3. Fejezet

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, és gyakrabban lenne új rész, ha látnám, hogy érdekel is titeket, mivel a több visszajelzés nagyobb kedvet ad a folytatáshoz. Én 2, 3, akár 4 órát is tölthetek az írással és a javítással, viszont nektek csak pár perc elolvasni, és szintén nem olyan sok idő, hogy pötyögjetek néhány sort az adott fejezetről. :)

Felébredtem, és azonnal bevillantak a tegnap esti emlékek – legalábbis, amik megmaradtak. Talán születésnapi ajándék volt ez is, hogy semmi nyomát nem éreztem a részeges állapotomnak, megúsztam a másnaposságot. Szemeim előtt megjelent Jihyun alvó arca, és normális esetben azonnal el is mosolyodtam volna rajta, de most nem ment, mivel eszembe jutott, hogy nem viselkedtem vele valami szépen. Az alkohol eddig nem tett agresszívvá vagy akaratossá, ezért még mindig nem tudtam rájönni, hogy miért állt szándékomban ráerőltetni az akaratom.

Viszont most elérkezett a másnap, és egy kis csúszással ugyan, de eljött a szülinapi szex ideje. Nem érdekelt a reggeli szájszag, a takaró alatt óvatosan másztam a mit sem sejtő barátnőmre, aki nem ébredt fel a mozgásra. Valamilyen furcsa gondolat költözött a fejembe, ami nem hagyott nyugodni, és különösen izgatta a fantáziámat, de nem akartam egyből a közepébe vágni. Jihyun combjai mellett térdeltem, a könyökeimre támaszkodva hajoltam az arcához, fejét pedig óvatosan fordítottam magam felé, amire már ébredezni kezdett. Nagy puszikat nyomtam az arca két oldalára, majd a szájára is, amit álmos nyöszörgéssel fogadott.

– Mit csinálsz? – csukott szemekkel kérdezte.

– Szülinapi szex.

– Most? – mellkasomnak feszítette kezeit, fejét pedig elfordította.

– Mit szólnál hozzá, ha kipróbálnánk valami újat? – mivel az ajkaihoz nem fértem hozzá, ezért a nyakát kezdtem ellepni csókokkal.

– Sehoon, várj…

Mocorgott alattam, mellkasomon lévő kezei nem igazán tudták megtartani a távolságot, és válaszolni se akart a kérdésemre, de visszafogtam magam, türelmes voltam vele. Teljes súlyommal ránehezedve feküdtem teljesen a testére, finoman megfogtam a fejét két oldalt, hogy visszafordítsam magam felé, és huncut mosollyal néztem a lassan kinyíló szemeibe.

– Arra gondoltam, ez lehetne egy kivételes alkalom, eltérhetnénk kicsit a megszokott dolgoktól – kezeit megfogtam, csuklójánál fogva szegeztem őket az ágyhoz. – Mondjuk… nem is tudom. Megkötném a kezeid, vagy valami…

Bizakodva mondtam ki, de a reakciójából ítélve nem tetszett neki, amit hallott.

– Megőrültél? – felháborodása csak egy pillanatig tartott, hangosan sóhajtott, és a tekintete ellágyult, de mégis rossz érzést keltett bennem.

– Te nem unod már, hogy folyton ugyanúgy csináljuk? – tovább próbálkoztam.

– Sehoon…

– Állandóan te vagy felül, most én akarok irányítani.

– Sehoon! Mondanom kell valamit.

– Csupa fül vagyok.

Elengedtem a csuklóit, és fejemet a kezemre támasztva figyeltem őt. Nem adtam még fel, bizakodtam benne, hogy egy kicsit babusgatnom kell csak, aztán beadja a derekát. Úgy tűnt, hogy keresi a szavakat, csendesen megvártam, amíg megfogalmazta magában a mondanivalóját.

– Nagyon megbántottál azzal, amit tegnap csináltál…

– Tudom, és nagyon sajnálom – közelebb hajoltam, hogy megcsókoljam, de ő megint elfordította a fejét.

– Hallgass végig – újra rám nézett. – Megijesztettél a viselkedéseddel, és kicsit túl is reagáltam…

Nehézkesen beszélt, sűrűn sóhajtozott, kezdett gyanússá válni. Arcát fürkésztem, amin tisztán látszott a bűntudat és a tanácstalanság. Volt egy rossz megérzésem, sejtettem, hogy mit fog mondani, de reméltem, hogy nem lesz igazam.

– Jihyun, a lényeget – sürgettem.

– Nem tudom, hogy miért tettem, már nagyon megbántam, de miután te elaludtál… Baekhyun flörtölni kezdett velem… – könnyek gyűltek a szemeibe, bennem pedig a düh növekedett. – Kérlek, ne haragudj rám.

– Pontosan mit értesz az alatt, hogy flörtölt veled? Történt más is? – próbáltam higgadtnak tűnni.

Nem válaszolt. Meg se szólalt, és a tekintetemet is kerülte, amitől az idegszálaim egyesével kezdtek elpattanni.

– Jihyun! Történt más is? – ismételtem, ezúttal erőteljesebb hangon.

– Lefeküdtünk…

Épphogy hallani lehetett, de én tökéletesen hallottam. Hirtelen azt se tudtam mit kellene reagálnom, ott helyben agyonütöttem volna, de a gondolatot hamar kiűztem a fejemből. Minden rá lehetett írva az arcomra.

– Nagyon sajnálom, Sehoon – pityergett. – De én csak téged szeretlek, és csak te-

– Tessék? Szeretsz? – kínomban felnevettem, és lemásztam róla. – Ezt tényleg nem gondoltam volna rólad…

Felkeltem az ágyról, elvettem a nadrágomat a bent lévő fotelből, és kapkodva öltöztem fel, mit sem törődve Jihyun hangosodó sírásával.

– Remélem tisztában vagy vele, hogy végeztünk – morogtam a cipőm felhúzása közben. – És köszönöm szépen a születésnapi ajándékot, igazán jól esett.

Sietős léptekkel távoztam a szobából. A ház teljesen üres volt és rendetlen, mintha egy csatatéren jártam volna. Kárörvendő mosollyal képzeltem magam elé, ahogy Jihyun feltakarítja a hányást, meg ki tudja milyen foltok voltak még a nappali szőnyegén. Az utamból félre rugdostam a műanyag poharakat, és a hátsó ajtón kimentem. Hűvös, hajnali levegő volt, és a dühöm hasznosnak bizonyult, mert kellően melegen tartott. Pulóverem zsebeibe csúsztattam a kezeim, és sietve sétáltam hazafelé. A környéken egy lélek sem volt, ezért útközben bátorkodtam felrúgni néhány kukát, amiken kitölthettem a mérgem egy részét.

És én még azt gondoltam, hogy Jihyun az igazi. Valóságos pofán rúgás volt tőle, amit csinált, és nem tartott vissza sok attól, hogy olyat tegyek vele, amit később megbántam volna. Baekhyunban is hatalmasat csalódtam, mivel azt hittem, haverok vagyunk. Csak kerüljön a szemem elé…

A fél órás séta után kiszellőztetett fejjel, de még háborogva értem haza, és egy terv is körvonalazódott a fejemben arról, hogyan tovább. Megszerzem a jogosítványt, beülök a csilli-villi autómba, és irány Szöul; nem fog érdekelni, hogy ki, mit mondd, ez így lesz, és kész.

Halkan rúgtam le a cipőimet, majd óvatos léptekkel mentem fel a lépcsőn, mivel édesanyám valószínűleg még aludt, nem akartam felébreszteni. Beléptem a szobámba, bevágódtam ruhástul az ágyamba, és csak néztem ki a fejemből. Valahogy másra számítottam a felnőtté válást illetően. Nem vártam azt, hogy majd hirtelenjében minden klassz lesz, de eszembe se jutott, hogy így fog indulni már az első napom nagykorúként. Lehet, hogy túlreagálom? A nagy lófaszt! Az a szuka velem nem akart szexelni, bezzeg Baekhyunnak hagyta, hogy megdugja.

Átfordultam a hasamra, és a párnába nyomtam az arcom, hogy tompítsa az ordításom hangját. Mindig is nyugodt természetű voltam, nehéz volt kihozni a sodromból, és az erőszakos dolgokat inkább mellőztem, de most azt éreztem, hogy egy darab szöggel is képes lettem volna halálra szurkálni valakit. Levegőhiány miatt kénytelen voltam felemelni a fejem, és abbahagyni az ordítozást. Egyik pillanatról a másikra megfogalmazódott bennem a tény, hogy szörnyen éhes vagyok, és a teli gyomortól talán meg is nyugszom kicsit. Feltápászkodtam, lesétáltam a konyhába, és morcos tekintettel kukkantottam be a hűtőbe. Azonnal kiszúrtam a tortámat, és az ízlelőbimbóim megkívánták az édeset, ezért egyből kivettem. Alig hiányzott belőle néhány szelet, kerestem egy nagyobb kést az egyik fiókban, és egy pillanatra elidőzött a tekintetem a képen, ami a torta tetején díszelgett. Néztem a babakori énemet, azt a csodálkozó, pufi fejet, amibe egyik pillanatról a másikra beleállt a kezemben tartott kés pengéje. Meglepődtem a saját tettemen, majd rájöttem, hogy ez furcsán jó érzés volt, és megismételtem a mozdulatot újra és újra.

– Jézusom – hirtelen engedtem el a kést, s kezeimbe temettem az arcomat.

Elborzadtam saját magamon, megdörzsöltem a szemeim, és ránéztem a művemre. Felnevettem a látványon és magán a gondolaton, hogy megkéseltem a tortámat.

– Sehoon, mit csinálsz?

Rémülten fordultam meg, és észrevettem anyát, aki értetlen, szinte már rémült tekintettel figyelt a konyha ajtajából.

– Öhm… én csak… – próbáltam visszatartani a nevetést. – Eszek a tortából.

Álltam a furcsálló pillantásait, majd ő maga terelte el a témát.

– Hogyhogy ilyen korán itthon vagy?

– Jihyun elment meglátogatni a nagymamáját – hazudtam.

– Kora reggel?

Éreztem a gyanakvást, de csak vállat vontam, és szerencsére nem is feszegette tovább a témát. A kávégéphez sétált, én pedig újra a tortával foglalkoztam, az épségben maradt részéből vágtam egy szeletet, a többit azonnal vissza is tettem a hűtőbe, mielőtt édesanyám meglátta volna; később meg tudom játszani a hülyét, hogy fogalmam sincs mi történhetett vele.

A vizsgáig hátralévő két napot végig tanulással töltöttem, biztosra akartam menni, hogy meglesz a jogsim. Amíg nem volt száz százalékig garantált, nem akartam említeni anyának a tervemet, hogy Szöulba megyek, mivel egyáltalán nem hiányoztak a fölösleges veszekedések emiatt. Bizonyára sejtette, hogy valami történt, időközönként faggatott, hogy miért nem mozdulok ki a szobámból. Valami hülye kifogással lerendeztem, mert nem volt kedvem magyarázkodni, és különben is, csak ő titkolózhat, én nem?

Elérkezett a forgalmi vizsga napja, és végig tele voltam magabiztossággal, amíg nem találkoztam a vizsgabiztossal. Negyven év körüli, testes, szigorú tekintetű fickó volt. Ősz bajszát pödörve mért végig, majd felvont szemöldökkel nézett a kezében tartott papírra.

– Oh Sehoon, igaz? – pillantott rám vastag szemüvege mögül, én pedig csak bólintottam, és egy rejtélyes mosoly jelent meg az arcán.

Egyáltalán nem volt szimpatikus az alak, és inkább csendben maradtam, minthogy tiszteletlen dolgot mondjak neki. Követtem az autóig, ami egy régi Suzuki volt, látszott rajta, hogy nem én vagyok az első, aki ezzel vizsgázik. A férfi intett egyet a jármű felé, s hevesen dobogó szívvel láttam neki a feladatnak. Igyekeztem koncentrálni, hogy semmit ne felejtsek el; ellenőriztem a rendszámtáblát, a kerekeket, a lámpákat, meg minden egyebet. Aztán kezdődött a neheze. A vizsgabiztos egy szót sem szólt, csak mutogatással kommunikált velem, ami nagyban megnehezítette a dolgomat, és csak feszültebb lettem ettől. Beültünk, nagy teste alatt az autó megdőlt jobbra, és kétségbeesetten gondolkoztam, hogy most mit is kéne tennem. Már nyúltam volna a sebváltóhoz, de ekkor eszembe jutottak nagyapa szavai, hogy „Rögtön megbuktál volna, mivel nem kötötted be magad”. A nagy feszengéstől majdnem elfelejtettem a legalapvetőbb dolgot.

Ötven perc maradt, amit vezetéssel kell töltenem a városban. Az irritáló alak eleinte szigorú tekintettel figyelt, csak akkor szólalt meg, amikor feladatokat osztott ki. Valahol a harmincadik perc körül járhattunk, amikor a zakója belső zsebéből kivett egy újságot, és olvasni kezdett. Nem tudtam hova tenni a dolgot, értetlenül pillantottam felé.

– Ne engem bámuljon – vakkantott –, maga csak vezessen.

A megszeppent kifejezés maradt az arcomon, és céltalanul haladtam a városban, teljesen magamra voltam utalva. Az eszem csak azon járt, hogy figyeljek a gyalogosokra, ne feledkezzek meg az irányjelzésről, a táblákról és a többi apróságról.

Stresszesen teltek el a percek, majd a férfi ismét megszólalt, kiadva a vezényszót, hogy elindulhatok visszafelé. Részben megkönnyebbültem, ugyanakkor aggódtam is, mert ötletem se volt, hogy ez most jót jelent-e, vagy meghúztak, és próbálhatom újra az egészet.

A parkolóban leállítottam a motort, és egy hatalmas sóhaj szökött ki belőlem. A vizsgabiztos letette az újságot, és rám pillantott.

– Eddig is vehetett volna levegőt, fölöslegesen idegeskedett – szúrósan jegyezte meg, valamit firkált a minősítő lapomra, majd átnyújtotta felém. – Gratulálok.

Édesanyám előtt széles mosollyal lengettem meg a papírt. Örültem, hogy elsőre sikerült, de az még boldogabbá tett, hogy hamarosan beülhetek a saját járgányomba, és Szöulig meg se állok. Ám ezt említenem kellett anyának is, de még nem jött el az ideje; majd ha már a kezemben lesz a jogosítvány, és semmi akadálya nem lesz az indulásomnak. Egyedül nagyapa volt, akit beavattam a dologba, még aznap este fel is hívtam.

– Átmentem – közöltem, mindenféle köszönés nélkül.

– Tudtam, hogy menni fog, ügyes vagy.

– Viszont… valamit szeretnék mondani.

– Valami baj van? – hangján éreztem, hogy megszeppent.

– Nem, csak… – vettem egy nagy levegőt, és elmondtam neki a születésnapi eseményeket.

Tudtam, hogy ő az én oldalamon áll, és meg fog érteni, de kezdtem félni, amikor a történetem végéhez érve ő nem mondott semmit egy ideig.

– Sajnálom, hogy ez történt, és elhiszem, hogy haragszol Jihyunra – megkönnyebbültem, amikor végre megszólalt –, de ne hozz elhamarkodott döntéseket. Tudod, hogy édesanyád nem fog örülni az ötletnek, ezért gondold át még egyszer.

– Jó, de ha biztos leszek a dolgomban, akkor számíthatok rád? – hosszú másodpercekig vártam a válaszára, majd a türelmem elfogyott. – Papa?

– Persze, kölyök. Rám mindig számíthatsz.

Másnap reggel a jogosítványom várt a postaládában. Rengeteget agyaltam az éjjel, végül semmi nem tudott lebeszélni Szöulról. Egyedül talán Jihyun lett volna az, de ő nem igazán erőltette meg magát, hogy felkeressen. Nem mintha érdekelne, legyen boldog Baekhyunnal.

Feltéptem a borítékot, és az önarcképem nézett vissza rám a kártyáról. Nem tudtam levenni róla a szemem, és még mindig azt bámultam, amikor édesanyám elé léptem. Nagy levegőt vettem, és kész voltam közölni vele, hogy még ma elmegyek.