbálok kedvesen megszólalni.

– Elmebeteg vagy – erőtlenül nyöszörög.

– Shhh…

Óvatosan felültetem, helyet foglalok mellette az ágyon, de nem veszem le se az övet, se a pólót a szemeiről.

– Hoztam valamit, hogy megnyugodj.

– Nem akarok meg-

– Tudom – szavába vágok. – Ezeket vedd be, és jobban leszel – hazudom. – Biztos szomjas is vagy.

– Engedj el – könyörög.

– Szedd össze magad, és hazaviszlek, oké?

Nem viheted haza!

A gyógyszereket a hátam mögé rejtem, majd leveszek Byulról mindent, és sűrű pislogások után megtört tekintettel néz rám.

– Komolyan elengedsz?

Egy mosolygós bólintással válaszolok, és megkönnyebbülést látok az arcán.

Ne legyél hülye!

– Zuhanyozz le, és szólj, ha kész vagy.

Halkan pityeregve megy be a fürdőbe, mozgásán látszik, hogy fájdalmai vannak. Becsukja maga mögött az ajtót, felkapok egy sört, és nagy kortyokat iszok belőle.

Nem viheted haza, te gyökér! Akkor tényleg a börtönben fogsz megrohadni!

Az ismeretlen érzés mostanra eltűnt, a helyét bűntudat, tanácstalanság és kétségbeesettség vette át. Megerőszakoltam Byult. Megtettem, ráadásul nem egyszer. Hogy voltam képes erre?! Mi a franc ütött belém?! Hová tűnt a józan eszem?! Mintha valaki a testembe költözött volna, és kényszerített rá, hogy ezt tegyem.

Fejezd be a hisztit!

Egy húzásra kiiszom a maradékot a sörösüvegből, mintha az bármit segíthetne most. Ezt elbasztam, tényleg egy börtönben fogok megrohadni.

Nem fogsz, csak hallgass rám.

Nem! Ezek nem is az én gondolataim! Valaki a fejembe költözött, és felhasznál a beteges perverzióira.

Ne legyél nevetséges.

Nem gondolok semmire, és akkor nem hallom. Nem figyelek rá, elengedem Byult, és… vállalom a tettem következményét.

Valami fojtogat, valami feszítő érzés van a torkomban, amitől nehezen kapok levegőt. Mi történik velem?

Átöltözök, amíg Byul befejezi a zuhanyzást. Elé lépek, egyik kezemben két szem gyógyszert, a másikban sört nyújtok felé.

– Tessék… ez majd segít megnyugodni.

Nem mond semmit, de gondolkodás nélkül elveszi.

Beülünk az autóba, és mostanra már felemésztett a bűntudat. Nem tudok Byul szemébe nézni, és megértem, hogy ő is inkább kerüli a látványomat. Undorodom magamtól, hogy képes voltam ilyen szörnyűséget tenni. És a legborzasztóbb, hogy akkor még élveztem is…

Öld meg, és nem lesz vele több problémád.

A fejemben ez az egy mondat visszhangzik az út alatt, és kezdek beleőrülni, hogy a gondolataim megállás nélkül ezt kántálják. Késő éjjel van, tökéletes alkalom, hogy… Nem! Nem fogom megölni. Erre már tényleg nem vagyok képes, és nem is akarom megtenni. De börtönbe se akarok kerülni.

Byul felé pillantok, aki elaludt mellettem; a gyógyszer és az a kevés alkohol megtette a hatását. A lábam magától mozdul, és a gázpedálról átlép a fékre. Hosszasan bámulom Byul arcát a félhomályban, miközben belül egy csatát vívtam saját magamban. Végül döntésre jutottam.

– Sajnálom… – elfojtott hangon suttogtam.

Megfordultam a kocsival, és elindultam az ellenkező irányba, a semmi felé.

9. Fejezet

 A tükörbe pillantok, és egy rémisztő tekintet néz vissza rám. Valami megmagyarázhatatlan vágy van a szemeiben, a pupillái hatalmasak annak ellenére is, hogy világos van. Megijesztene, ha ez nem a saját arcom lenne. Közelebb hajolok, hogy az államról lecsöppenő vér a csapban landoljon, és egy törölközővel próbálom csillapítani a vérzést. Mélynek tűnik a függőleges, majdnem három centiméter hosszúságú vágás az arcomon, és valószínűleg nyoma is marad, de meglepő módon semmi fájdalmat nem érzek. A törölközővel újra és újra felitatom a kibuggyanó vért, ami végül lassan csillapodni kezd. Egy pillanatra elhomályosodik előttem a tükörképem, és megbillen az egyensúlyom, kezeimmel támaszkodok meg a csap szélein, mielőtt elesnék. Másodpercek alatt hidegnek és nyirkosnak érzem a bőröm, lezsibbadok, ennek a tetejébe még erős hányingerem is támad. Fedetlen mellkasomban erőteljesen dörömböl a szívem, szemeim előtt kezd elsötétülni minden, és a nagy légvételek semmit nem segítenek. Az összeesés előtti utolsó pillanatban sikerül megnyitnom a hideg vizet, és megmosom az arcom, nem törődve azzal, hogy a hajam, meg minden más is vizes lesz körülöttem. A zsibbadás és a szédülés enyhülni kezd, visszatér az egyensúlyom. Zavartan nézek vissza a tükörbe, és még mindig ugyanaz a kifürkészhetetlen tekintet bámul vissza rám, csak ezúttal csöpög a víz a frufrujából, és sokkal sápadtabb az arca.

– Mi a franc van velem? – kérdezem tőle, mintha tudna válaszolni.

Halálra ijedtem volna, ha a tükörképem megszólal, de a gondolataim válaszolnak helyette.

Nincs veled semmi baj… Viszont valamit még nem fejeztél be.

Ekkor eszembe jut, hogy mit is hagytam félbe. Muszáj volt egy kis időre visszavonulót fújnom, mert már nem bírtam elviselni azt a furcsa érzést, ami egyre erősebben tombolt bennem, és utólag örülök, hogy sikerült kontrollálni magam, mert mostanra megtettem volna valamit, amit már nagyon bánnék.

Kinyitom a szobám ajtaját, és azonnal meghallom Byul elfojtott hangját. Csak a fehérneműje fedi a testét, és mozdulatlanul fekszik az ágyban, pedig csak a kezei vannak a támlához kötözve. Fogalmam se volt róla, hogy mennyire sikerült stabilra, de bíztam benne, hogy a pólóm ott fogja tartani. Halkan csukom be az ajtót, mire Byul figyelme rám terelődik, de egy szavát se érteni, mert a száját is bekötöttem, mielőtt magára hagytam volna. Bűntudattal nézek végig rajta, és fel se tudom, hogy ezt én tettem vele. Elindulok felé, nyugtalanul kapálózni kezd, és a kezeit próbálja kiszabadítani.

– Semmi baj – próbálom lenyugtatni, de nem tűnik hatásosnak. – Tudom, hogy nagyon elbaszott az egész helyzet, de én nem-

Elakad a szavam, Byul a gyilkos tekintetével, mintha szíven szúrna, de próbálom ignorálni magamban. Azt hiszem, bármit mondhatok, nem fog megbékélni, hiszen majdnem megerőszakoltam…

És nagyon bánni fogod, ha most nem teszed meg.

Nem, azt bánnám meg, ha megtenném. Óvatosan teszem szabaddá Byul ajkait, és felkészülök rá, hogy szépítés nélkül elküld a picsába, de legnagyobb meglepetésemre egy szót se szól, csak némán, kifejezéstelenül bámul a szemeimbe. Talán mégis ki tudom magyarázni magam. A támlához nyúlok, hogy eloldozzam a kezeit, de ismét sikerül meglepnie. Még hozzá se érek a pólóhoz, amivel meg van kötve, valahogy mégis kihúzza a csuklóit, és megpróbál ellökni, de még időben reagálok. Megfogom, és az ágyba nyomom mindkét kezét, majd a teste fölé térdelek, lábait az enyéim közé szorítom, majd a biztonság kedvéért rá is ülök. Sikerül teljesen mozdulatlanná tennem, hiába próbálkozik lelökni magáról.

– Egy kibaszott elmebeteg vagy! – megered a nyelve.

– Byul, figyelj rám-

– Dögölj meg, te rohadék!

– Byul-

– A börtönben fogsz-

– Fogd már be! – egyik kezemmel befogom a száját.

Mélyen a szemébe nézek, és már semmi nyomát nem látom a félelemnek. Még mindig nem ejtett egy könnycseppet se, és mostanra már inkább mérgesnek tűnik, mint kétségbeesettnek.

Nem fél tőled… Béna vagy.

Egy fejrázással próbálom elűzni a gondolataimat, majd újra Byul szemeibe nézek. Gyűlölködő tekintete elkeserít, de ugyanakkor fel is dühít valahol mélyen, legbelül.

– Sajnálom, oké? Én nem tudom, mi van. Igazából nem vagyok ilyen – magyarázkodok.

– Akkor miért nem engedsz el? – morogja a tenyerembe. – Félsz?

Az a bizonyos érzés ismét kezd felerősödni bennem, szép lassan veszi át fölöttem az uralmat.

Szánalmasnak tart. Senki nem beszélhet így veled, ideje megleckéztetned.

Maguktól feszülnek meg az izmaim, megszorítom Byul csuklóját, és a szájára is erősebben feszül a tenyerem.

– És te nem félted az életed? – közelebb hajolok az arcához, de nem válaszol.

Pár másodpercig még őt figyelem, majd elengedem a száját, hogy a kezeit újra az ágyhoz kötözzem.

– Súlyos baj lehet a fejedben, ha az egyik pillanatban fenyegetőzöl, a másikban meg magyarázkodsz, hogy te nem ilyen vagy…

Lefagyok. Tényleg ezt csinálom?

Ne is figyelj rá. Csak próbál elbizonytalanítani.

Ezúttal szorosabbra csomózom a pólómat a csuklói körül, hogy most ne tudjon kiszabadulni. Nyugton marad, nem kapálózik, csak csendben figyeli, hogy feltérdelek, és kicsatolom az övem.

– Más már rég zokogva könyörögne – gúnyosan vetem oda.

– Csak gyorsan legyünk túl rajta…

– Mi a fasz? – megszeppenek.

Mi a fasz?!

– Ha akarod, megteszed, akkor is, ha én nem akarom. Tedd meg, úgyis te fogsz azzal a tudattal élni, hogy egy elmebeteg faszkalap vagy.

Készülök, hogy csattanjak, de egy gondolat belém fojtja a szót.

Nem kell foglalkozni vele. Van esze, így akar bűntudatot kelteni benned, ezek csak üres szavak.

Egy mosollyal nyugtázom magamban, hogy ez azt jelenti, fél tőlem, csak remekül leplezi. Miért tölt el boldogsággal, hogy félelmet keltek benne? Végre a kezemben érzem az irányítást, végig állom Byul tekintetét, miközben közelebb hajolok hozzá. Végigsimítok az oldala mentén, és erre a cselekedetemre undor ül ki az arcára, de nem érdekel. Mindkét kezemmel benyúlok a háta alá, érzem, hogy próbálja magát minél jobban az ágyhoz nyomni, de nincs szerencséje, ennek ellenére is ki tudom csatolni a melltartóját. Mivel a kezein nem tudom lehúzni, ezért a pántokat is lecsatolom, majd egy hirtelen mozdulattal rántom le róla, amitől megremeg a teste. Szégyenkezve elfordítja a fejét, de teljesen lefoglal a feltáruló mellei látványa. Az agyamra sűrű köd száll, a gondolataim elnémulnak, és semmi más nem marad bennem, csak a vágy, s a tudat, hogy bármit megtehetek, amihez kedvem szottyan. Régóta vártam már arra, hogy az én kezemben legyen az irányítás, ezért kihasználom az alkalmat, és nem fogom visszafogni magam.

Le akarok hajolni, hogy birtokba vegyem a melleit, megérintsem és körbecsókolhassam őket, de a gondolataim visszatérnek, és megpróbálják átvenni felettem az irányítást.

Ez nem róla szól, hanem rólad. Az számít, hogy neked jó legyen, azt tedd, ami neked jó. Ő nem számít, hogy élvezi-e. Csináld, amit jónak látsz.

Ezt jónak látom.

Azzal a lendülettel le is hajolok, és nekiesek Byul fedetlen testrészeinek, mohón kezdem csókolgatni, szívogatni a bőrt a nyakánál kezdve, lefelé haladva. Érzem, hogy kirázza a hideg, és egy sóhajt is kienged az ajkai közül, amitől még jobban beindulok, kétszer olyan gyorsan tódul a vér az ágyékomba. Hosszasan elidőzök a melleinél, kedvemre gyűröm és nyalom őket, de egy sóhajt se kapok válaszul. Az első is csak véletlenül csúszhatott ki a száján meglepettségében.

Felegyenesedek, hogy ránézzek, a fejét még mindig oldalra fordítja, szemeit összeszorítja, és úgy fest, hogy a levegőt is huzamosabb ideig visszatartja, hogy ne adjon ki egy hangot se.

– Kár volt kihagyni az alkalmat, hogy élvezkedhess, mert mostantól már csak sikítani fogsz – vigyorogva közlöm, miközben lejjebb kúszok az ágyon.

– Rohadj meg… – nyögi.

Figyelmen kívül hagyom a kedves szavait, és megragadom a bugyija két szélét. A lábait azonnal összezárja, de a vékony anyagot így is le tudom húzni róla.

– Nyisd szét – higgadtan utasítom, de nem teszi meg.

Kigombolom a nadrágom, letolom alsógatyával együtt, és a zoknit is lehúzom, hogy ne legyen rajtam semmilyen zavaró textil. Diszkréten a tenyerembe köpök, és végighúzom párszor a férfiasságomon, hogy Byult megkíméljem a száraz behatolás következményeitől. Úgy döntök, hogy hozzá egy ujjal se nyúlok, mert nem hajlandó engedelmeskedni. Érezzen egy kis fájdalmat, nem fog megártani neki.

– Utoljára kérlek meg rá, hogy nyisd szét a lábaid – figyelmeztetem.

Nem mozdul, ezért mindkét kezemet bepréselem a térdei közé, és egyszerűen szétfeszítem a lábait, majd közéjük mászok, hogy ne tudja megint összezárni őket. Halkan kapkod levegő után, mint aki pánikol, de nem tud meghatni. Sőt, még jobban fel is izgat, hogy így viselkedik.

Egyik kezemmel megtámasztom magam, a másikkal lenyúlok, makkom hegyét végighúzom a nyílása mentén, majd egy határozott csípőmozdulattal, fokozatosan hatolok belé. Fájdalmasan felnyög, de a többit azonnal el is nyomja magában, és hüvelye görcsösen összerándul. Nem tudom hang nélkül hagyni, utat engedek a kikívánkozó nyögéseimnek, amiket a hímtagom körül feszítő, forró érzés generál.

Nem megy könnyedén, de nem állok meg, amíg el nem merülök benne teljesen tövig. Egy jóleső morranás kíséretében, lassan kezdek mozogni, a másik kezemmel is megtámasztom magam Byul mellett, s szenvedő arckifejezését figyelem. Meg se nyekken, némán tűri a mélyre hatoló lökéseim.

Rég éreztem szex közben, hogy nálam van az irányítás, és végre nem is kell türtőztetnem magam. Úgy érzem magam, mint egy oroszlán, aki bármit megtehet, mert mindenki fél tőle, és tisztelik. Szabadnak érzem magam, mint egy sas, aki szárnyal a szélben, és a legváratlanabb pillanatban csap le az áldozatára. Minden gátlásomat a lelkem mélyére száműzöm, és az eddig bezárt dolgok felszabadulnak onnan. Nem érdekel, hogy mi lesz ennek a következménye, kiélvezem minden pillanatát.

Egyik kezemmel megfogom Byul állát, magam felé fordítom a fejét, de a szemeit nem nyitja ki.

– Mi történt a nagy száddal? Most miért nem nyitod ki?

– Rohadj meg… – úgy préseli ki magából a szavakat.

– Tudom, hogy a halálomat kívánod, de most a nyögéseidet akarom hallani.

– Nem kapod meg azt az örömöt, te elmebeteg.

– Meglátjuk – elmosolyodok.

Meg fogom törni. A végén zokogva fog könyörögni, hogy hagyjam abba.

Elengedem az állát, és megint elfordítja tőlem a fejét. Dereka két oldalát megmarkolva közelebb húzom magamhoz, s a lassú mozdulatokról gyors ütemre váltok a csípőmmel, erőteljesen lökök újra és újra. Néhány elfojtott nyögés kiszökik belőle, még az alsó ajkát is beharapja, hogy visszatartson minden hangot. Folytatom a gyors tempót, alsó testtájunk hangosan csattan, akárhányszor összeérnek, és kezd felerősödni az ismerős bizsergés az ágyékomban. Hosszú még az éjszaka, ezért meg se próbálom visszatartani a magömlést, kihúzódok belőle, és egy mély nyögéssel Byul hasfalára élvezek. Meglepően sok jött, ahhoz képest, hogy csak egy hét telt el szexmentesen. Az egész pár percig tartott, de ő olyan hangosan kapkod levegőért, mintha egy órája csinálnánk. Elereszt egy megkönnyebbült sóhajt, ami mosolyt csal az arcomra.

– Ne hidd azt, hogy végeztünk – lemászok az ágyról. – Ez még csak az első menet volt, ki kellett eresztenem a fáradt gőzt, mielőtt a lényegre térnénk.

Megfeszülő arcizmait figyelve felveszem a pólóját a földről, s azzal törlöm le a hasáról az ondómat.  

8. Fejezet

– Engedj ki, te barom! – kiabál, és szüntelenül dörömböl. – Ez rohadtul nem vicces! Hallod?!

A fejemet fogva gubbasztok az ajtó külső felén, és pánikolva próbálok levegőhöz jutni. Miért csináltam ezt? Egy pillanat alatt történt az egész, de én nem akartam, hogy ez legyen. Most mihez kezdek? Ez már túl sok, egy bocsánattal lehetetlen elintézni.

Átlépted a határt, nincs visszaút.

Minden esélyemnek lőttek; amit eddig felépítettem, az elveszett.

– Sehoon! Nyisd ki az ajtót!

Jól van, nyugalom. Higgadj le, gondold át a helyzetet. Csak beszélgettünk, minden rendben volt…

Aztán leordítottad a fejét, belökted a szobádba, és rázártad az ajtót.

Nem tudom, hogy mi ütött belém. Eldurrant az agyam, és nem voltam képes moderálni magam. De miért? Én nem vagyok ilyen. Szörnyen érzem magam, és nem tudom, hogy mit tegyek.

Menj be, és fejezd be, amit elkezdtél.

– Sehoon! – beleremeg az ajtó, ahogy üti. – Elment a kurva eszed?! Engedj már ki!

Veszek egy mély levegőt, felállok, és kezemet a kilincsre teszem. Nincs jobb ötletem, mint bocsánatért esedezni, és megmagyarázni a történteket. Talán még megmenthetem a helyzetet.

– Byul, figyelj-

– Nyisd ki a kurva ajtót!

– Jó, oké. Kiengedlek, csak hallgass végig – nem mond semmit ezért folytatom. – Ne haragudj, én magam se tudom, hogy mi ütött belém. Nem akartam kiabálni veled, nem akartalak bezárni-

– De mégis megtetted.

– Tudom, és nagyon sajnálom. Mostanában furcsán viselkedek, aminek nem tudom az okát. Remélem, hogy megérted…

– Jól van, kiengednél végre?

Egy sóhajjal próbálok enyhíteni a mellkasom feszülésén, majd elfordítom a kulcsot a zárban, és hátrébb lépek. Kinyílik az ajtó, Byul nagy hévvel meglök, majd azzal a lendülettel egy pofon is csattan az arcomon.

– Egy kibaszott idióta vagy!

Hirtelen szóhoz se jutok, de megint kezd rajtam eluralkodni az ismeretlen érzés. Érzem, hogy felgyülemlik bennem az adrenalin, elönt a düh, és a pulzusom megugrik. Byul heves léptekkel indul meg az ajtó felé, de a csuklója után kapok, visszafordítom magam felé, és nem hagyom, hogy elhúzza tőlem a kezét. Szemeibe nézek, amik egyszerre tükröznek meglepettséget és felháborodottságot.

– Ezt a helyedben nem tettem volna – halkan szólalok meg, de a szavaimban érezhető a fenyegetés.

– Menj a picsába.

Kitartóan próbálja kihúzni a csuklóját az ujjaim közül, majd a tehetetlenség felismerésekor a szabad kezével ismét megpróbál megütni. A bennem tomboló adrenalin annyira felpörgetett, hogy gondolkodás nélkül megragadom a másik csuklóját is, mielőtt hozzám érhetett volna. Az agyam kikapcsol, egyetlen gondolatom sincs, és úgy cselekszem, mintha önkívületi állapotban lennék, minden történik magától. Byul még mindig elszántan próbál szabadulni, de minden próbálkozása haszontalan. Minden erőfeszítés nélkül húzom magammal a szobámba, ahonnan az előbb engedtem ki. Lábammal berúgom az ajtót, ami hangosan csapódik be, és Byul megfagy egy pillanatra.

– Mi a francot művelsz?

Szemeiben megcsillan a félelem fénye, és ettől egy mosoly kúszik az arcomra.

– Megteszem, amit már rég meg kellett volna, aztán mehetsz utadra.

Tizedmásodpercek alatt rájön, hogy mit értettem ez alatt, és ismét elszántan próbálkozni kezd, hogy kiszabaduljon a szorításomból. A közelebb eső falhoz tolom, és a testemmel odaszegezem, megkönnyítve ezzel a saját dolgom. Arcához hajolok, mire a fejét azonnal elfordítja tőlem, és érzem, hogy próbál eltolni magától.

– Lehetett volna ez másképp is, ha nem játszod a nehezen kaphatót – higgadtan súgom a fülébe.

– Ha tudtam volna, hogy ekkora elmebeteg vagy, akkor már az elején elküldtelek volna a picsába.

– Elmebeteg? – morogva ismétlem.

Megszeppenve figyelem, hogy egy gúnyos mosollyal néz rám. Nem tudom, hogy mitől bátorodott fel ennyire, de elég dühítő ilyen helyzetben így látni.

– Engedj el szépen, és menj pszichológushoz. Vagy inkább egy börtönben akarsz megrohadni, nemi erőszak miatt? – még mindig ott bujkál az apró mosoly a szája szélén.

Nem vesz komolyan. Mutasd meg neki, hogy most nagyon is komoly vagy.

Az én ajkaim is mosolyra húzódnak, elengedem Byul egyik csuklóját, és rögtön a mellkasomnak feszül vele, de még így sem tud eltolni magától. Szabaddá vált kezemet a derekára teszem, majd tenyeremet csigalassú tempóban kezdem felfelé végigvezetni a teste vonalán. Végig egymás szemébe nézünk, magabiztosságomat nem veszi el a gyűlölködő tekintete, és szinte érzem a benne uralkodó feszültséget. Meglepően jó érzéssel tölt el, hogy ezt váltom ki belőle, de nekem ennél több kell.

A derekától indulva végigsimítok a válláig, próbál elhúzódni az érintésemtől, de sarokba van szorítva semmi esélye nincs. Kezemet lassan csúsztatom feljebb, majd ujjaimat a nyaka köré fonom. Arca megrezzen, és a fejét kissé megemeli, a kezdeti feszültsége kezd félelemmé alakulni, amit meglepően szórakoztató látni. Egymáshoz nyomódó mellkasunkon érzem, hogy a légzése megszaporodik, amikor kissé megfeszítem a kezem. Hüvelykujjam alatt vadul lüktet az ütőere, a pulzusa az egekbe szökik a félelemtől.

– Ez a te hibád – kezemet átcsúsztatom a tarkójára. – Neked is jó lett volna, ha első este hajlandó lettél volna dugni velem.

– Naivan azt hittem, hogy a normálisak közé tartozol – hirtelen elhallgat egy másodpercre –, de még a többinél is rosszabb vagy.

Az agyam magához tér, és eszembe juttatja a szavakat, amiket Byul mondott, hogy minden pasi csak szexelni akar.

Igaza volt.

De én próbáltam a kedvére tenni, hogy ne csak egyirányú legyen az egész, és most mégis ide jutottunk. Én nem vagyok ilyen. Eddig soha nem bántottam egy nőt se, hogy lennék képes megerőszakolni valakit? Valamiért mégis élvezem, hogy Byul ennyire kiszolgáltatott.

Észreveszi, hogy elmerülök a gondolataimban, megragadja az alkalmat, és csak arra eszmélek fel, hogy egy erős pofon csattan az arcomon. Ez pont elég ahhoz, hogy egy pillanatra összezavarodjak, sikerül ellöknie magától, és futásnak ered.

Ne hagyd meglépni!

Utána megyek, hallom, ahogy a lépcsőn igyekszik lefelé, ezért én is arra veszem az irányt. Az alsó szintre érve megállok, szemeimmel őt keresem, de sehol se látom, és teljes csend van.

– Nem szeretek bújócskázni, úgyhogy gyere elő, ha jót akarsz magadnak – próbálok ráijeszteni, de semmi hatása.

A bejárati ajtóhoz megyek, kinézek, de sehol senki. Kizárt, hogy meglépett volna, ilyen gyorsan és halkan lehetetlen kimenni, ezért bezárom, hogy kevesebb menekülési lehetősége legyen. Először a lépcső alá nézek be, majd az ott lévő fürdőszobába, végül a nappaliba, de sehol se találom. A konyhára végig ráláttam, és nem vettem észre semmi mozgást, de a biztonság kedvéért benézek oda is. Halk, megfontolt léptekkel haladok felé, majd megtorpanok, amikor halk neszt hallok abból az irányból. A kezdeti feszültségem elillan, visszatér a magabiztosságom. Közelítek az előteret és a konyhát elválasztó pult felé, elé érve lábujjhegyre állok, hogy jobban átlássak fölötte.

– Megvagy – suttogom magam elé, amikor meglátom a feje búbján vöröslő tincseket.

A helyzet ismét egy pillanat alatt fordul át; azt hittem, hogy én fogom elkapni Byult, de ehelyett inkább ő kap el engem. Előjön a pult mögül, és elszánt tekintettel néz a szemeimbe, miközben egy kést szegez felém. Meglepettségem csak addig tart, amíg észre nem veszem, hogy remeg a keze.

– Ugyan már – cinikusan elmosolyodok.

– Vissza! – a levegőbe szúrva figyelmeztet, mikor teszek felé egy lépést. – Nyisd ki azt a kurva ajtót, különben itt fogsz megdögleni, te elmebeteg!

A fenyegetése még a hitelessége ellenére se tud megijeszteni, de a hátsó zsebembe nyúlok a kulcsért, és elindulok az ajtó felé, hogy kinyissam. A szemem sarkából végig őt figyelem, az egész házban síri csend van, csak az ő szaggatott légvételeit lehet hallani, majd a zár kattanását. Hátrébb lépek az ajtótól, és kifejezéstelen arccal Byult figyelem, aki végig rajtam tartja a szemét, miközben a kijárathoz megy. Nem fordul el, szabad kezével tapogatja ki a kilincset, amit lenyom, de nem történik semmi, mivel ki se nyitottam, csak fordítottam még egyet a záron. A figyelme az ajtóra terelődik, pont ahogy reméltem, és megindulok felé, megteszem azt a pár lépésnyi távolságot, de az utolsó pillanatban hátra fordul, meglendítve a kezét, amiben a kést tartja. Éles fájdalom hasít a jobb oldali arccsontomat fedő bőrbe, de ezzel mit sem törődve megfogom Byul csuklóját, és erősen szorítva elfordítom, amíg el nem ejti a kést, ami koppan a padlón. Egy határozott mozdulattal fordítom meg Byult, hogy háttal legyen, és az ajtóhoz szorítom a testét.

Nem próbál szabadulni, hagyja, hogy lefogjam. Mindkettőnknek szapora, szabálytalan a légzése, majd egyik pillanatban érzem, hogy valami lefolyik az arcom jobb felén.

– Ennyi – diadalittasan sóhajtom. – Nem fogod megköszönni, amit ezért kapni fogsz.

7. Fejezet (2. rész)

Álmatlanul forgolódok az ágyban, ami árasztja magából Byul illatát. Kínomban a hasamra fordulok, arcomat a párnába nyomom, és mélyen beleszippantok a huzatba.

„Úgyis találkozunk még, ha a sors úgy akarja.” – hát baszódj meg.

Mostanra vált egyértelművé, hogy valószínűleg csak le akart koptatni, de az is lehet, hogy csak túlgondolom a dolgot. Hiszen, végül is tudom, hogy hol lakik, lehet azt várja, hogy magamtól keressem meg, és meglepjem. Rémlik valami, hogy a randizással meg romantikával kapcsolatban virágokat is említett, és a fejemben kezd összeállni egy kép. A nők szeretik a romantikus filmeket, azok meg fröcsögnek a nyálas dolgoktól, és emlékszem, még Jihyunnal az első randinkon moziba mentünk, és egyedül a film végéről maradt meg az a jelenet, hogy a pasi a háza előtt várja a lányt, virággal meg gyűrűvel. A gyűrű kissé túlzás lenne, de a virág maradhat. Holnap elmegyek hozzá, meglepem, és elhívom randira. De mi van, ha nemet mond?

Nem, az nem történet meg.

De azt se tudom, hogy mikor dolgozik, vagy mikor van otthon.

Nem gond, az időd, mint a tenger. Majd vársz, ha kell.

Visszafordulok a hátamra, és a sötétségben a plafon felé kezdek bámulni. Mit is akarok tőle?

Egy ismeretlen, akit késő este, szó szerint az út széléről szedtem össze. Alig tíz perce találkoztunk, amikor elhitette velem, hogy igazából pasi. És totál beetetett vele, a humora még az enyémnél is furcsább és idiótább. Egy napja történt, mégis olyan érzésem van, mintha már régóta ismernénk egymást. Igazából már arra se emlékszem, hogy mi történt tegnap előtt, de ez nem is baj. Új életet akarok kezdeni, nem akarok megtartani egy emléket se Sahaguról, főleg Jihyunt akarom kiűzni a fejemből. Nála sokkal jobb csajokat találok Szöulban. A pincérlány már a mosolyomtól is zavarba jött, ha a többivel is ennyire könnyű dolgom lenne, akkor minden ujjamra jutna tíz csaj. De jelenleg Byul az egyetlen, aki izgatja a fantáziám. Jézusom, az a nő! Csak tudnám, hogy mi a francért tartom ennyire vonzónak…

Mondjuk azért, mert szép, mert formás teste van, mert a személyisége hasonlít a tiédre – felfogtam!

Az oldalamra fordulok, és elhallgattatom a gondolataim, hogy végre el tudjak aludni. Álmos vagyok, de az agyam nem hagy nyugton, mintha pont most lenne a legaktívabb, amikor nem kellene.

… és azért is, mert kétségbeesetten próbálod túltenni magad a csalódáson, amit Jihyun okozott.

Milyen csalódás? Ugyan már…

Másnap nyúzottan, fáradtan ébredek. Nem tudom, hogy mennyit aludhattam, de majdnem az egész éjszakát átvirrasztottam, mindenféle hülyeségen gondolkozva. Csukott szemmel fetrengek, kényelmes pozíciót keresve, hogy vissza tudjak aludni még egy kicsit. A végén a takaró a lábaim között köt ki összegabalyodva, a párna is kimászik a fejem alól, és a lepedő összegyűrődik alattam.

– Ezt nem hiszem el – morgom.

Hirtelen rugdalózással szabadítom ki a lábaim a takaróból, felülök, és kimászok az ágyból, mint aki siet valahova. A nagy lendület megmarad, bemegyek a fürdőszobába, kitapogatom a villanykapcsolót, és a szemeim fájdalmasan szorulnak össze a hirtelen világosságtól. Elcsoszogok a csapig, és hideg vízzel megmosom az arcom, ami valamennyit segít az álmosságomon, de a kinézetemen nem. Utoljára vizsgaidőszakban voltak ekkora táskák a szemeim alatt.

Össze kell kapnod magad, ha meg akarod hódítani Byult. Ilyen holdkóros külsővel nem állhatsz elé.

Talán egy hideg zuhany segít. Letolom a nadrágom, a földön hagyom, és belépek az üvegfal mögé. Mit sem sejtve elfordítom a csapot, és a testem görcsösen rándul össze, amikor egyszerre három irányból is zúdulni kezd rám a jéghideg víz. Vakon elzárom, és levegő után kapkodva remegek. Nem kétség, hogy ez remek ébresztő volt.

Frissen, éberen, tisztességes kinézettel lépek be az első virágüzlet ajtaján, amit megláttam. A kis helyiség tömve van színes virágokkal, és az illatuk elárasztják az egész helyet. Egy idős hölgy mély meghajlással üdvözöl, és kissé zavarban vagyok. Szerencsére ezt észre is veszi rajtam a nő, és mosolyogva lép mellém.

– Milyen alkalomra lesz? – kíváncsian néz fel rám.

– Öhm…

Kisfiús zavaromban a saját nevemet is elfelejtem. Pedig nem először csinálom ezt, Jihyunnak is vittem már virágot. Azt hiszem, záporvirág volt, és akkor közölte, hogy allergiás rá. Mi van, ha Byul is? Akkor nem panaszkodott volna, hogy már nem divat virágot vinni a lányoknak. Ugye?

– Első randevú lesz, igaz? – a hölgy hangja rángat ki a gondolataimból.

– Honnan tudta?

– Nem Ön az első fiatalember, aki ugyanitt állt, ugyanilyen tanácstalan arccal – kuncog. – Első randevúhoz legtöbben a rózsaszín rózsát választják. Sokan abba a hibába esnek, hogy azonnal vörös rózsacsokorral kezdik, ami mélyebb érzelmeket tükröz, és ezzel könnyű elijeszteni a hölgyeket, ha már az elején kimutatják felé a ragaszkodást.

Figyelmesen végighallgatom, és egy ideig emésztgetem a dolgot, miközben a tekintetem oda-vissza ugrál a rózsaszín és a vörös rózsák között. Az élénk színektől szinte vibrálnak a szemeim, és próbálom kitalálni, hogy mit reagálna Byul, ha egy ilyen csokorral elé állnék, de nem érzem azt, hogy a rózsa megfelelne.

– Nem tudom… – végignézek a többi virágon, de egy sincs, amit jónak találnék. – Ő egy különleges lány, akit szeretnék lenyűgözni.

– Akkor ez a lány, nagyon szerencsés, hogy találkozott Önnel.

Kérdőn pillantok a hölgy felé, aki sejtelmes mosollyal megfordul, és eltűnik egy ajtó mögött. Kíváncsian leskelődök, de a fal takarásában van, csak azt lehet hallani, hogy valamit pakol, matat odabent. Néhány perccel később megjelenik egy kisebb csokorral a kezében. Óvatosan leteszi a virágokat az asztalra, és elrendezi őket. Középre kerül egy hófehér liliom, a két oldalára pedig egy-egy élénksárga nárcisz, köréjük pedig némi zöld levél kerül, és egy fehér szalaggal összeköti őket. Csodálkozva figyelem, ahogy másodpercek alatt összeállítja az egyszerű, de mutatós csokrot.

– Sok szerencsét, kívánom, hogy sikerüljön elnyernie a hölgy szívét – mosollyal nyújtja át a virágokat.

– Köszönöm – a hátsó zsebembe nyúlok a pénztárcámért, de rosszalló cöcögéssel megállít.

– Fogadja el tőlem ajándékba.

– De-

– Semmi „de”. Manapság nem divat a férfiak körében ekkora figyelmet fordítani arra, hogy milyen virággal kedveskedjenek, és nagy öröm ilyen figyelmes fiatalembereket kiszolgálni.

Izgatottan szállok ki a kocsiból, a csokorral a kezemben. A lépcsőház előtt megállva végigfuttatom a szemeim a kaputelefon névsorán, és szerencsémre épp kijön valaki az ajtón. Kihasználom az alkalmat, és bemegyek. A lifttel felmegyek a tizedik emeletre, és hevesen dobogó szívvel állok meg az ajtó előtt, amin Byul neve van. Furcsa, hogy csak egy névtábla van, kíváncsi lettem volna a lakótársa nevére. Fülemet óvatosan a falaphoz nyomom, és hangok szűrődnek ki, tehát valaki biztosan otthon van. Veszek egy nagy levegőt, majd lassan, megfontoltan nyomom meg a csengőt.

Eltelik pár másodperc, kinyílik az ajtó, és Byul megszeppenve néz fel rám.

– A sors hívott, hogy ma mindenképp találkoznunk kell – mosolyogva tolom elé a csokrot. – És tegnap nem fogadtad el a meghívásom, úgyhogy ezt most be kell pótolnunk.

Még mindig meglepett arccal néz, elveszi tőlem a virágot, majd tekintetét ismét rám emeli, de nem mond semmit. Várok, hogy hátha kell egy kis idő, amíg realizálja a dolgokat, de továbbra se mond semmit. Lehet, hogy nemrég kelt fel, mert egy rövid köntös van rajta, ami alatt pizsamának tűnő rövidnadrág és póló van.

– Nem akarod megköszönni? – megjátszott sértődöttséggel teszem fel a kérdést.

– Nem hittem el, hogy komolyan mondtad ezt a randizós dolgot.

– Általában nem szabad komolyan venni, de az halálosan komoly volt. Amint látod, itt állok.

– Köszönöm – végre elmosolyodik, és megszagolja a csokrot.

Ennyi, nyert ügyed van. Nem is volt olyan nehéz, csak túlgondoltad az egészet.

– Így akarsz jönni? – célozva pillantok a ruhájára.

– Szívesen mennék, de ma nem alkalmas…

Puff. Most csattant az arcom a padlóhoz. Akadjak ki, vagy legyek megértő? Készülnék megszólalni, de ő megelőz, belém fojtva a szót.

– Ha neked ez is megfelel, akkor gyere be, és főzök kávét.

Ó! Az még jobb.
Igaz, hogy nem kávézom, de ez is egy kivételes alkalom.

7. Fejezet (1. rész)

 – Ragaszkodom hozzá – erősködök, miközben lefékezek a piros lámpánál. – Csak mondd, hogy merre menjek.

Tekintetemet Byul felé irányítom, aki a fejét fogva könyököl az ablakban, de nem néz rám. Ekkor tűnik csak fel, hogy a válláig érő tincseinek vörösesbarna színük van. Eddig valahogy elkerülte a figyelmem, és bámulom, amíg ő felém nem fordul. Nagy, fekete szemeit rám emeli, majd kissé megrázza a fejét.

– Kedves tőled Sehoon, de már tényleg haza kell mennem – ezúttal is finoman utasítja vissza az ajánlatom.

– Hát jó… – a lámpára pillantok, ami épp akkor vált zöldre, és a gázra lépek. – A lakótársad már biztosan aggódik – halkan teszem hozzá.

– A lakótársam? Ja… igen, a lakótársam.

Furcsállva pillantok rá, és zavartan veszi le rólam a tekintetét.

Gangnam egyik utcájában leparkolok, de a motort nem állítom le. Byul úgy tűnik, hogy nem az a búcsúzkodós fajta, szinte azonnal kiszáll, és egy pillanatig azt hiszem, hogy szó nélkül elviharzik.

– Köszönök mindent – mosolyogva néz rám.

– Részemről a szerencse – veszek egy nagy levegőt. – Legalább a számodat megadhatnád… vagy valami… – alig hallható a hangom.

– Arra semmi szükség. Úgyis találkozunk még, ha a sors úgy akarja.

Egy kacsintás kíséretében megfordul, és elindul a lépcsőház felé. A kormányra támaszkodva figyelem ahogy elsétál, miközben próbálom elhitetni magammal, hogy tényleg azt mondta, amit hallottam. Elég gyorsan és ügyesen lekoptatott, azt hittem, ennél jobban szimpatizálunk egymással. Nem hiszek a sorsban, úgyhogy majd én teszek róla, hogy találkozzunk.

Becsukja maga mögött a lépcsőház ajtaját, az üvegajtón látom, hogy integet, és egy széles mosollyal intek vissza. Elfordítom a kulcsot, elindítanám a motort, de a telefonom csörgése hallatán érte nyúlok, hogy felvegyem.

– Hol a francba' vagy?! – nagyapa hangja robban a dobhártyámba.

– Gangnamban-

– Mondtam, hogy reggel átjövök, tíz perce itt ácsorgok a ház előtt, és rád várok!

– Jézusom, neked meg mi a bajod…?

– Gyere az Alverbe, ott találkozunk.

Meg se várja a válaszom, kinyomja a telefont. Nagyapa sose kiabált velem, egészen a tegnapi napig.

Tudom, hogy az Alver az egyik kávézó, aminek ő a tulajdonosa, de arról gőzöm sincs, hogy hol lehet. Szerencsére ilyenkor nagy hasznát veszem az okostelefonnak, ami szerint egy saroknyira van csak a kávézó. Az autót a parkolóban hagyom, és sétálva teszem meg azt a pár métert a kávézóig.

A tábla szerint jó helyen járok, de az ajtón az áll, hogy tizenegykor nyitnak, most pedig alig múlott pár perccel nyolc óra. Nincs sok választásom, várok. Abban a pillanatban, amikor ezt eldöntöm magamban, hallom a zár kattanását, és egy fiatal lány kedves mosollyal nyitja ki az ajtót.

Szöulban mindenhol csak csinos lányok vannak?

– Oh Sehoon? – a nevem hallatán bólintok, mire meghajol. – Jó reggelt, jöjjön be, Mr. Park hamarosan itt lesz.

Nem tudom, hogy hány kávét ihatott meg eddig, az is lehet, hogy alapból ilyen a természete, de meglepően energikus.

– Hozhatok egy kávét, amíg várakozik?

– Köszönöm, de nem kávézom.

– Teát-

– Igen, az jó lesz – egy mosollyal válaszolok, mielőtt feltenné a kérdést.

Az arca halvány rózsaszínné színeződik, és zavartan tűr egy fekete tincset a füle mögé. Nem tudom, hogy mivel sikerült ezt kiváltanom belőle, de kifejezetten tetszik a helyzet. Képzeletben egy kisördög ül a vállamra, aki halkan unszol, hogy szórakozzak kicsit a zavarba jött lánnyal.

– Van epres, erdei gyümölcsös…

A lány szava elakad, és nagy szemekkel néz fel rám, amikor kinyújtom felé a kezem, és az előbb eltűrt tincset kiszabadítom a füle mögül, majd visszatűröm.

– Az epres jó lesz – közlöm, majd megfordulok, és leülök az egyik asztalhoz.

Eddig nem voltam az a flörtölős típus, ezért most dagad a fejem a büszkeségtől, hogy ilyen könnyen sikerült zavarba hoznom valakit. Bárcsak Byullal is ilyen könnyen menne a dolog.

A lány meglepően hamar elkészül a teámmal, feltűnően kerüli a tekintetem, miközben leteszi elém az asztalra. Egy apró meghajlás után el is indul, és már nyitnám a számat, hogy utána szóljak, de ekkor belép nagyapa az ajtón, és nagyon nem tűnik boldognak. Leül velem szemben, de arra se méltat, hogy rám nézzen. A flörtölős hangulatom elpárolog, és a vállamon ülő kisördög is menekülőre fogja.

– Sehoon – halkan szólít meg nagyapa, de a fenyegető hanglejtéstől a vér is kihűl bennem. – Azt hiszem, komolyan el kellene beszélgetnünk.

– Miről?

– Édesanyád szörnyen aggódik miattad, és én se tudtam nyugodtan aludni az éjjel…

– Tudok vigyázni magamra.

– Itt most nem erről van szó.

– Akkor miről? Talán elfelejtetted, de neked köszönhető, hogy itt vagyok.

– Tudom, de nem gondoltam volna, hogy ennyire makacs és önfejű leszel.

– Mire akarsz kilyukadni? – kezdem elveszíteni a türelmem.

Többször is szólásra nyitja a száját, de végül mindig elhallgat, mintha próbálná megválogatni a szavait, ami nem jellemző rá.

– Mondd már – higgadtan sürgetem. – Miért volt a ház meg a kocsi, ha nem is akartad, hogy Szöulba jöjjek?

– Megbeszéltem édesanyáddal, és nagy nehezen sikerült meggyőznöm, hogy jó helyen vagy itt.

Nem értem ezt a hirtelen témaváltást. Az előbb még fejmosást akart tartani, most meg hirtelen átpártol az én oldalamra? Kezdem elveszíteni a fonalat.

– Ha nem sikerült volna meggyőznöd, akkor se mentem volna haza – halkan jegyzem meg.

– De ne hidd azt, hogy majd én mindenben kisegítelek – szigorú tekintetével elhiteti velem, hogy komolyan gondolja, amit mond. – Szerezz munkát, és ne csinálj hülyeséget.

– Mit értesz „hülyeség” alatt?

– Nagykorú vagy, tehát büntethető is. Bármilyen törvényt megszegsz, mész a börtönbe, és pénzbírságot kapsz.

– Jézusom, nagyapa… Miért mondod ezeket?

– Csak figyelmeztetlek, hogy Szöul nem az a hely, ahol minden határtalan szórakozás.

– Oké, felfogtam.

A komorságával rendesen rám ijesztett, mintha valaki kicserélte volna nagyapát egy zsémbes öregemberre. Magától nem viselkedne így velem, biztos anya vette rá, hogy ijesszen rám, hátha hazamegyek, de ez nem fog megtörténni. Nem tűnt fel, hogy ő aggódna értem, hiszen egyszer se hívott fel, hogy egyáltalán élek-e még.

Ezek a gondolatok futnak végig az agyamon, amíg visszasétálok az autómhoz. Mintha megéreztem volna, a telefonom ismét megcsörren a zsebemben, de nem anya neve áll a kijelzőn, hanem egy olyan személyé, akire egyáltalán nem vagyok kíváncsi. A kisördög egy halk pukkanással, és némi füst kíséretében visszatér a vállamra, és suttogva kántálja a fülembe, hogy válaszoljak a hívásra.

– Igen? – unottan veszem fel.

– Komolyan, Sehoon?! – alig ismerem meg Jihyun sírós hangját. – Ennyi volt?

– Te meg miről beszélsz? – vállamhoz szorítom a telefont, hogy ne essen le, amíg beülök a Mercedesbe, és elindítom a motort.

– Ki az a lány? Honnan ismered?

– Hé, hé, hé! Fogd vissza magad, már semmi közünk egymáshoz, amióta beleültél Baekhyun farkába – lekezelő a hangom, mintha teljesen hidegen hagyna a tény.

– Megbántam, szörnyen megbántam, de már megtörtént, nem tudok ez ellen tenni semmit – hadarja.

– Legalább ezt belátod…

– Beszéljük meg, kérlek. Találkozzunk, és személyesen tisztázzuk a dolgot, oké?

– Ha akarnék, akkor se tudnék találkozni veled, úgyhogy szia.

Nem várom meg, hogy mondjon bármit is, talán vette az üzenetet.

– Ribanc – motyogom magamban.

Az egész napom pakolással telt, berendezkedtem a házba, és máris otthon éreztem magam. Közben végig kattogott az agyam, próbáltam átgondolni a munkalehetőségeket, de a gondolataim mindig elterelődtek Byul felé, végül Jihyun szidásánál kötöttem ki. Kimondhatatlanul haragszom rá, és fáj bevallanom magamnak, de csalódott is vagyok, hiszen nem egy-két hónapig nevezhettem őt a barátnőmnek. Nem szokásom túlgondolni a dolgokat, de ezen nem tudok olyan könnyen túllépni, bármennyire is próbálkozom vele.

Egy törölközővel a kezemben elindulok a lépcső alatti kis fürdőszobába, és ez az utolsó dolog, hogy kész legyek a berendezkedéssel. A puha törölközőt felakasztom a csap mellé, és elégedetten lépek ki a folyosóra, a tekintetem pedig azonnal rátapad a mellettem lévő, zárt ajtóra.

Ez az egyetlen pontja a háznak, ami számomra még mindig rejtély.