Prológus

„A történelem megismétli önmagát.”

Mekkora az esélye annak, hogy a villám kétszer csapjon ugyanoda?

Vagy annak, hogy két ember egyforma életet éljen?

Villámgyorsan elszaladt az idő fölöttünk, csak teltek a napok, egyik jött a másik után. Nem volt olyan perc, hogy ne gondoltam volna Sehunra, minden éjjel sírva aludtam el, és azt kívántam, bár itt lehetne mellettem. Egyetlen dolog tartott ezen a világon: a fiunk. Minden energiámat és időmet abba fektettem, hogy boldogságban élje a napjait. Kisebb korában voltak kellemetlen pillanatok, amikor az édesapja után kérdezősködött. Nem volt szívem hazudni neki, de meg kellett tennem. Igaz, hogy az apa szerepét senki nem töltötte be az életében, ami miatt aggódtam is, de szerencsére felesleges volt.

Sokszor eszembe jutott Joonmyun is. Azon a napon láttam őt utoljára, fogalmam sincs, mi lehet vele. Mr. Park olyan Sehoon számára, mintha a nagyapja lenne. Anyagilag mindig támogatott, még akarom ellenére is, viszont találkozásra csak Sehoon születésnapjain került sor, hiszen Szöul messze van, Yongwoonak nincs annyi szabadideje, hogy gyakran látogasson, én pedig megfogadtam, hogy soha többet nem megyek Szöulba. Sehoon is itt nőtt fel, Gyeongnamban, és nem engedtem neki, hogy a nagyvárosba menjen iskolába. Nem értette, hogy miért, és ezért sokáig haragudott is rám, végül megbékélt.

Ahogy teltek az évek, szemeim alatt megjelentek az első ráncaim, s a tincseim között is gyakrabban találtam egy-egy ősz hajszálat. A fiam pedig egyre jobban kezdett hasonlítani az apjára, ahogy felnőtt. A szemei, az orra, a szája, a testalkata, mindene teljesen olyan, mint Sehuné volt. Féltem attól, hogy esetleg örökölhette a hajlamot a depresszióra, de ennek semmi nyomát nem láttam eddig. Sehoon egy egészséges, felnőtt férfi lett.

– Boldog Születésnapot!

Hangos kiáltással nyitottam be a szobájába, kezemben egy tálcával, ami meg volt pakolva a kedvenceivel. Palacsinta, sok juharsziruppal; egy csokis muffin és egy pohár kakaó. Nyöszörgött valamit, majd a fejére húzta a takarót.

– Mennyi az idő? – morogta.

– Tíz perce lettél nagykorú – ezt kimondva büszkeséget éreztem. – Utoljára élhetsz a lehetőséggel, hogy ágyba hozom a reggelidet. Mától kezdve neked kell rólam gondoskodnod – vigyorogtam, de a hangom teljesen komoly volt.

– Nem is vagy még olyan öreg – jött a válasz, miközben kibújt a takaró alól.

Feltornázta magát az ágyban, ásítva nyújtózkodott egyet, s ölébe tettem a tálcát. A foggyilkos finomságok láttán összecsapta tenyereit, és végignyalt az ajkain, majd neki is esett a palacsintának. Egy pillanatig még figyeltem őt, mert mindig ledöbbentem, hogy mennyire hasonlít Sehunra. Ráadásul ugyan azt a frizurát viselte, mogyoróbarna tincsei oldalt kissé fel voltak nyírva, és egy frufru pihent a homlokán, ha épp nem zselézte fel.

Abbahagytam a bámulását, és magára hagytam a szobájában. Fel se tudtam fogni, hogy a kicsi fiam felnőtt. Jó lenne, ha ezen az örömön osztozhatnék Sehunnal.