12. Fejezet

Ébresztő.

…

Kelj fel!

…

Ébredj már!

Kinyitom a szemeim, az éles fájdalomtól rögtön a homlokomhoz kapok. Valami ragad a bőrömön, de jobban lefoglal a kínzó lüktetés a fejemben.

Nyöszörögve kelek fel a földről, eltántorgok a legközelebbi fürdőszobáig, ahol szembesülök a ténnyel, hogy alvadt vér húzódik végig a homlokomtól az államig, ami azt jelenti, hogy jó sokáig ki lehettem ütve. Felszökik bennem az adrenalin, pánikszerűen mosom meg az arcom, és meglátom a körülbelül öt centiméter hosszúságú vágást a homlokom jobb oldalán.

Ideje összeszedned magad, Potter. Meglépett a csaj.

Eszembe jutnak az eszméletvesztés előtti percek, és berohanok a szobába, hogy meggyőződjek Byul hiányáról. Körbe rohanok az emeleten, majd a földszinten is, de semmi nyoma, a nyitva hagyott bejárati ajtó tudatja velem, hogy valószínűleg már messze jár.

– Basszus – sziszegem a fejemet fogva.

Érzem a vesztem, tudom, hogy most kurva nagy bajban vagyok, és ötletem sincs, mihez kezdjek most.

Menj utána és kapd el!

Hirtelen felindulásból kirontok az ajtón, és újabb dologgal kell szembesülnöm.

– Nem, nem, nem, nem, nem!

A vadonatúj Mercedes szélvédője bezúzva, horpadások vannak az oldalán, és teljesen össze van karcolva. Szörnyülködve megyek közelebb, ekkor tűnik csak fel, hogy ugyanaz a két szó szó van mindenhol bele vésve: „Dögölj meg”. Leültem a földre, és csak bámultam az autót.

Meg kellett volna ölni. Nem tetted, valószínűleg már értesítette a zsarukat. Nemsokára itt lesznek, és viszlát szabadság. Így jár az, aki ennyire telhetetlen.

Próbálom kiüríteni a fejem, elhallgattatni a gondolatokat, de kezdem azt hinni, hogy ez lehetetlen. Mintha valami a fejembe költözött volna, és nem tudok ellenállni az akaratának.

Ha nem akarsz börtönbe kerülni, akkor követed az utasításaim.

Gyalog nem juthatott messze, és biztos, hogy nem a főút felé indult, mert rögtön észre vettem volna, ha utána megyek. Ez azt jelenti, hogy az erőbe mehetett, de bármelyik irányba indulhatott, lehetetlen, hogy megtaláljam.

Akkor ülj le a tévé elé, és várd meg amíg kopogtatnak a zsaruk.

Legalább megpróbálom. Talán lesz valami, ami a nyomára vezethet.

Órák óta járom a házat körül ölelő erdőt, de Byulnak semmi nyoma. Fáradt és szomjas vagyok, de nem adom fel a keresést. Minden egyes megtett lépéssel növekednek bennem az érzelmek, egyre dühösebb és frusztráltabb vagyok. Magamra haragszom a legjobban, amiért ebbe a helyzetbe hoztam magam. Azt hittem minden király lesz Szöulban. Magam mögött akartam hagyni az unalmas kisvárosi életet, de nem ez az, amit akartam. Egy szerencsétlen lány után kutatok a hatalmas erdőben, aki teljesen érthetően próbál menekülni.

Apró neszekre figyelek fel, megtorpanok, és csendben figyelek. Hallom a falevelek susogását, és ágak halk reccsenéseit. A hang irányába indulok, szemeimmel a fák törzseit és a bokrokat pásztázom, de sehol nem látok mozgást. Megfontolok minden léptet, megpróbálok a lehető legkevesebb zajjal előre haladni, de egy óvatlan pillanatban eltörök egy ágat a súlyommal. Hirtelen egy alak tűnik fel egy fa mögül, futva távolodik tőlem. A nyomába eredek, amint belém csap a felismerés, hogy az Byul.

Folyamatosan figyelem, hogy el ne veszítsem szem elől, de a mozgásán úgy látom, mintha fáradt lenne, vagy az is lehet, hogy fájdalmai vannak. Nem egyenesen halad, szlalomozik a fák között, de nem sikerül kicseleznie, hamar közel kerülök hozzá. A karjánál fogva magamhoz rántom, másik kezemmel befogom a száját mielőtt kiabálni kezdene, nem mintha bárki meghallhatná. Hevesen kapkod levegő után, és meglepően nagy energiával próbál küzdeni ellenem.

Némi ficánkolás után azt várom, hogy kifáradjon, de be kell látnom, hogy kitartóan próbál szabadulni.

– Semmi értelme – zihálom a fülébe. – Add fel.

Mint aki meg se hallotta, tovább vergődik a karjaim között, érzem, hogy próbál beleharapni a szája előtti kezembe, de annál erősebben szorítom rá.

Adj neki.

Megunom a küszködést, egy pillanatra elengedem, majd egy erőteljesen meglököm, amitől hasra esik. Azonnal megpróbál elkúszni, de látom, hogy semmi ereje nincs, ezért komótosan elkezdem kigombolni a nadrágom.

– Hát ezt akartad? – közelebb lépek.

– Segítség!

Kétségbeesett hangja hallatán mosoly kúszik az arcomra.

– Kiabálj csak. Felizgulok tőle.

Letérdelek a teste fölé, csuklóit össze fogom, és egyik kezemmel a hátához szorítom, a másikkal pedig elkezdem lerángatni róla a nadrágját, majd a bugyiját is. Csak annyi helyet csinálok magamnak, hogy a lényeghez hozzá férhessek, majd benyálazom az ujjaim, és végig simítok a nyílásán, hogy könnyedén belé csúszhassak.

A lélegzete is benne marad, amikor egy határozott mozdulattal tövig merülök benne. Szabaddá vált kezeimmel a földhöz szorítom a kezeit, és ütemesen kezdem mozgatni a csípőm. Halk nyöszörgéseket hallat, érzem, hogy a testében minden egyes izom megfeszül, belemarkol az avarba.

– Most miért nem kiabálsz? – morgom a hajába. – Gyerünk, hátha valaki meghallja, és a segítségedre siet.

Nyögésein hallani, hogy valamit mondani akar, ezért lassítok a mozgásomon, várom a válaszát.

– D-dögölj… meg…

– Dögöljek meg?

Várom, hogy megszólaljon, de semmi.

– Dögöljek meg?! – csuklóit erősebben szorítom.

Felindulásból újra mozogni kezdek benne, de ezúttal durvábban. Nem foglalkozom a fájdalmas nyögéseivel, kedvemre élvezkedek, és bennem van némi bosszú is, a Mercedes miatt, és azért is, hogy itt kellett kergetőznöm vele az erdőben.

– Te is élvezhetted volna az egészet – nyögöm –, de sikeresen elintézted magadnak, hogy így bánjak veled.

Némi barangolás után, még sötétedés előtt sikerül hazavinnem Byult. Engedelmesen jött velem, de tudtam, hogy tervez valamit, ezért a biztonság kedvéért összekötöztem a kezeit, és szorosan fogva vezettem magam mellett.

– Remélem tudod, hogy ezért még kapni fogsz – mutatok az autóra miközben elhaladunk mellette.

Nem mond semmit, bemegyünk a házba, és megállítom, amíg bezárom a bejárati ajtót, hogy ő is lássa. Tanulok a hibámból, innentől kezdve nem lesz ilyen egyszerű dolga, ha meg akar szökni.

Csak ülök a földön, és az autót bámulom a kinti lámpák megvilágításában, azon gondolkozva, hogy mi a francot kezdhetek vele? Elbaszott ez az egész. Mielőtt mélyebben elmerülhetnék az önsajnálatomban, megcsörren a telefonom, és rájövök a megoldásra.

– Minden nap ellenőrizni fogsz? – a viccelődés és a komolyság közötti hanggal veszem fel.

– Furcsa a hangod, fiam. Minden rendben?

Francba. Persze, hogy egyből levágja, kurvára nincs rendben semmi. Megköszörülöm a torkom, nagy levegőt veszek.

– Őszinte leszek… Semmi nincs rendben – nehézkesen vallom be. – Szükségem lenne rád.

– Mi a baj? Mi történt?

– Pár órája bent voltam a városban – szünetet tartok, pörög az agyam, hogy mit mondjak –, és valaki leütött… Az autót összekarcolták, és betörték a szélvédőt…

– Hol vagy most?! – hallom a hangján az aggodalom és a düh keverékét.

– Itthon.

– Öt perc és ott vagyok.

Valóban öt perc telik el, még mindig az autó mellett ülök, amikor nagyapa megáll a felhajtón. Nehézkes mozgással, de gyorsan kiszáll, és mellém sántikál. Felállok, azonnal az arcomhoz kap, és alaposan végigmér, amit csendben tűrök.

– Ki ütött le fényes nappal? Hol voltál éppen? – megrohamoz kérdésekkel. – Miért jöttél haza, miért nem szóltál azonnal nekem?

– Nagyapa, lassíts – eltolom magamtól a kezeit.

– Ülj be, elviszlek a kórházba.

– Ne! Vagyis arra semmi szükség.

– Dehogynem! Lehet, hogy össze kell varrni a fejed, és agyrázkódásod is lehet.

– Nem kell. Jól vagyok – húzom a szám, de ő úgy látszik nem tágít. – Sajnálom az autót.

– Az a fontos, hogy veled minden rendben legyen. Kit érdekel az autó?

Sínen vagyok, a kezdeti idegessége alább hagyott, de azért ráteszek még egy lapáttal, hogy megsajnáljon. A Mercedesre pillantok, majd lehajtom a fejem.

– Most elmegyünk a kórházba, holnap pedig elviszem az autót megcsináltatni, rendben?

– Nem fogsz haza küldeni?

– Nem, de csak egy feltétellel.

– Hallgatlak.

– Bármi van, akármilyen apró gondod legyen, szólj nekem azonnal. Rendben?

Nem értem az egészet, tegnap még lecseszett a lábamról. Egyáltalán nem bánom az új helyzetet, ezt a nagyapát szeretem.

11. Fejezet

Csak egy pillanat az egész, aztán elfelejthetsz mindent.

Elfordulok balra a Mercedessel, és megállok a sehová nem vezető ösvényen, ami egykor még betonozott út lehetett. Kinyitom az ajtót, felkapcsolódik az utastérben a lámpa, és Byulra pillantok.

Fogalma sincs, hogy mi történik, még mindig csukott szemekkel ül mellettem. Fejemet elkeseredve hajtom a kormányra, nem tudom tovább tartani magam, olyan erős zokogást hallatok, mint eddig még soha. A könnyeim megállás nélkül folynak végig az arcomon, nem kapok levegőt, hangos hüppögéssel és szipogással próbálok oxigénhez jutni. Percek is eltelhetnek azzal, hogy eredménytelenül igyekszem lenyugodni legalább annyira, hogy a légvételeim normalizálódjanak.

Szipogva, arcomat törölgetve, és a feltörni készülő könnyekkel küszködve szállok ki az autóból. Megcsap a vihart jósló szél ereje, hangosan süvít végig az üres mezőn. A távolban lévő fák lombjait erőteljesen tépázza, felkap néhány falevelet, és messzire repíti őket. Sírásom új erőre kap, amikor kinyitom az anyósülés felőli ajtót, de a csendben lévő gondolataim ellenére tovább cselekszem. Kicsatolom Byul biztonsági övét, s a körülötte lévő mozgástól kezd magához térni, fejét felém fordítja, közben halk nyöszörgést hallat, de a szemei csukva maradnak.

– Shh… nem lesz semmi baj – ezekkel a szavakkal sokkal inkább magamat próbálom nyugtatni.

Óvatosan benyúlok a háta mögé és a térdei alá, hogy kiemelhessem az autóból, de mielőtt megemelném a telefonom elkezd csörögni a zsebemben. Nem tudom miért, de pánikolva hátrálok pár lépést, hogy megnézzem ki keres. Nagyapa az. Miért keresne ilyenkor? Tudja, hogy mit tettem? Heves zihálással bámulom a kijelzőt, tanácstalan vagyok, hogy mi lenne a helyes. Végül megpróbálok magamra közömbösséget erőltetni, és felveszem.

– Szia, miért hívsz? – monoton hangon kérdezem.

– Hol vagy?

– I-itthon. Miért?

Az autó felé fordulok, és megpillantom Byult, aki bizonytalan léptekkel menekülni próbál. Gondolkodás nélkül zsebembe teszem a telefonom, és utána megyek. Úgy tűnik képtelen a futásra, ezért hamar utolérem, tarkójánál a pólóját markolva húzom vissza magammal a kocsihoz. Üres a fejem, sehol egy gondolat, úgy cselekszem, mintha ez már rutinból menne.

Figyelmen kívül hagyom a szitkozódást és a küszködést, kinyitom a Mercedes csomagtartóját, és könnyedén beemelem Byult, majd egy gyors mozdulattal rácsukom. Tompán hallani a kiabálását, hirtelen haragból fedőre csapok, amitől rögtön elhallgat. Beülök a kormány mögé, és nagy sebességgel indulok el visszafelé.

Végig csend van, egy mukkanást se hallok az autó hátuljából, egészen hazáig. Ver a víz, melegem van, de néha a hideg ráz, és a szemeimet dörzsölnöm kell, hogy éles maradjon a látásom. Nem tudom, hogy mi történik velem, nem érzem jól magam.

Meglátom nagyapa autóját a felhajtón, és a szívem kétszer gyorsabb ütemben kezd verni. Végem van, lebuktam, tudja mit tettem. Mély légvételekkel próbálok megnyugodni, kiszállok az autóból, és egész testemben remegek mikor belépek a lakás ajtaján. Nagyapa az előszobában mászkál telefonjával a fülén, vegyes érzelmek futnak át az arcán, amikor meglát.

– Sehoon, halálra ijesztettél! Hol a francban voltál?! – azonnal nekem esik.

Idegességem egyik pillanatról a másikra elillan, minden más érzéssel együtt. Nem félek, nem aggódom, teljes nyugodtsággal válaszolok.

– Csak kiugrottam a városba egy kicsit.

– Mi lett a telefonoddal? Fél órája hívogatlak!

– Elejtettem – szemrebbenés nélkül hazudom. – Te mit keresel itt ilyenkor?

Nem ijeszt meg a dühtől vörösödő feje, sem a határozott, feszült hangja.

– Megígértem édesanyádnak, hogy vigyázni fogok rád. Ne merészelj még egyszer ilyet csinálni, hogy eltűnsz, és nem válaszolsz a hívásaimra! Még egy ilyen, és elveszem az autót, eladom ezt a kurva házat, és én magam foglak hazavinni Sahaguba!

– Elgurultak a gyógyszereid, vagy mi bajod van? Mit őrjöngsz velem? – továbbra is higgadt vagyok.

Az arcán ismét érzelmek tömkelege fut át, de úgy látom sikerül megnyugodnia. Mutató- és hüvelykujjával megdörzsöli a szemeit, miközben nagy levegőt vesz, és már nyugodtabb hangon szólal meg.

– Talán mégse volt jó ötlet ez az egész – motyogja. – Meg kell értened, hogy anyádnak és nekem is nehéz kezelni az önfejűséged. Fogalmam se volt róla, hogy így fog alakulni ez az egész.

– Elárulnád, miről beszélsz?

– Késő van, hazamegyek. Neked is pihenned kéne.

– Egy szavadat se értem.

Meg se hallja, amit mondok. Elsántikál mellettem, a konyha ablakból figyelem ahogy az autójához megy. Egy pillanatra megáll a lélegzetem, amikor észre veszem, hogy furcsán közelít a Mercedes felé. Megáll a csomagtartónál, és hosszúnak tűnő másodpercek alatt figyeli. Szívem a torkomban dobog, majd megnyugszom, amikor végül otthagyja, beül az autójába és elhajt.

Felnyitom a csomagtartót, Byul mozdulatlanul, összekuporodva, csukott szemekkel fekszik.

– Hé – meglököm a vállát, de nem reagál.

A sokk üthette ki ennyire, de nem is bánom, sokkal könnyebb dolgom van vele, ha nem ficánkol. Kiemelem a kocsiból, beviszem a házba, felmegyek az emeletre, és lefektetem az ágyra. Néhány percig csak figyelem, nézem az arcát ami olyan, mintha csak békésen aludna. Furcsán nagy a csend a fejemben. Se egy gondolat, se egy érzelem, semmi.

Bezárom az ajtót magam mögött, a nappaliban leülök a tévé elé egy doboz sörrel a kezemben, és zongorázni kezdek a csatornák között. A szemem semmi mást nem képes érzékelni, csak a sötétséget és a világosságot, amit az adók közti ugrálással látok. Próbálok rájönni, hogy mit miért tettem. Miért hoztam vissza Byult? Miért erőszakoltam meg? Miért akartam megölni? Miért hoztam vissza újra? És miért nincs bennem se bűntudat, se semmi?

Most jössz rá, ki is vagy valójában.

Eddig tartott a csend.

Tojás és szalonna illata terjeng a ház alsó szintjén. Még egy bögre teát teszek a tálcára és elindulok vele felfelé a lépcsőn. Egy kezembe fogom, amíg kinyitom az ajtót, majd halkan lépek be a szobába. Byul ugyanabban a pózban fekszik, ahogy éjjel lefektettem. Halkan megyek az ágyhoz, leteszem a tálcát az éjjeliszekrényre, és leülök az ágy szélére.

– Jó reggelt – lágy hangon szólalok meg. – Ébresztő.

Óvatos mozdulatokkal söpröm ki Byul arcából a kósza tincseket, és érintésemre a szemei lassan nyílnak ki. Néhány pislogással körbenéz, majd engem megpillantva jeges rémületet látok rajta, de nem mozdul meg.

– Biztos éhes vagy – a tálca felé pillantok. – Hoztam neked reggelit.

Ijedtsége helyét átveszi az értetlenség, de nem mondok neki semmit. Én se tudom megmagyarázni magamnak, hogy most mit is csinálok tulajdonképpen. Szó nélkül felállok, és magára hagyom, a biztonság kedvéért bezárom az ajtót, hogy a szökés eszébe se jusson. Visszamegyek a konyhába, és leülök az asztalhoz reggelizni. Élvezem a csendet, amíg elő nem törnek a gondolatok.

Szánalmas vagy.

Nem tudnék megölni senkit. Miért nem tarthatnám meg Byult, amíg nincs belőle semmi bajom? Gondoskodom róla, cserébe megdugom, amikor akarom. Lehet, hogy a végén már önszántából belemegy. Munkát se kell keresnem, nagyapa lesi minden kívánságom, és bármire rávehetem.

Meg kellett volna ölnöd. Minden mehetett volna tovább, de túl gyáva vagy. Így a börtönben fogod végezni.

Hangos csörömpölést hallok az emeletről, felmegyek, hogy megnézzem. Kattan a zár ahogy nyitom az ajtót, majd azonnali képszakadást. Elsötétedik minden, elvesztem az egyensúlyom, és a földön fekve csak éles fájdalmat érzek a homlokomon,majd trappolást hallok, ahogy Byul leszalad a lépcsőn.

Ennyit a kis tervedről.