5. Fejezet (1. rész)

Azon agyaltam, hogy miért vettem fel egy vadidegent az út széléről késő este? Megzakkantam? Mindenesetre abban biztos voltam, hogy hatalmas szerencse kellett a kialakult szituációhoz. Igaz, hogy még nem is ismertem, de szép lány volt, első benyomásra olyannak tűnő jellemmel, ami nagyon is imponáló volt számomra. Ha nem lett volna normálisan felöltözve, prostinak néztem volna. Valamiért izgatottság lett úrrá rajtam, aminek nem tudtam az okát. Kezdett kínossá válni a köztünk lévő csend, amit csak az ablaktörlő gyors ütemű mozgásának súrlódása a szélvédőn, meg a rádióban halkan szóló dalok töltöttek be. Muszáj volt beszélgetést kezdeményeznem, rengeteg kérdés szaladt át az agyamon egy pillanat alatt, és véletlenszerűen benyögtem egyet a némaságba.

– És mivel foglalkozol?

– Azért kérdezed, mert útszéli kurvának tartasz?

Gondolatban azonnal egy hatalmasat csaptam a homlokomra. Komolyan, Sehoon? „Mivel foglalkozol?”. Ennél nagyobb parasztnak már fel se tűntethetnéd magad. Rá se mertem nézni a lányra, próbáltam minél hihetőbben kimagyarázni magam, de ő még előttem megszólalt.

– Mások talán a nevemet kérdezték volna előbb, vagy azt, hogy hova mennék… téged meg a munkám érdekel?

Éreztem a gúnyt a hangjában, és majd' elsüllyedtem szégyenemben. Csak reméltem, hogy nem veszi észre az arcom lángolását.

– Nem – szólaltam meg végre –, csak valamiről beszélgetni akartam ahelyett, hogy csendben ülnénk. Először vettem fel valakit az út széléről, ezért nem tudom, hogy ez miként működik – elmosolyodtam, hátha ő is poénra veszi a dolgot.

– Ezesetben szakácsnak tanultam.

Barátságos hangneme egyből megnyugtatott, de a szám megint hamarabb kinyílt, mielőtt gondolkodtam volna.

– Akkor biztosan profi vagy a tojás felverésben.

– Tessék?

Felfogtam, hogy milyen szavak hagyták el a számat, elkerekedett szemekkel néztem a lányra, de a félhomály uralta utastérben nem láttam az arckifejezését, és hamar eszembe jutott, hogy inkább az utat kellene figyelni. A helyzet kínosabb lett, a víz egy pillanat alatt levert, miközben ismét magyarázkodni kezdtem.

– Ne haragudj… én nem… nem úgy értettem… én csak… izé… nekem ilyen… – hebegtem.

Legnagyobb meglepetésemre felnevetett.

– Ne feszengj, értem a viccet – szemem sarkából láttam a keze legyintő mozdulatát, mikor a nevetése abbamaradt.

– Komolyan?

– Igen. És megerősítem a feltevésed: profi vagyok a tojások felverésében – kuncogott.

Egyre szimpatikusabb lett számomra, és örültem is, hogy ilyen remek társaságom lett a hátramaradt időre. Feszengésem elillant, a lány laza jellemét elnézve bátran tettem fel neki újabb, személyesebb kérdéseket. Egyik kezemet levettem a kormányról, hogy felkapcsolhassam az utastérben a lámpát. Egy pillanatra a lányra néztem, aki párat pislogott a hirtelen világosságtól. Jobban éreztem magam, hogy láttam az arcát.

– Egyébként Oh Sehoon vagyok.

– Nam Byul – röviden és halkan motyogta.

– Nambyul? – ismételtem, mert nem volt teljesen érthető.

– Nam Hanbyul, de inkább csak Byul.

Nem sűrűn hallottam ezt a nevet, de teljesen illett hozzá, még különlegesebbé tette számomra. Azt hiszem, szerelmes lettem. Jó, igazából nem, de teljesen el tudtam képzelni magunkat együtt. Hamar túltettem magam Jihyunon, aki valószínűleg épp Baekhyun ölében ült, és keményen meglovagolta. Ahhoz nagyon értett, de egy idő után unalmassá vált.

– Megkérdezhetem, hogy mit keresel a főút szélén ilyen időben?

– A drága barátom kitessékelt az autójából, és itthagyott – szemem sarkából láttam a hanyag vállvonását.

– Van barátod? Úgy értem… – szerencsére olyan gyorsan hadartam, hogy valószínűleg nem értette. – Kirakott a semmi közepén? – megjátszott döbbentséggel kérdeztem.

– Igen, mert egy faszkalap. Igazából nem nevezném a barátomnak, csak szexre használjuk egymást.

– Ejha… – csodálkozva pillantottam felé. – Meglep, hogy ennyire nyitott vagy egy idegennel szemben.

– Valószínűleg sosem találkozunk többször, úgyhogy akár azt is elmondhatnám, hogy igazából férfi vagyok.

– Ne már – nevettem rajta. – Viccelsz velem.

Még egy másodperc erejéig ránéztem, de egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki csak poénkodott volna. Hittem neki, a rózsaszín felhők elillantak, és hirtelenjében rengeteg gondolat futott át az agyamon. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Azt gondoltam, az útról felszedtem életem szerelmét, de még időben fény derült az igazságra, mielőtt bármi történt volna. Férfi létére túlságosan nőies megjelenése volt, de mára olyan plasztikai műtéteket csinálnak, hogy teljesen természetesnek tűnnek. Szívesen röhögtem volna saját magamon, és a próbálkozásom ellenére is erősebben mosolyogtam a kelleténél.

– Öhm… – egy pillanatra visszatartottam a levegőt, mielőtt kitört volna belőlem a nevetés. – Nincs ezzel baj, nem ítélem el az ilyen embereket.

– Ennek örülök, mivel nagyon bejönnek a babaarcú fiúcskák. Felállok tőlük.

Éreztem, hogy kezével végigsimított a felé eső karomon, és máris elment a kedvem a nevetéstől. Egy pillanat alatt megfordult a helyzet, kezdtem úgy érezni magam, mintha én ülnék egy idegen autójában, és megfordult a fejemben, hogy most bizony meg leszek erőszakolva. Nagyot nyeltem, a tekintetem ezúttal le se vettem az útról, és próbáltam visszaerőltetni magamra a kedves arckifejezésem.

– Ne haragudj, a lányokra bukok – próbáltam finoman visszautasítani.

– Én is lány vagyok – keze már a derekamnál járt –, csak egy kis extrával.

Egy hangos „Fúj!” kívánkozott ki belőlem, de Byul a combomra csapott, és nagy hahotázásban tört ki, mielőtt kimondhattam volna. Értetlen fintorral néztem rá, mikor már a hasát fogta, és a hangja is elment, majd némi jajgatással lenyugodott. Hát ez sem lehetett százas, készültem közölni vele, hogy kiszállhat és gyalogolhat tovább, de türelmesen megvártam előtte, hogy teljesen megnyugodjon a barom.

– Látnod kellett volna az arcod – nevetése kuncogássá szelídült.

Váratlanul tapostam a fékre, az autó egy rándulással megállt, és hóhérokat megszégyenítő tekintettel néztem az alakra, aki értetlenül figyelt, majd ismét elmosolyodott. Szép mosolya volt, arca két oldalán megjelent egy-egy gödröcske, amiktől… Elég! Bármennyire tetszik, ez halott ügy.

– Az arcodat elnézve túl messzire mentem – bocsánatkérő pillantását le se vette a szemeimről. – Nem tehetek róla, néha nagy hülyeségeket tudok beszélni.

Hallottam minden szavát, de nem voltam biztos benne, hogy jól is értelmeztem.

– Tehát nem vagy faszi?

– Meglep, hogy komolyan elhitted.

– Az előző pillanatban jegyeztem meg, hogy mennyire őszinte vagy – morogtam. – Ez csúnya húzás volt.

Abban a pillanatban teljesen át tudtam érezni, amit Chanyeol, Jongin és a többiek is érezhettek, ha az én hülye poénjaimat kellett hallgatniuk. Nem is sejtettem, hogy ennyire rossz lehet.

– Ezt tartod csúnya húzásnak? – Byul mosolya kiszélesedett, a gödröcskéi mélyebbek lettek. – Még évekkel ezelőtt összejöttem egy sráccal, aki még aznap dobott egy hülye viccem miatt.

Ez a mondata komolyan elgondolkodtatott. Tényleg most találtam volna meg az igazit? Húsz percnyi ismeretség után sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint Jihyunt az együtt töltött évek során. Egy apró mosollyal zártam magamban a gondolatot, és a gázpedálra lépve mentünk tovább az úton. Megtaláltuk a közös hangot, történeteket kezdtünk mesélni egymásnak azokról az esetekről, amikor a vicceink rosszul sültek el, és kellemetlen helyzetbe hoztak. Telt az idő, sorozatos nevetgéléseinket pedig a gyomrom korgása szakította félbe.

– Nahát… – Byul kacér tekintettel nézett a hasam tájékára, bár mintha kicsit lejjebb kalandoztak volna a szemei az ölem felé. – A közelben van egy benzinkút.

Pár száz méterrel arrébb fel is tűnt az a bizonyos hely. A parkoló teljesen kihalt volt, a Mercedes egyedül árválkodott benne, miután megálltunk. Kiszálltunk, majd be is zártam az ajtót, és a túloldalra sétálva végignéztem Byul kecses nyújtózkodását. A több órás vezetés után nekem is jól esett, hogy a saját lábaimon állhattam. Beléptünk a kis épület ajtaján, és a csengő hangjára előjött egy negyvenes éveiben járó, őszülő férfi. A hely kissé lepukkant volt, de tökéletesen megfelelt egy útszéli pihenőnek, néhány asztal volt csak, és egy kis pult, ami mögött a falra szerelt polcokon mindenféle jó volt. A nyál is összefutott a számban a rengeteg édesség láttán.

– Jó estét – mosolyogva üdvözölt a férfi.

Rám emelte a tekintetét, és szemei elkerekedtek. Arcáról döbbentséget és hitetlenkedést lehetett leolvasni; vártam, hogy mondjon is valamit, hogy megmagyarázza ezt a tekintetet, de nem tette.

Mindegyik csokiból kértem, amit a szemem megkívánt, és a szokásomhoz híven a sós dolgokból is kértem párat. Igaz, hogy már nem jártunk messze Szöultól, de kellett egy kis energialöket, ezért Byullal leültünk, hogy megigyunk egy kávét.

– Nem félsz, hogy bajod lesz ennyi cukortól? – fanyargó pillantással nézett, mikor a negyedik kanál cukrot tettem a kis csészémbe.

– Szeretem az édes dolgokat – közelebb hajoltam hozzá. – Ez a fickó nagyon furcsa, nem? – suttogtam.

Egymással szemben ültünk, ő is felém hajolt, és gyerekesen diszkrét beszélgetésbe kezdtünk.

– Igen, úgy nézett rád, mint aki szellemet látott. Lehet, hogy tényleg halott vagy, csak én látlak, és most azt nézi, hogy én kivel sugdolózok.

Teljes komolysággal mondta a szavakat, amiken nevetnem kellett. A kávé elfogyasztása után a pulthoz mentem, és furcsa pillantásokkal néztem a pasira, aki ezúttal mosolygott rám. Nem tudtam hova tenni a dolgot, de nem is foglalkoztatott annyira, hogy tovább agyaljak rajta. A hátsó zsebemből kivettem a pénztárcám, hogy fizessek, de Byul a semmiből termett mellettem, és eltolta a kezem.

– Én fizetem – közölte.

– Nem gond, meghívtalak.

– Nem, tartozom neked, úgyhogy ez a minimum.

Gyorsabb volt nálam, és hamarabb letette a pénzt. Kinyújtotta rám a nyelvét, egy szemforgatással reagáltam le, és sértődötten néztem félre. Villámcsapásként futott végig rajtam a hideg, amikor véletlenszerűen megláttam egy falra akasztott képet. Közvetlenül szemmagasságban volt, de közelebb mentem, hogy jobban megnézhessem, mivel a pulttól pár lépésnyi távolságra volt.

– Sehoon? – hallottam a nevem, de nem reagáltam rá.

A hideg futkosott a hátamon, a fejbőröm is zsibbadni kezdett, miközben néztem a képet. Fekete volt a kerete, és szintén egy fekete színű szalag volt a bal felső sarkán átkötve. A fotón egy férfi volt egy halvány, titokzatos mosollyal az arcán, és teljesen úgy nézett ki, mint én; mintha egy tükörbe néztem volna.

– Elnézést… – remegett a hangom, az ősz hajú férfi felé fordultam.

Tekintetünk találkozásakor mindent le tudtam olvasni az arcáról. Pontosan tudta, hogy miért nézem azt a képet, de próbálta leplezni.

– Ki ez a férfi?

Hezitált a válaszadással, szemei a helyet pásztázták, mintha nem akarna válaszolni. Ez már több volt, mint gyanús.

– Azt a rohadt… – hallottam Byul elhűlt suttogását, mikor közelebb lépett, hogy megnézhesse a képet.

– Sajnálom, nem olyan régóta dolgozom itt – érkezett a válasz. – Nem tudom, ki lehet.

– Ordított a fickó arcáról, hogy hazudik – közölte Byul, miközben beültünk a kocsiba.

– Igen, nekem is feltűnt.

– Hátborzongató a hasonlóság, mintha az ikertestvéred lett volna a képen.

Nem akartam erről tovább beszélni, ezért beindítottam a motort, és mentünk tovább Szöul felé.

– Hol tegyelek majd ki? – témát váltottam.

– Ahol akarsz.

– Ne vigyelek haza?

– Nem fogok hazamenni. Az a faszfej higgye csak azt, hogy halálra gázoltak.

– Ti együtt laktok?

– Ja, de csak lakótársak vagyunk.

Hátradőlt az ülésben, és kifejezéstelen tekintettel figyelte az utat. A hangulata hirtelen megváltozott, de annyira nem akartam belemászni a magánéletébe, hogy rákérdezzek mi a baja. Megláttam Szöul fényeit a távolban, csak akkor eszméltem rá, hogy pontosan nem tudom, hová megyek.

– Oda tudnád adni a telefonom? – mutattam a hátsó ülés felé, ahol a cuccaim hevertek.

Byul minden szó nélkül hátra fordult, és keresni kezdett.

– Hol van?

– Nem tudom, lehet, hogy a táskában.

Egy sóhajtással kicsatolta a biztonsági övet, és az ülésre térdelve hajolt hátra. Kutakodás hangjait hallottam, egy pillantást akartam vetni rá, de a végén csak meglepődés lett belőle, hogy Byul milyen pózban volt. Feneke formájára tökéletes rálátásom volt oldalról, és szívesen ellenőriztem volna a kezemmel a feszülő farmer anyagát, de inkább visszafogtam magam. Megkönnyebbült sóhajjal ült vissza, és felém nyújtotta a telefonom, amit egy mosolygós bólintással köszöntem meg.

4. Fejezet

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, és gyakrabban lenne új rész, ha látnám, hogy érdekel is titeket, mivel a több visszajelzés nagyobb kedvet ad a folytatáshoz. Én 2, 3, akár 4 órát is tölthetek az írással és a javítással, viszont nektek csak pár perc elolvasni, és szintén nem olyan sok idő, hogy pötyögjetek néhány sort az adott fejezetről. :)

Csendesen felültem a konyhapultra, tekintetemet édesanyámra emeltem, aki el volt foglalva a tiszta edények pakolásával. Még utoljára átgondoltam mindent, de nem volt semmi új, amitől most meggondolhattam volna magam, ezért megköszörültem a torkom, hogy biztosan legyen hangom, ha megszólalok.

– Megyek Szöulba – olyan határozottan jelentettem ki, mint még soha semmit.

– Jól van – nevetett, de közben rám se nézett.

Egy pillanatig se haboztam, leugrottam a pultról, és sietős léptekkel mentem a szobámba pakolni. Tudtam, hogy nem gondolta komolyan, a cinikus nevetése ellenére én komolynak vettem a választ. Izgatottság lett rajtam úrrá, jó és rossz értelemben is. Később biztosan lesz még egy veszekedésünk, amikor anya rájön, hogy tényleg elmegyek, de nem érdekelt. Az ágyam alól kihúztam a sporttáskám, és csak egy heti ruhát meg a fogkefémet pakoltam be, más nem is kellett. Nem akartam végleg elmenni, csak egy kis kikapcsolódásra vágytam, és látni akartam azt a bizonyos szöuli házat. Átvettem az otthoni ruhámat, telefonomat a farzsebembe csúsztattam, vállamra kaptam a táskát, és indultam is. Reméltem, hogy anyát csendben ki tudom kerülni, halkan elhaladtam a konyha előtt, és szerencsére nem vett észre. A bejárati ajtónál megálltam, hogy felhúzzam a cipőmet, és magamra kaptam a bőrdzsekim. Leakasztottam a kocsikulcsot, és már nyitottam volna az ajtót, amikor édesanyám hangja fülön csapott.

– Hova mész?

Egy pillanatra belém szorult a levegő, mélyen megszívtam a tüdőm, és határozottan fordultam meg. Az a szigorú tekintet más esetben megrémisztett volna, de ezúttal nem. Túlságosan akaratos voltam, és pontosan tudtam, hogy már nem vagyok az az ember, akit bármitől is visszatarthatna.

– Mondtam, hogy hova megyek.

– Remélem nem gondoltad, hogy el is engedlek – ölbe tette a kezeit.

– Már nem kell semmihez az engedélyed.

– De igen, mivel az anyád vagyok – szemei villámokat szórtak. – Nem mész sehova, menj vissza a szobádba.

– Nem! – csattantam, és lenyomtam a kilincset.

– Sehoon! Mit képzelsz magadról?! Azonnal gyere vissza!

Úgy tettem, mint aki meg se hallja, becsaptam magam mögött az ajtót, kinyitottam az autót, felvillantak a lámpák, és sietős léptekkel ültem be. A táskát ledobtam az anyósülésre, és már indítottam is a motort. Mire édesanyám kilépett a házból, fordultam ki a felhajtóról. Még sose láttam, és valószínűleg örökre az emlékezetembe égett az a csalódott tekintet, amit anya arcán láttam.

A kezdeti idegesség azonnal elillant, amint elhagytam Sahagu határát. A lakatlan útszakaszon a gázra léptem, a Mercedes meglendült alattam, a motor felmordult, és szabadságérzet telepedett rám. Máshogy is történhetett volna, de nem akartam tíz évet várni arra, hogy engedélyt kapjak Szöulhoz. Nem volt lelkiismeret furdalásom, élveztem a száguldást, és a bennem lévő adrenalin minden mást elnyomott. A telefonom megrezzent alattam, és lelassítottam, miközben kivettem a hátsó zsebemből. Édesanyámra számítottam, de helyette nagyapa képét láttam a kijelzőn. Biztos voltam benne, hogy anya panaszkodott neki.

– Tessék? – unottan vettem fel.

– Neked teljesen elment az eszed?! – mély hangon rivallt rám. – Édesanyád zokogva hívott, hogy fogtad magad és elmentél!
Nem válaszoltam, de egy jót mosolyogtam rajta. Nagyapa mindig az én pártomat fogta, ezért nem volt vele nehéz dolgom, tudtam, hogy mit kell mondanom neki.

– Még mindig nem árulta el, hogy miért ne mehetnék Szöulba. Önszántából sose engedne el, én pedig becsavarodnék, ha az egész életemet abban a szaros kisvárosban kellene leélnem.

– De ez akkor sem megoldás, hogy fogod magad, és útnak indulsz. Ráadásul friss jogosítvánnyal akarsz megtenni több száz kilométert? – nyugodtabb lett a hangszíne.

– Tegnap megkérdeztem, és te azt mondtad, hogy számíthatok rád.

– Igen, de bíztam benne, hogy meggondolod magad, és nem fogsz rögtön másnap elindulni – nyert ügyem volt, máris mellettem állt. – Azért édesanyádat felhívhatnád, nagyon aggódik érted.

– Kit érdekel?

– Sehoon…

– Ezt érte el a folyamatos titkolózással. Tartsa meg magának a kis titkait, én pedig megleszek egyedül Szöulban.

– Ahj, kölyök – sóhajtott. – Majd még hívlak, vezess óvatosan.

– Meglesz.

Megszakítottam a hívást, a telefont a táskám mellé dobtam, és a főútra érve tovább száguldoztam a nagyváros felé. A tervem megváltozott, már nem csak egy kis kirándulásként gondoltam az utazásra, hanem új életet akartam kezdeni. Legalábbis sokáig fogok Szöulban maradni, amíg meg nem szólal a lelkiismeretem, és nem lesz bűntudatom édesanyám miatt.

Követtem az útjelző táblákat, de a vezetés nyújtotta felülmúlhatatlan érzés arra késztetett, hogy tegyek egy kis kitérőt, hogy az út tovább tartson. Hwaseong felé hamarabb Szöulba értem volna, de Wonju felé tartottam, hogy egy hosszas kerülővel gazdagodjon az utazásom. Biztos voltam a dolgomban, a rádióban szóló zenék hangosan zengtek az utastérben, elnyomva a motor pörgésének hangját száznegyven kilométer per órás sebességnél. Az idő gyorsan telt, besötétedett, de eszem ágában se volt megállni. Wonjuba érve eleredt az eső, és a forgalom is meglehetősen nagy volt az esti órákban. Egy piros lámpánál állva a szemem sarkából láttam meg, hogy a telefonom villog, ezért lehalkítottam a rádiót, és válaszoltam nagyapa hívására.

– Merre vagy? – érdeklődött.

– Wonjuban.

– Wonju? Mit keresel te ott?

– Kedvem támadt kocsikázni, ezért kerülővel megyek.

– Sehoon, ezzel nem szabad játszadozni, nem vezettél annyit, hogy csak úgy kocsikázz – szigorúan korholt. – Fogadok, be se kötötted magad…

Igaza volt, mivel valóban nem. Szabad kezemmel egy gyors mozdulattal húztam át magam előtt a biztonsági övet, és becsatoltam. A mögöttem lévő autós dudálni kezdett, ekkor kaptam észbe, hogy a lámpa zöldre váltott, elindultam, de a paraszt még mindig dudált.

– Hívlak, ha Szöulban leszek – közöltem nagyapával, és félre dobtam a telefont. – Mit dudálsz, köcsög? – kiabáltam a visszapillantóba nézve.

Sávot váltott, hogy mellém jöhessen, és a fekete Audiban egy nyeszlett, idegesen mutogató férfi ült. A szájáról le tudtam olvasni a „kibaszott takonypóc” szavakat, amiket egy mosollyal fogadtam. Előttünk egy autó sem volt, az automata váltónak köszönhetően semmit mást nem kellett tennem, jobban lenyomtam a gázpedált, és szabadjára engedtem az ötszázhetvenhét lóerőt. A dudálós parasztnak kellett egy kis idő, hogy észbe kapjon, és megpróbáljon utolérni a tragacsával. Feltöltődtem adrenalinnal, és a végén már a padlóig nyomtam a gázt. Az útszakaszban még egy kereszteződés volt de a lámpák nem működtek. Jobbról láttam egy közeledő autót, az agyam gyorsan kapcsolt, és a fékbe tapostam. A kerekek fülsüketítően csikorogtak, és az autó hátsó fele jobbra-balra csúszkált, nehezen sikerült egyenesben tartani. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor az autó megállt, és a kereszteződésen áthaladó autóst figyeltem. A fekete Audi feltűnt a semmiből, és nagy sebességgel kaszálta el a másik autót. Hatalmas durranás volt, és szanaszét repültek a fémdarabok. Egy pillanatra lefagytam, majd egyik pillanatról a másikra felnevettem, meggyőződtem róla, hogy nem jön semmi, és az összetört autók mellett elhaladva mentem tovább.

Így járnak a köcsög parasztok, akik baszakodnak velem.

A szakadó esőtől csúszósabb volt az út, de ez nem tartott vissza attól, hogy a városból kiérve ne menjek a megengedettnél jóval nagyobb sebességgel. Alig egy órányira voltam Szöultól, egy erdős részen száguldoztam, amikor megpillantottam valakit az út szélén sétálni. Későn vettem észre, ezért ijedtemben félre rántottam a kormányt, hogy kikerüljem, és ismét nagy csikorgással fékeztem le. Kezdtem félni tőle, hogy teljesen szétkopott gumikkal érek az úti célba. A visszapillantóba néztem, de a sötétben semmit nem láttam. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, a fejemben egy gondolat se volt. Mintha valaki más irányított volna, a váltót hátramenetbe tettem, és nagy sebességgel tolattam vissza, amíg újra meg nem láttam az úton sétáló alakot. Az utastérben felkapcsoltam a lámpát, hogy jobban szemügyre vehessem, lehúztam az anyósülés felőli ablakot, és legnagyobb meglepetésemre egy fiatal, teljesen elázott lány volt. Nem állt meg, sétált előre, mintha ott se lennék, ezért az autóval lassan haladtam mellette.

– Nem szeretnél egy fuvart? – kiabáltam ki.

– Nem, köszönöm – érkezett a pökhendi válasz.

– Csak úgy szólok, hogy szakad az eső. Ha esetleg nem látnád.

Megtorpant, ezért én is lefékeztem. Lehajolt, és az ablakba támaszkodott a kezeivel. Arca vizes és igazán tetszetős volt. Első benyomás alapján egy csendes, szégyenlős lány lehetett, aki valamilyen csoda folytán egy gyönyörű arcot kapott.

– Nem vagy pszichopata, aki nőket erőszakol, ugye?

Hatalmas pislogásokkal reagáltam, amikor elmosolyodott a kérdés feltétele után.

– Általában a pszichopaták szoktak sötétben, szakadó esőben egy kihalt útszakaszon sétálni. Ez inkább nekem kockázat, úgyhogy szállj be – az ülésről hátra dobtam a cuccaim.

Elbűvölő mosollyal ült be mellém, kisöpörte arcából a nedves, vállig érő tincseket. A hajszínét nem tudtam megmondani, mivel vizesen feketének tűnt.

– Mit keresel itt, egyedül? – kérdeztem, miközben gázt adtam.

– Pszichopata vagyok, aki sötétben, szakadó esőben, egy kihalt útszakaszon szokott sétálni.

Végre. Végre van valaki, aki nem csak meg tudja érteni a hülye poénjaimat, hanem neki is ugyanolyan furcsa humora van. Lehet, teszek még egy kitérőt.