2015. január 18., vasárnap

1. Fejezet

A reggeli cukorbombától teljesen felpörögtem, a tudat pedig, hogy hivatalosan is nagykorú lettem elképesztő volt. Borús volt az idő, a felhők beborították az eget, de ez nem tudta elrontani a hangulatom. Jókedvűen ugráltam le a lépcsőn, utam egyenesen a konyhába vezetett, ahol édesanyám sürgött-forgott. Rövid tincsei egy apró copfban voltak összefogva, melegítője pedig lógott rajta; mindig is aggasztott a törékenynek tűnő alkata.
– Köszönöm a reggelit – az üres tálcát a mosogatóba tettem, s közelebb osontam a tűzhelyhez. – Az ott csak nem rák? – a nyál is összefutott a számban, amikor megláttam.
– Te még mindig pizsamában vagy? – hárított. – Menj fel, és tedd rendbe magad.
Hangja határozottan csengett, de tudtam, hogy nem kell komolyan vennem. Egy puszit nyomtam az arcára, s engedelmesen visszamentem a szobámba. A világ legjobb édesanyja nevelt fel. Gyermekkorom során szinte mindent megkaptam, csak azért volt valamire „nem” a válasz, hogy ne legyen belőlem egy elkényeztetett, hülye gyerek. Egyetlen dologban volt hiányom, mégpedig az apai szeretetben. Sokszor feltettem magamnak a kérdést: vajon milyen ember lehetett?
Külsőleg csak az alapján tudtam elképzelni, hogy anya szerint teljesen úgy nézett ki, mint én. Ha faggatni kezdtem róla, mindig vitatkozás lett belőle, mert csak azt a választ kaptam, hogy „Idővel mindent elmondok” vagy a klasszikus „Ne most, majd később beszélünk erről”. Valahogy mindig terelve lett a téma, ezért egy ideje fel is hagytam a kíváncsiskodással. Ha szóba hoztam, anya arcán mérhetetlen szomorúságot és bánatot láttam. Sose értettem, hogy miért nem keresett magának másik férfit, és azt se tudtam meg, hogy mi történ apával, azon kívül, hogy öngyilkos lett. A gondolataim körülötte forognak, főleg mostanában. Talán több sikerrel tudnék járni ma a kérdezősködéssel, hiszen születésnapom van. Nem tartottam különleges napnak, hiszen olyan, mint a többi, de mégis ma váltam felnőtté, legalábbis papíron.
Felvettem a kedvenc pólómat, amin az a felirat állt „I'm not weird. I'm limited edition”. Teljesen magamra ismertem a szövegben, mivel az életem során többen is említették, hogy fura vagyok. Nem tudom, talán a
-sokak szerint- beteg humorom vagy megjegyzéseim miatt. Túlságosan őszinte vagyok, hamar megtanultam, hogy nem szabad minden gondolatomat kimondanom. A humorérzékemről pedig nem én tehetek, nem tudom megszabni magamnak, hogy mit találok viccesnek és mit nem. Ezek ellenére sosem volt gondom a társasági élettel, mindig voltak barátaim az iskolában, és azt hiszem az igazit is megtaláltam.
Megszólalt a telefonom, és önkéntelenül is széles mosolyra húztam a szám, amikor megláttam az ő nevét.
– Boldog születésnapot, Oppa! – vidáman köszöntött fel. – Remélem nem feledkeztél meg a ma esti
programról – édes hangjában érződött a huncut mosolya.
– Várj csak… öhm… mi is volt az? – játszottam a hülyét.
– Nagyon helyes, várlak. Leteszem, szia – belepuszilt a telefonja mikrofonjába. – Szeretlek.
– Én is téged.
Pontosan ezért tartottam őt az igazinak. Azon kevesek közé tartozott, akik a fejembe láttak, és nem vették komolyan az idióta megjegyzéseimet, értették a humorom. Mindig is az átlagos lányokat tartottam tökéletesnek, el sem tudtam volna képzelni magam mellett egy elő porcelánbabát, akinek a külseje a mindene. Sosem voltam megelégedve a kisfiús arcommal, de a lányok furcsán oda voltak érte, és bármilyen csajt megkaphattam volna, de nekem mégis Jihyun kellett. Átlagos testalkat, átlagos, barna haj, átlagosan szép arc, de a személyisége tette számomra tökéletessé. Közvetlen, kedves, megértő, és még órákon át képes lennék áradozni róla.
Az ajtómon kaparászó hangot hallottam, és keserves nyüszítést. Beengedtem a kistestű kutyát, akinek a fajtája kérdéses volt mindenki számára. Nem volt nagyobb egy terriernél, orra rövid volt, a fülei lelógtak, és sötétbarna, rövid szőre volt. Körülbelül egy éve találhattam az utcán, és hosszas könyörgés után, de édesanyám végre beadta a derekát, és megtarthattuk, ráadásul nevet is ő ajánlott. Sőt, azóta elválaszthatatlanok lettek ők ketten.
– Szia, Oscar – lehajoltam, és az ölembe vettem.

Hajamat éppen próbáltam elegáns módon felzselézni, amikor hangos ugatást hallottam lentről, és egy férfi hangot. Lemostam a kezeimről a ragacsot, majd meg se töröltem, gyors léptekkel indultam meg lefelé. Már a lépcső tetejéről megláttam a vendégünket.
– Papa! – kiáltottam el magam.
– Hát itt a nagyfiú.
Vigyorogva fordult felém, kettesével szeltem lefelé a lépcsőfokokat, és szorosan megöleltem, összegyűrve a méregdrágának tűnő öltönyét. Pontosan tudtam, hogy nem vagyunk vér szerint rokonok, de ugyan úgy nagyapaként tekintettem rá, mint anya édesapjára.
Elengedtem az ölelésemből, és kezemmel kisimítottam az általam keletkezett gyűrődéseket a zakójából.
– Sajnos nem tudok sokáig maradni, mert hirtelen minden ügyfélnek erre a hétre szólt a
határideje – sajnálkozva pillantott rám, és lebiggyesztett ajkaim láttán elmosolyodott. – De bepótoljuk a bulit, ígérem – vállamra tette egyik kezét, és finoman megszorongatott.
– Remélem, meghívsz magadhoz – bizakodva mondtam ki.
Hangos csörömpölésre riadtunk meg mindketten, és az étkezőbe siettünk, ahol anya épp az asztalt terítette az ebédhez.
– Jaj, a francba – bosszankodva guggolt le, hogy összeszedje az elejtett tányér darabjait.
– Jól vagy? – gondolkodás nélkül mentem segíteni.
– Persze, csak olyan ügyetlen vagyok.
Megismertem az erőltetett mosolyt. Ezt se értettem soha, ha szóba került a nagyváros, mindig elutasító és furcsa lett a viselkedése. Kidobtuk a porcelándarabokat, és nagyapa törte meg a csendet.
– A fiad szeretne Szöulba jönni – furcsa hanglejtéssel közölte, arca kifejezéstelen volt.
– Igen, hallottam…
Elfordult, kötényét kibogozta a nyakából, és a helyére akasztotta, miközben én levettem egy új tányért az összetört helyére. Úgy tűnt, nem akar válaszolni, ezért tovább feszegettem a témát.
– És mit szólnál hozzá? – reménykedve kérdeztem.
– Később megbeszéljük, rendben?
– Mindig ezt mondod – csalódottan motyogtam magam elé, valószínűleg nem is hallotta.
Nagy álmom, hogy egyszer eljussak a fővárosba, szeretnék ott élni, de anya ódzkodik mindentől, ami azzal kapcsolatos. Talán meg is tudnám érteni, ha elmondaná, mi az oka. Bele se gondol, hogy én mit érezhetek, amikor titkolózik előttem?

Az ebéd közel sem volt olyan kellemetlen, mivel -szokás szerint- úgy tettem, mint aki már meg is feledkezett a Szöul-témáról. A kókuszleves isteni volt, és szóba se jöhetett, hogy ez kimaradjon az ünnepi ebéd menüjéből. Ugyanez volt a curry-szószos garnélarákokkal, és alig vártam, hogy milyen torta lesz a desszert. Ételek terén mindig is kaptam a furcsálló megjegyzéseket és tekinteteket, mivel szerettem az érdekes kombinációkat. Édeset a sóssal, savanyúval vagy keserűvel. Ezzel akár jellemezni is tudnám magam, mert mindig látom a rosszban a jót is, vagy a furcsában a különlegeset.
Ebéd közben nagyapa tett róla, hogy jó legyen a hangulat. Egymás után mesélte a vicces történeteket az alkalmazottakról és az ügyfelek megjegyzéseiről.
– Mikor lesz meg a jogosítványod? – váltott hirtelen témát, amikor befejeztük a főételt.
– Szerdán lesz a forgalmi vizsga.
– Okos vagy, kisujjból menni fog – morogta a szalvétába, miközben megtörölte a száját.
Anyán láttam, hogy mosolyogva kelt fel az asztaltól, és összeszedte a tányérokat, majd eltűnt a konyha ajtaja mögött.
– Jobban érezném magam, ha többet tudtam volna vezetni előtte… – célzó megjegyzésem közben figyelni kezdtem, ahogy a terítőt gyűrögettem.
– Hogy érted?
– Ha mondjuk lenne egy apám, aki megtanított volna – motyogtam kislányos zavarban, mégis enyhe felháborodottsággal.
– Ebéd után elviszlek vezetni, ha addigra nem kezd el esni az eső.
Felkaptam a fejem, és kifürkészhetetlen mosolyát figyeltem. Lehunyt szemekkel bólintott, ezzel jelezte, hogy nem hajlandó válaszolni, ha kérdeznék tőle valamit, és gyorsan le is lépett.
– Megyek, segítek édesanyádnak.
Öregemberes mozgással felkelt a székből, és egyedül maradtam a gondolataimmal az étkezőben. Előttem volt a tökéletes alkalom, hogy édesapámról kérdezősködjek. Hiszen ki tudna róla többet, mint a saját apja?
Az étkezőben lekapcsolódott a villany, a félhomályban hirtelen semmit se láttam, amíg ki nem nyílt a konyha ajtaja, és a születésnapi dal csapta meg a fülem, anya és nagyapa előadásában. A torta gyertyái világították be a helyiséget, amiket nem számoltam meg, de valószínűleg huszonegy darab volt. Nem bírtam levakarni magamról a boldog mosolyt, főleg a torta láttán, amikor elém került, az asztalra. Egy kép volt rajta, ami engem ábrázolt egy éves koromban, amikor az egy gyertyával árválkodó süteményt csodálkozva néztem.
– Kívánj valamit – hangzott el papámtól a mondat.
Mégis mit kívánjak? Mindenem megvan az életben. Szerető család, barátok, barátnő, a legújabb iPhone… Talán egy valami mégis van, amit kívánhatnék. Nagy levegőt vettem, s két próbálkozással sikerült elfújnom az összes gyertyát, amik a kép körül égtek. Villant egy vaku, majd a lámpa visszakapcsolódott, és újra világos lett az étkezőben. Nem hittem az ilyesmikben, de mindennél jobban akartam, hogy az idei kívánságom teljesüljön. Nagyapa felém nyújtott egy kést, felszeltem a tortát, amíg ők leültek. A krém színe alapján elképzelésem se volt, hogy milyen ízű lehet, de még a megkóstolásakor se tudtam rájönni. Kissé keserű volt, de mégis édes.
– Ez mégis mi? – értetlen tekintettel túrtam bele a villámmal.
– Nem ízlik? – nevetett anya.
– De, nagyon finom, ismerős az íze, de fogalmam sincs…
– Sörtorta.
– Sör?! – kivételesen én néztem értetlenül anyára.
– Mint tudjuk, nem átlagos az ízlésed, és ez jutott eszembe – magyarázta.
– Nekem ma még vezetnem is kell – poénkodott nagyapa.
– Annyi alkohol nincs benne, hogy baj legyen belőle.
Sörtorta… Ilyenről se hallottam még, de nagyon jól esett maga a figyelmesség, és meglepően finom volt, teljesen megfelelt az én ízlésemnek.

Jóllakottan dőltem hátra a székben. Majd' szétpukkadtam, ezért a nadrágom övét ki kellett csatolnom, hogy ne szorítson. Nagyapa is hasonlóan festett, közben elismerő dicséretekkel illette anyát, aki szorgosan pakolt el az asztalról.
– Segítenék, de annyira tele vagyok – nyöszörögtem.
– Maradj csak – legyintett. – Ma elnézem neked, de csak azért, mert születésnapod van.
Természetesen ezt a megjegyzést se vettem komolyan, mivel ő se gondolta úgy. Tudom, hogy fiatalon szült, de az idő már meglátszott rajta, mégis ennek ellenére ugyanolyan fiatalos volt, mintha csak egyidősek lennénk.
Felkeltem a székemből, de anya rögtön utánam szólt.
– Hova mész?
– A szobámba.
– Gyere, előbb nézd meg az ajándékaid.
Halvány mosollyal invitált a konyhába. Követtem, miközben az övemet visszacsatoltam, mielőtt lecsúszott volna rólam a nadrágom.
– Anya, mondtam, hogy nem kell venned semmit – morcosan néztem rá, amint megláttam a konyhapulton lévő ajándékokat becsomagolva.
– De hiszen születésnapod van – simított végig az arcomon.
A nagyobbal kezdtem, s a dobozban a hőn áhított, kézzel készített vadászkés volt, amire régóta vágytam. Sose voltam oda az ilyen dolgokért, de díszként remekül mutatott.
A kisebb doboz maradt másodiknak, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam izgatott, miközben kibontottam. A csomagolás alatt egy Rolex feliratú doboz várt, leemeltem a tetejét, és egy réginek tűnő, mégis puccos óra volt benne.
– Nem gyakran hordta, de édesapádé volt… – anya arcára egy keserű mosoly telepedett.
Óvatosan kiemeltem az órát a dobozból, és azonnal fel is húztam a csuklómra. Nem volt rajta egy karcolás se, és működött is, annak ellenére, hogy nem egy mai dolog. Azonnal kötődni kezdtem a tárgyhoz. Szorosan magamhoz öleltem törékeny édesanyámat.
– Köszönöm – egy puszit nyomtam az arcára.
Elengedtem, közben megjelent nagyapa is a konyhában.
– Bocsánat, ki kellett szaladnom az autóhoz – magyarázkodott. – Ez a tiéd.
Sejtelmes, szinte rejtélyes mosollyal nézett rám, amikor felém nyújtotta a tenyérnyi méretű dobozt.
– Nagyapa, neked is megmondtam, hogy nem kell – korholtam.
– Egyszer válik nagykorúvá az ember. Na, gyerünk – kezembe nyomta az ajándékát. – Vedd el, és nézd meg!
Sóhajtva nyitottam ki a dobozt, és a két kulcs láttán elkerekedtek a szemeim. Az egyikről szinte rögtön tudtam, hogy mi az, amikor megláttam a Mercedes jelű kulcstartót.
– Ezt most komoly?! – megdöbbenve, mégis mosolyogva néztem fel rá.
– Nézd meg kint, ha ott van, akkor komoly.
Nem érdekelt, hogy zokniban voltam, kiszaladtam a ház elé, és a felhajtón megláttam a legújabb Mercedest, amit agyba-főbe reklámoznak a tévében. A borús idő ellenére is ragyogott a szemeim előtt, ezüst színe vonzotta a tekintetet, a formája elegánsan lekerített volt. Közelebb mentem, hitetlenkedve érintettem meg a motorháztetőt, majd kinyitottam az ajtót, és beültem a kormány mögé. Orromat azonnal megcsapta az új autó illata, szemeimnek pedig igazi csoda volt a krémszínű bőrhuzat az üléseken és a műszerfalon.
– Oh, Istenem… – sóhajtottam, miközben minden elérhetőt végigtaperoltam az utastérben.
Miután kiéltem magam kiszálltam, s visszasiettem a házba, ahol nagyapa fogadott, hatalmas vigyorral.
– Na, ott volt?
– Nagyon tetszik, köszönöm – gyermeki izgatottsággal megöleltem, amit nyöszörögve fogadott, majd el is elengedtem, mielőtt a nagy izgalomtól eltörtem volna valamelyik csontját.
– Cserébe át kell menned a forgalmi vizsgádon, különben visszamegy nagyapához az autó – jelent meg  anya a konyhából, ezúttal komolyan szigorú tekintettel.
– Sikerülni fog, ez nem lehet kérdéses – tele voltam önbizalommal.
– A másik kulcs viszont…
Nagyapa szavaira kivettem a zsebembe csúsztatott dobozt, és ekkor jutott eszembe, hogy két kulcs volt benne. Értetlenül néztem fel, magyarázatra várva.
– Tudom, édesanyád nem igazán fog örülni neki, de az pedig egy ház kulcsa.
– Egy ház? – szemeim elkerekedtek. – Egy… ház?! – ismételtem, s ugyanolyan meglepettséget láttam anya arcán is.
– Nos, igen… – folytatta nagyapa. – Kissé el volt hanyagolva, de kipofozták neked, úgyhogy bármikor beköltözhetsz, ha engedélyt kapsz rá – célzó pillantást vetett anya felé.
– Mégis milyen ház, Yongwoo? – helyettem tette fel a kérdést, kissé gyanakvó hangnemben.
– Szöulban. Az a ház – kiemelte az „az” szót.
– Szó sem lehet róla.
– De anya-
Nagyapa azonnal leintett, amint megszólaltam, s csendben figyeltem a beszélgetést. Nagyapa szerencsére az én oldalamon állt, próbált hatni anyára.
– Teljesen át lett alakítva, rá se ismernél.
– Miért nem kérdeztél meg előtte?
– Mert tudtam, hogy nem fog tetszeni.
– Nem is értem, hogy juthatott ez eszedbe.
– Hyeri, a fiad nagykorú lett, adhatsz neki egy kis szabadságot – nagyapa elhalkult, mintha azt hitte volna, hogy nem fogom hallani mellettük állva. – Tudod, hogy milyen régóta akar Szöulba jönni. Attól, hogy neked rossz emlékeid vannak, nem kell még őt is tiltanod onnan.
– Akkor sem engedem, hogy oda költözzön.
Kiabálni tudtam volna mérgemben, ezért inkább zsebre vágtam a dobozt a kulcsokkal, és jobbnak láttam, ha inkább otthagyom a többieket. Nem akartam ezt tovább hallgatni.
– Papa, kimegyek a kocsihoz, ott megvárlak.
Közöltem, majd belebújtam a cipőmbe és az egyik fogason lógó pulcsiba, majd kiléptem az ajtón.

Az anyósülésen ülve, kellemes bőr illatot szagolva bámultam apa óráját. Szemeimmel követtem a másodpercmutatót, s a tökéletes csendben még a kattogásait is hallottam. Még mindig háborogtam belül. Ilyenkor nagyon tudtam haragudni anyára, mert ha valamit ennyire ellenez, akkor legalább megmagyarázhatná, hogy miért.
Az ajtó nyitódására kaptam fel a fejem, nagyapa beült a volán mögé, és egy sóhajt hallatott.
– Nehéz eset az édesanyád.
– Nekem mondod? – elmosolyodtam.
– Nem kell aggódnod, majd megbékél.
Becsatolta a biztonsági övet, majd átadtam neki a kulcsot, és beindította a motort. Elképesztően halk volt, és alig vártam, hogy én is vezethessem. A város szélére tartottunk, nagyapa állítása szerint volt egy tökéletes hely. Túl nagy volt útközben a csend, és optimálisnak tartottam az alkalmat, hogy nekiálljak faggatni nagyapát.
– Kérdezhetek valamit? – fordultam felé, mikor lefékezett az egyik piros lámpánál.
– Ühüm.
– Mesélnél nekem apáról?
– Mi? – egy pillanatra meglepetten nézett rám, majd kifejezéstelen arccal újra a közlekedési lámpát kezdte figyelni. – Miért nem édesanyádat kéred meg?
– Ő soha nem mond nekem semmit. Csak annyit tudok apáról, hogy megölte magát.
– Ne beszélj erről ilyen közömbösen!
Hirtelen felmordulására elkerekedtek a szemeim. Nagyapa még sose emelte meg a hangját, de hamar feldolgoztam ezt is.
– Bocsánat, de hogyan tudnék akárhogy beszélni róla, ha mindent titkoltok előlem?
A lámpa zöldre váltott, s az autó néma csendben, gördülékenyen elindult. Nagyapa nem válaszolt, de ezúttal nem hagytam annyiban a dolgot.
– Azt reméltem, hogy már elég idősnek tartotok ahhoz, hogy befejezzétek a titkolózást – vetettem oda fennhangon.
– Ejj, kölyök… – halványan elmosolyodott. – Féltem tőle, hogy egyszer ez a nap is eljön…

4 megjegyzés:

  1. Ohh My God!!!!! Komolyan, ahogyan te írsz...Annyira izgalmas, és tökéletes!! Nagyon tetszett a szülinap, a kocsi is meglepett, de hát a ház.. xD Az még jobban!! xD És az a ház. :33 Awhhhh, rettentően izgatott vagyok, hogy mi fog történni. Vagyis hogy mit fog a nagypapa mesélni! :3 Nagyon várom a következő részt, és nagyon köszönöm, hogy ilyen gyorsan hoztad az új fejezetet!!!! :DDDD Imádom! <33

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, köszönöm ^.^ Az ajándékok meglepetések voltak, szóval nem baj, hogy meglepődtél rajtuk :D Az is ki fog derülni, mit mesél a nagypapa :3
      Köszönöm, hogy írtál, és örülök, hogy tetszik ^^

      Törlés
  2. Már több ficit is olvastam, illetve kezdtem el olvasni, de eddig egyet sem fejeztem be... Viszont ez nagyon tetszik. :) Főleg az lepett meg, hogy egy fiú szemszögéből írsz, és az egész olyan hihető. A fogalmazásmódod is különleges, a mondatok nem folynak szét, valahogy az egész olyan kerek. Általában zavarni szokott, ha észreveszek egy "hibát", és elmegy a kedvem a továbbiaktól, de Nálad teljesen mást éreztem, mintha egy regényt olvastam volna! Azt hiszem, komoly tehetséged van az íráshoz. :D Annyira örülök, hogy megtaláltam az oldalad, el sem hiszed, mióta kerestem egy ilyet. Köszönöm!!! :D :D :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen :D
      Valamiért nekem könnyebb pasi-szemszögből írni, nem tudom miért, de azt jobban szeretem ^^" Nem is tudom ezt hogy mondjam, de nem vagyok egy költő, mivel a való életben nagy gondjaim vannak a fogalmazással, csak egyszerű mondatokkal tudok normálisan beszélni, írás közben viszont magamra se ismerek, tök könnyen megy a dolog, lehet ezért olyan hihető is, mert nem cicomázom túl a szavakat :)
      Ez megnyugtató, hogy a hibák ellenére se ment el tőle a kedved, és örülök, hogy tetszik ^^

      Törlés