2. Fejezet

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, és gyakrabban lenne új rész, ha látnám, hogy érdekel is titeket, mivel a több visszajelzés nagyobb kedvet ad a folytatáshoz. Én 2, 3, akár 4 órát is tölthetek az írással és a javítással, viszont nektek csak pár perc elolvasni, és szintén nem olyan sok idő, hogy pötyögjetek néhány sort az adott fejezetről. :)

Lógott az eső lába, az égboltot szürke felhők takarták, amik tökéletesen tükrözték a hangulatomat is. Közel sem voltam már abban az ünnepi hangulatban, hála édesanyám újabb hisztijének. Kezdtem örülni, hogy végre talán engedékenyebb lesz, de az utolsó reményem nagyapa volt. Türelmetlenül vártam, hogy megszólaljon, miközben ő a bajsza alatt mosolyogva vezetett, csak az utat figyelte. Még az a gondolat se tudta feldobni a kedvem, hogy épp a leendő autómban ültünk, és nem kellett sokat várnom, hogy végre vezethessem is.

– Tudod, hogy miért nem mentem nyugdíjba? – szólalt meg a dohányzástól rekedt hangján.

– Azt hittem apáról fogsz beszélni.

Csípős megjegyzésem közben a szememet forgatva néztem ki az ablakon, és felkönyököltem, arcomat megtámasztottam az öklömön. Papa úgy tett, mint aki meg se hallott, és megválaszolta a saját kérdését.

– Azért, mert különben otthon ülnék, szivarozva és bort iszogatva bámulnám a tévét, a gondolataimtól pedig megőrülnék közben. A munka tökéletes arra, hogy valamivel lefoglald magad, és ne rágódj minden apró hülye problémán is – rövid szünetet tartott. – Édesapáddal pont ez volt a baj.

Utolsó mondatára felkaptam a fejem, rá néztem, és láttam a keserű mosolyt az arcán. Csendben maradtam, és kíváncsian vártam, hogy folytassa.

– Nem volt ő rossz ember, csak… Csak nem olyan életet kapott, amilyet érdemelt volna.

– Ezeket úgy mondod, mintha valami bűnöző lett volna – fintorogtam.

– Kölyök, moderáld magad!

– Jól van, na… – elnyomtam magamban minden késztetést, hogy rosszindulatú megjegyzéseket tegyek.

Nagyapa elhallgatott, ami bosszantott, mert végre meg akartam tudni az igazságot, de jobbnak láttam, ha békén hagyom kicsit. Megölt a kíváncsiság, és ettől a sejtelmes beszédtől ki tudtam volna ugrani a kocsiból. Miért nem tudja végre valaki konkrét mondatokkal elmondani, hogy volt az apám?

Megérkeztünk a papa által tökéletesnek tartott helyre, ami egy elhagyatott parkoló volt a város szélén. Elég nagy terület volt, végig lámpaoszlopok ölelték körbe, amik bevilágították a néhány helyen repedezett betont. Megálltunk valahol a szélén, és az arcomra egy széles mosoly húzódott, amikor helyet cserélünk. Lendületes léptekkel kerültem meg a Mercedes elejét, s bevágódtam a volán mögé. Papa is bevánszorgott az anyósülésre, majd azonnal be is kötötte magát, amit én nem tettem meg, mivel feleslegesnek tartottam. Szinte ösztönösen cselekedtem, benyomtam a kuplungot, üresbe tettem a váltót, elfordítottam a kulcsot, majd el is engedtem, amint beindult a motor.

– Ügyes – kurtán dicsért nagyapa. – Próbálj úgy elindulni, hogy ne fulladjon le, az nem tesz jót neki.

Fülig ért a szám, és mindenről megfeledkeztem, csakis arra tudtam gondolni, hogy a saját autómban ülök, és dagadtam az önbizalomtól is. Felkapcsoltam a világítást, kiengedtem a kéziféket, egyesbe tettem a váltót, finoman ráléptem a gázra, és az autó könnyedén elindult előre, mint kés a vajban. Biztonságos sebességgel tettem pár kört, minden ment magától, forduláskor nem feledkeztem meg az indexelésről sem, igazi profinak éreztem magam, és a sikerélmény nem maradt el. Nagyapa végig csendben ült mellettem, egy szót se szólt, amíg ki nem kértem a véleményét.

– Na, mit gondolsz? – vigyorogtam rá, miután rázkódás nélkül lefékeztem. – Simán meglesz a jogsi, igaz?

– Rögtön megbuktál volna, mivel nem kötötted be magad – nevetett.

– Egy üres parkolóban minek?

– Mindig be kell kötni az övet, még akkor is, ha csak az utca másik végére mész. Az életed múlhat rajta.

– Miért mennék autóval az utca másik végéig?

– Örülök, hogy sikerült megragadnod a lényeget.

Sötétedéskor elindultunk hazafelé, nagyapa vezetett, és ideje volt visszatérni a nehéz témához.

– Apának mi volt a munkája? – magabiztosan kérdeztem rá.

Meglepődött a kérdésemen, szemöldökei felszaladtak a homlokán, majd könnyedén válaszolt.

– Nem dolgozott.

– Miért?

– Nehéz gyerekkora volt, és ez rányomta a bélyegét az egész életére. Nagy ítéletei voltak az emberiséggel kapcsolatban, ezért nem igazán kereste mások társaságát. Egyetlen barátja volt, akiben megbízott. Meg persze az édesanyádban is…

Olyan érzésem volt, mintha egy teljesen átlagos dologról beszélgettünk volna, de örültem, hogy ezúttal nehézség nélkül ment, a kérdéseket bátrabban tettem fel, és igyekeztem úgy válogatni a szavakat, hogy megmaradjon nagyapában ez a nyugodtság.

– Nem értem, miért volt melletted nehéz az élete?

– Az igazi szülei miatt volt. Arról sosem beszélt nekem, hogy milyen volt az állami gondozásban, de nem lehetett túl kellemes, depressziós volt, és ezért kerestem neki orvosokat. Azt hittem segíteni fog.

Hirtelen hallgatott el, ezért azt hittem folytatja tovább, de nem szólalt meg, kifejezéstelen arccal nézte az utat.

– Miért, mi történt, hogy nem segített? – faggattam tovább.

– Nézd, Sehoon… Tudom, hogy furdal a kíváncsiság, de nem az én dolgom, hogy mindent elmondjak. Őszintén szólva nem szívesen beszélek erről, úgyhogy legyél kicsit türelmesebb édesanyáddal, és biztosan válaszolni fog minden kérdésedre.

– Huszonegy éve türelmes vagyok…

– Meg fogod érteni, miután megtudtál mindent.

– Kíváncsi leszek… – forgattam a szemeim.

– És mi a terved estére? Mész valahova? – váltott hirtelen témát.

– Ühüm, barátnőmnél leszek.

– Jihyun, ugye? – kérdésére rábólintottam. – Még nem is meséltél róla.

Tisztában voltam vele, hogy valójában az a célja, hogy minél messzebb terelje a szót az apa témáról, de én belementem, és áradozni kezdtem Jihyunról, amit nagy érdeklődéssel hallgatott.

Hazaérve kiszálltam a felhajtón, majd az autót megkerülve végigsimítottam a fényezésen, és mosolyogva nyugtáztam magamban, hogy „igen, ez az én autóm”. Nagyapát követve bementem a házba, és a vízfolyás hangját követve bementem a konyhába, ahol anya mosogatott.

– Szia – mosolyogva üdvözöltem, és egy puszit nyomtam az arcára.

– Hogy ment a vezetés?

– A kölyökből szerintem autóversenyző lesz – válaszolt helyettem nagyapa, amint belépett utánam

a konyhába. – Nekem viszont mennem kell, késő van, és hosszú az út Szöulig.

Észrevétlenül kacsintott felém, amit nem tudtam mire vélni.

– Sehoon kikísér – anyu gyorsan megtörölte a kezeit, majd búcsúzásképp megölelték egymást.

– Nem szükséges, egyedül is kitalálok az ajtón – felém fordult, s vállon veregetett. – Még egyszer boldog születésnapot, és sok sikert a jogosítványhoz.

– Érezd jól magad – szólt utánam anya, miközben kiszálltam a kocsiból.

Intettem neki, és elindultam a két emeletes családi ház felé. Visszafogottan becsengettem, gyorsan igazítottam egyet a hajamon, de az ajtó nem nyílt ki. Újból becsengettem, de ismét nem történt semmi, ezért benyitottam. Teljes sötétség volt, és rögtön felismertem a helyzetet. Sejtésem beigazolódott, a villany felkapcsolódott és egy tömeg egyszerre kiabálta, hogy „boldog születésnapot”. Úgy tettem, mint aki meglepődött, s felmértem az embereket. Mindenkit a középiskolából ismertem, és határozottan többségben voltak a lányok, de ez egyáltalán nem foglalkoztatott. Egyesével felköszöntöttek, majd Jihyun lépett elém egy hihetetlenül dögös, fekete miniruhában. Nem sűrűn mutatkozott így, ezért inkább élveztem a látványát, minthogy lecsesszem a túlságosan kihívó öltözékért. A legtöbben nem bírták ki, és kissé illuminált állapotban voltak mire megérkeztem, ezért be kellett hoznom a lemaradást. Nem volt nehéz, mivel folyamatosan megrohamoztak az emberek, hogy koccintsanak velem, és így viszonylag hamar megütött az alkohol. Hangosan szólt a zene, éjfélre körülbelül semmi nem maradt a díszítésből, a lufik egymás után durrantak ki, és a falról is tűntek el a színes girlandok, egyedül a plafonról lógó dolgok maradtak épségben.

Sörrel a kezemben kikerültem az embereket, és hátulról átöleltem Jihyunt, aki épp egy társasággal beszélgetett.

– Itt a mi szülinaposunk! – kiáltotta el magát Jongin. – Milyen érzés végre legálisan piálni?

– Nem érzek különbséget – vigyorogva kortyoltam bele a sörömbe.

– Az én szememben mindig kisfiú maradsz – nevetve csipkelődött Chanyeol. – Az is csoda, hogy végre eljött annak a napja, hogy te is nagykorúnak számíts.

Higgadtan fogadtam a gúnyos poént. Mindig, mindenhol én voltam a legfiatalabb, és ezzel sokan szerettek is viccelődni, de ezúttal azt éreztem, hogy ideje fordítanom az állásponton.

– Fiatalabb vagyok, mégis régebb óta van szexuális életem, mint neked.

A beszólásom fültanúi hangos, örjöngő nevetésben törtek ki, egyedül Jihyun lökött meg finoman, gondolom moderálás céljából. Chanyeol is nevetett, nem volt az a fajta ember, aki egy ilyenen fennakadt volna, ő is azok közé tartozott, akik értették a megjegyzéseim, és tudták, hogy melyiket nem kell komolyan venniük.

Fogalmam se volt arról, hogy mennyi lehetett az idő, minden érzékem tompa volt a túlzott alkoholfogyasztástól. A buli még javában tartott, a többiek nem tűntek annyira részegnek, mint én – az alapján, amennyit láttam belőlük.

– Nem láttad Jihyunt? – hajoltam oda egyikőjükhöz, kissé nehézkes beszéddel. – Már mindenhol kerestem…

– Meg is találtad – válaszolt, és egy csókot nyomott az ajkaimra.

– Jaj, szia!

Átöleltem a derekát, hogy magamhoz húzhassam, és hullámos tincsei között utat fúrtam magamnak a nyakához. Mélyen beszívtam az édes illatát, miközben puszilgatni kezdtem a puha bőrét. Kezeit a mellkasunk közé emelte, és éreztem, hogy húzódzkodik, de nem próbált meg eltolni.

– Menjünk fel – motyogtam.

Kibontakozott az ölelésemből, arcára néztem, de homályosan láttam, ráadásul kettőt is volt belőle, ezért nem tudtam tökéletesen kivenni a mosolyát. Kézen fogott, és vezetni kezdett, én pedig egy széles vigyorral követtem. Felmentünk a lépcsőn, egyenesen a szobájába, és az ágyat meglátva azonnal le is feküdtem, hátamra fordulva vártam a gyönyörű szerelmem. A plafon hányingert keltően kezdett tekergőzni előttem, ezért a szemeimet becsuktam, miközben Jihyun lehúzta a cipőim, és vetkőztetni kezdett.

– Nincs hányingered? – halkan kérdezte.

– A-a.

Csupán ennyire futotta, majd résnyire nyitott szemekkel, értetlenül néztem fel, amikor feltűnt, hogy a boxer rajtam maradt, és Jihyun a nadrágom hajtogatásával foglalkozott.

– Most hagyd azt a picsába – nyöszörögtem.

– Sehoon, részeg vagy.

– Dehogy vagyok – megpróbáltam felülni, de a hasizmaim feszülésétől azonnal hányni tudtam volna, ezért inkább felhagytam vele. – Nem lesz szülinapi szex? – lebiggyesztettem az alsó ajkam.

– Holnap, ha kijózanodtál.

Lehajolt hozzám egy rövid csókra, de én megragadtam az alkalmat, hogy berántsam magamhoz az ágyba, és azonnal rá is másztam.

– Sehoon! – megpróbált letolni magáról.

Az erőlködése értelmetlen volt, mert pusztán a súlyommal lent tudtam tartani, nem kellett megerőltetnem magam.

– Nem bírod ki holnapig? – mocorgott alattam, hogy kitérjen a csókjaim elől.

– Nem.

– Muszáj lesz, szállj le rólam!

Nem törődtem a szavaival, pánt nélküli ruháját felül legyűrtem, és melltartója látványa csak még jobban beindított. Combjairól is feltűrtem a ruhát a hasáig, aztán fogalmam sincs mi történt, valahogy lelökött magáról, és azonnal fel is állt az ágyról.

– Mi a franc ütött beléd?! – kiabált, miközben megigazította a ruháját.

Fogta magát, gyors léptekkel kiment a szobából, és becsukta az ajtót. Én is ugyan azt kérdeztem magamtól, hogy mi a franc ütött belém. Még sose viselkedtem erőszakosan senkivel, ha Jihyunnak nem volt kedve a szexhez, akkor nem erőltettem, bármennyire szerettem volna. A gyomrom háborgott, éreztem, hogy ennek lassan hányás lesz a vége, ezért inkább betakaróztam, és vártam, hogy elnyomjon az álom, a furcsa viselkedésemet pedig letudtam annyival, hogy jóval többet ittam a kelleténél.