4. Fejezet

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, és gyakrabban lenne új rész, ha látnám, hogy érdekel is titeket, mivel a több visszajelzés nagyobb kedvet ad a folytatáshoz. Én 2, 3, akár 4 órát is tölthetek az írással és a javítással, viszont nektek csak pár perc elolvasni, és szintén nem olyan sok idő, hogy pötyögjetek néhány sort az adott fejezetről. :)

Csendesen felültem a konyhapultra, tekintetemet édesanyámra emeltem, aki el volt foglalva a tiszta edények pakolásával. Még utoljára átgondoltam mindent, de nem volt semmi új, amitől most meggondolhattam volna magam, ezért megköszörültem a torkom, hogy biztosan legyen hangom, ha megszólalok.

– Megyek Szöulba – olyan határozottan jelentettem ki, mint még soha semmit.

– Jól van – nevetett, de közben rám se nézett.

Egy pillanatig se haboztam, leugrottam a pultról, és sietős léptekkel mentem a szobámba pakolni. Tudtam, hogy nem gondolta komolyan, a cinikus nevetése ellenére én komolynak vettem a választ. Izgatottság lett rajtam úrrá, jó és rossz értelemben is. Később biztosan lesz még egy veszekedésünk, amikor anya rájön, hogy tényleg elmegyek, de nem érdekelt. Az ágyam alól kihúztam a sporttáskám, és csak egy heti ruhát meg a fogkefémet pakoltam be, más nem is kellett. Nem akartam végleg elmenni, csak egy kis kikapcsolódásra vágytam, és látni akartam azt a bizonyos szöuli házat. Átvettem az otthoni ruhámat, telefonomat a farzsebembe csúsztattam, vállamra kaptam a táskát, és indultam is. Reméltem, hogy anyát csendben ki tudom kerülni, halkan elhaladtam a konyha előtt, és szerencsére nem vett észre. A bejárati ajtónál megálltam, hogy felhúzzam a cipőmet, és magamra kaptam a bőrdzsekim. Leakasztottam a kocsikulcsot, és már nyitottam volna az ajtót, amikor édesanyám hangja fülön csapott.

– Hova mész?

Egy pillanatra belém szorult a levegő, mélyen megszívtam a tüdőm, és határozottan fordultam meg. Az a szigorú tekintet más esetben megrémisztett volna, de ezúttal nem. Túlságosan akaratos voltam, és pontosan tudtam, hogy már nem vagyok az az ember, akit bármitől is visszatarthatna.

– Mondtam, hogy hova megyek.

– Remélem nem gondoltad, hogy el is engedlek – ölbe tette a kezeit.

– Már nem kell semmihez az engedélyed.

– De igen, mivel az anyád vagyok – szemei villámokat szórtak. – Nem mész sehova, menj vissza a szobádba.

– Nem! – csattantam, és lenyomtam a kilincset.

– Sehoon! Mit képzelsz magadról?! Azonnal gyere vissza!

Úgy tettem, mint aki meg se hallja, becsaptam magam mögött az ajtót, kinyitottam az autót, felvillantak a lámpák, és sietős léptekkel ültem be. A táskát ledobtam az anyósülésre, és már indítottam is a motort. Mire édesanyám kilépett a házból, fordultam ki a felhajtóról. Még sose láttam, és valószínűleg örökre az emlékezetembe égett az a csalódott tekintet, amit anya arcán láttam.

A kezdeti idegesség azonnal elillant, amint elhagytam Sahagu határát. A lakatlan útszakaszon a gázra léptem, a Mercedes meglendült alattam, a motor felmordult, és szabadságérzet telepedett rám. Máshogy is történhetett volna, de nem akartam tíz évet várni arra, hogy engedélyt kapjak Szöulhoz. Nem volt lelkiismeret furdalásom, élveztem a száguldást, és a bennem lévő adrenalin minden mást elnyomott. A telefonom megrezzent alattam, és lelassítottam, miközben kivettem a hátsó zsebemből. Édesanyámra számítottam, de helyette nagyapa képét láttam a kijelzőn. Biztos voltam benne, hogy anya panaszkodott neki.

– Tessék? – unottan vettem fel.

– Neked teljesen elment az eszed?! – mély hangon rivallt rám. – Édesanyád zokogva hívott, hogy fogtad magad és elmentél!
Nem válaszoltam, de egy jót mosolyogtam rajta. Nagyapa mindig az én pártomat fogta, ezért nem volt vele nehéz dolgom, tudtam, hogy mit kell mondanom neki.

– Még mindig nem árulta el, hogy miért ne mehetnék Szöulba. Önszántából sose engedne el, én pedig becsavarodnék, ha az egész életemet abban a szaros kisvárosban kellene leélnem.

– De ez akkor sem megoldás, hogy fogod magad, és útnak indulsz. Ráadásul friss jogosítvánnyal akarsz megtenni több száz kilométert? – nyugodtabb lett a hangszíne.

– Tegnap megkérdeztem, és te azt mondtad, hogy számíthatok rád.

– Igen, de bíztam benne, hogy meggondolod magad, és nem fogsz rögtön másnap elindulni – nyert ügyem volt, máris mellettem állt. – Azért édesanyádat felhívhatnád, nagyon aggódik érted.

– Kit érdekel?

– Sehoon…

– Ezt érte el a folyamatos titkolózással. Tartsa meg magának a kis titkait, én pedig megleszek egyedül Szöulban.

– Ahj, kölyök – sóhajtott. – Majd még hívlak, vezess óvatosan.

– Meglesz.

Megszakítottam a hívást, a telefont a táskám mellé dobtam, és a főútra érve tovább száguldoztam a nagyváros felé. A tervem megváltozott, már nem csak egy kis kirándulásként gondoltam az utazásra, hanem új életet akartam kezdeni. Legalábbis sokáig fogok Szöulban maradni, amíg meg nem szólal a lelkiismeretem, és nem lesz bűntudatom édesanyám miatt.

Követtem az útjelző táblákat, de a vezetés nyújtotta felülmúlhatatlan érzés arra késztetett, hogy tegyek egy kis kitérőt, hogy az út tovább tartson. Hwaseong felé hamarabb Szöulba értem volna, de Wonju felé tartottam, hogy egy hosszas kerülővel gazdagodjon az utazásom. Biztos voltam a dolgomban, a rádióban szóló zenék hangosan zengtek az utastérben, elnyomva a motor pörgésének hangját száznegyven kilométer per órás sebességnél. Az idő gyorsan telt, besötétedett, de eszem ágában se volt megállni. Wonjuba érve eleredt az eső, és a forgalom is meglehetősen nagy volt az esti órákban. Egy piros lámpánál állva a szemem sarkából láttam meg, hogy a telefonom villog, ezért lehalkítottam a rádiót, és válaszoltam nagyapa hívására.

– Merre vagy? – érdeklődött.

– Wonjuban.

– Wonju? Mit keresel te ott?

– Kedvem támadt kocsikázni, ezért kerülővel megyek.

– Sehoon, ezzel nem szabad játszadozni, nem vezettél annyit, hogy csak úgy kocsikázz – szigorúan korholt. – Fogadok, be se kötötted magad…

Igaza volt, mivel valóban nem. Szabad kezemmel egy gyors mozdulattal húztam át magam előtt a biztonsági övet, és becsatoltam. A mögöttem lévő autós dudálni kezdett, ekkor kaptam észbe, hogy a lámpa zöldre váltott, elindultam, de a paraszt még mindig dudált.

– Hívlak, ha Szöulban leszek – közöltem nagyapával, és félre dobtam a telefont. – Mit dudálsz, köcsög? – kiabáltam a visszapillantóba nézve.

Sávot váltott, hogy mellém jöhessen, és a fekete Audiban egy nyeszlett, idegesen mutogató férfi ült. A szájáról le tudtam olvasni a „kibaszott takonypóc” szavakat, amiket egy mosollyal fogadtam. Előttünk egy autó sem volt, az automata váltónak köszönhetően semmit mást nem kellett tennem, jobban lenyomtam a gázpedált, és szabadjára engedtem az ötszázhetvenhét lóerőt. A dudálós parasztnak kellett egy kis idő, hogy észbe kapjon, és megpróbáljon utolérni a tragacsával. Feltöltődtem adrenalinnal, és a végén már a padlóig nyomtam a gázt. Az útszakaszban még egy kereszteződés volt de a lámpák nem működtek. Jobbról láttam egy közeledő autót, az agyam gyorsan kapcsolt, és a fékbe tapostam. A kerekek fülsüketítően csikorogtak, és az autó hátsó fele jobbra-balra csúszkált, nehezen sikerült egyenesben tartani. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor az autó megállt, és a kereszteződésen áthaladó autóst figyeltem. A fekete Audi feltűnt a semmiből, és nagy sebességgel kaszálta el a másik autót. Hatalmas durranás volt, és szanaszét repültek a fémdarabok. Egy pillanatra lefagytam, majd egyik pillanatról a másikra felnevettem, meggyőződtem róla, hogy nem jön semmi, és az összetört autók mellett elhaladva mentem tovább.

Így járnak a köcsög parasztok, akik baszakodnak velem.

A szakadó esőtől csúszósabb volt az út, de ez nem tartott vissza attól, hogy a városból kiérve ne menjek a megengedettnél jóval nagyobb sebességgel. Alig egy órányira voltam Szöultól, egy erdős részen száguldoztam, amikor megpillantottam valakit az út szélén sétálni. Későn vettem észre, ezért ijedtemben félre rántottam a kormányt, hogy kikerüljem, és ismét nagy csikorgással fékeztem le. Kezdtem félni tőle, hogy teljesen szétkopott gumikkal érek az úti célba. A visszapillantóba néztem, de a sötétben semmit nem láttam. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, a fejemben egy gondolat se volt. Mintha valaki más irányított volna, a váltót hátramenetbe tettem, és nagy sebességgel tolattam vissza, amíg újra meg nem láttam az úton sétáló alakot. Az utastérben felkapcsoltam a lámpát, hogy jobban szemügyre vehessem, lehúztam az anyósülés felőli ablakot, és legnagyobb meglepetésemre egy fiatal, teljesen elázott lány volt. Nem állt meg, sétált előre, mintha ott se lennék, ezért az autóval lassan haladtam mellette.

– Nem szeretnél egy fuvart? – kiabáltam ki.

– Nem, köszönöm – érkezett a pökhendi válasz.

– Csak úgy szólok, hogy szakad az eső. Ha esetleg nem látnád.

Megtorpant, ezért én is lefékeztem. Lehajolt, és az ablakba támaszkodott a kezeivel. Arca vizes és igazán tetszetős volt. Első benyomás alapján egy csendes, szégyenlős lány lehetett, aki valamilyen csoda folytán egy gyönyörű arcot kapott.

– Nem vagy pszichopata, aki nőket erőszakol, ugye?

Hatalmas pislogásokkal reagáltam, amikor elmosolyodott a kérdés feltétele után.

– Általában a pszichopaták szoktak sötétben, szakadó esőben egy kihalt útszakaszon sétálni. Ez inkább nekem kockázat, úgyhogy szállj be – az ülésről hátra dobtam a cuccaim.

Elbűvölő mosollyal ült be mellém, kisöpörte arcából a nedves, vállig érő tincseket. A hajszínét nem tudtam megmondani, mivel vizesen feketének tűnt.

– Mit keresel itt, egyedül? – kérdeztem, miközben gázt adtam.

– Pszichopata vagyok, aki sötétben, szakadó esőben, egy kihalt útszakaszon szokott sétálni.

Végre. Végre van valaki, aki nem csak meg tudja érteni a hülye poénjaimat, hanem neki is ugyanolyan furcsa humora van. Lehet, teszek még egy kitérőt.