12. Fejezet

Ébresztő.

…

Kelj fel!

…

Ébredj már!

Kinyitom a szemeim, az éles fájdalomtól rögtön a homlokomhoz kapok. Valami ragad a bőrömön, de jobban lefoglal a kínzó lüktetés a fejemben.

Nyöszörögve kelek fel a földről, eltántorgok a legközelebbi fürdőszobáig, ahol szembesülök a ténnyel, hogy alvadt vér húzódik végig a homlokomtól az államig, ami azt jelenti, hogy jó sokáig ki lehettem ütve. Felszökik bennem az adrenalin, pánikszerűen mosom meg az arcom, és meglátom a körülbelül öt centiméter hosszúságú vágást a homlokom jobb oldalán.

Ideje összeszedned magad, Potter. Meglépett a csaj.

Eszembe jutnak az eszméletvesztés előtti percek, és berohanok a szobába, hogy meggyőződjek Byul hiányáról. Körbe rohanok az emeleten, majd a földszinten is, de semmi nyoma, a nyitva hagyott bejárati ajtó tudatja velem, hogy valószínűleg már messze jár.

– Basszus – sziszegem a fejemet fogva.

Érzem a vesztem, tudom, hogy most kurva nagy bajban vagyok, és ötletem sincs, mihez kezdjek most.

Menj utána és kapd el!

Hirtelen felindulásból kirontok az ajtón, és újabb dologgal kell szembesülnöm.

– Nem, nem, nem, nem, nem!

A vadonatúj Mercedes szélvédője bezúzva, horpadások vannak az oldalán, és teljesen össze van karcolva. Szörnyülködve megyek közelebb, ekkor tűnik csak fel, hogy ugyanaz a két szó szó van mindenhol bele vésve: „Dögölj meg”. Leültem a földre, és csak bámultam az autót.

Meg kellett volna ölni. Nem tetted, valószínűleg már értesítette a zsarukat. Nemsokára itt lesznek, és viszlát szabadság. Így jár az, aki ennyire telhetetlen.

Próbálom kiüríteni a fejem, elhallgattatni a gondolatokat, de kezdem azt hinni, hogy ez lehetetlen. Mintha valami a fejembe költözött volna, és nem tudok ellenállni az akaratának.

Ha nem akarsz börtönbe kerülni, akkor követed az utasításaim.

Gyalog nem juthatott messze, és biztos, hogy nem a főút felé indult, mert rögtön észre vettem volna, ha utána megyek. Ez azt jelenti, hogy az erőbe mehetett, de bármelyik irányba indulhatott, lehetetlen, hogy megtaláljam.

Akkor ülj le a tévé elé, és várd meg amíg kopogtatnak a zsaruk.

Legalább megpróbálom. Talán lesz valami, ami a nyomára vezethet.

Órák óta járom a házat körül ölelő erdőt, de Byulnak semmi nyoma. Fáradt és szomjas vagyok, de nem adom fel a keresést. Minden egyes megtett lépéssel növekednek bennem az érzelmek, egyre dühösebb és frusztráltabb vagyok. Magamra haragszom a legjobban, amiért ebbe a helyzetbe hoztam magam. Azt hittem minden király lesz Szöulban. Magam mögött akartam hagyni az unalmas kisvárosi életet, de nem ez az, amit akartam. Egy szerencsétlen lány után kutatok a hatalmas erdőben, aki teljesen érthetően próbál menekülni.

Apró neszekre figyelek fel, megtorpanok, és csendben figyelek. Hallom a falevelek susogását, és ágak halk reccsenéseit. A hang irányába indulok, szemeimmel a fák törzseit és a bokrokat pásztázom, de sehol nem látok mozgást. Megfontolok minden léptet, megpróbálok a lehető legkevesebb zajjal előre haladni, de egy óvatlan pillanatban eltörök egy ágat a súlyommal. Hirtelen egy alak tűnik fel egy fa mögül, futva távolodik tőlem. A nyomába eredek, amint belém csap a felismerés, hogy az Byul.

Folyamatosan figyelem, hogy el ne veszítsem szem elől, de a mozgásán úgy látom, mintha fáradt lenne, vagy az is lehet, hogy fájdalmai vannak. Nem egyenesen halad, szlalomozik a fák között, de nem sikerül kicseleznie, hamar közel kerülök hozzá. A karjánál fogva magamhoz rántom, másik kezemmel befogom a száját mielőtt kiabálni kezdene, nem mintha bárki meghallhatná. Hevesen kapkod levegő után, és meglepően nagy energiával próbál küzdeni ellenem.

Némi ficánkolás után azt várom, hogy kifáradjon, de be kell látnom, hogy kitartóan próbál szabadulni.

– Semmi értelme – zihálom a fülébe. – Add fel.

Mint aki meg se hallotta, tovább vergődik a karjaim között, érzem, hogy próbál beleharapni a szája előtti kezembe, de annál erősebben szorítom rá.

Adj neki.

Megunom a küszködést, egy pillanatra elengedem, majd egy erőteljesen meglököm, amitől hasra esik. Azonnal megpróbál elkúszni, de látom, hogy semmi ereje nincs, ezért komótosan elkezdem kigombolni a nadrágom.

– Hát ezt akartad? – közelebb lépek.

– Segítség!

Kétségbeesett hangja hallatán mosoly kúszik az arcomra.

– Kiabálj csak. Felizgulok tőle.

Letérdelek a teste fölé, csuklóit össze fogom, és egyik kezemmel a hátához szorítom, a másikkal pedig elkezdem lerángatni róla a nadrágját, majd a bugyiját is. Csak annyi helyet csinálok magamnak, hogy a lényeghez hozzá férhessek, majd benyálazom az ujjaim, és végig simítok a nyílásán, hogy könnyedén belé csúszhassak.

A lélegzete is benne marad, amikor egy határozott mozdulattal tövig merülök benne. Szabaddá vált kezeimmel a földhöz szorítom a kezeit, és ütemesen kezdem mozgatni a csípőm. Halk nyöszörgéseket hallat, érzem, hogy a testében minden egyes izom megfeszül, belemarkol az avarba.

– Most miért nem kiabálsz? – morgom a hajába. – Gyerünk, hátha valaki meghallja, és a segítségedre siet.

Nyögésein hallani, hogy valamit mondani akar, ezért lassítok a mozgásomon, várom a válaszát.

– D-dögölj… meg…

– Dögöljek meg?

Várom, hogy megszólaljon, de semmi.

– Dögöljek meg?! – csuklóit erősebben szorítom.

Felindulásból újra mozogni kezdek benne, de ezúttal durvábban. Nem foglalkozom a fájdalmas nyögéseivel, kedvemre élvezkedek, és bennem van némi bosszú is, a Mercedes miatt, és azért is, hogy itt kellett kergetőznöm vele az erdőben.

– Te is élvezhetted volna az egészet – nyögöm –, de sikeresen elintézted magadnak, hogy így bánjak veled.

Némi barangolás után, még sötétedés előtt sikerül hazavinnem Byult. Engedelmesen jött velem, de tudtam, hogy tervez valamit, ezért a biztonság kedvéért összekötöztem a kezeit, és szorosan fogva vezettem magam mellett.

– Remélem tudod, hogy ezért még kapni fogsz – mutatok az autóra miközben elhaladunk mellette.

Nem mond semmit, bemegyünk a házba, és megállítom, amíg bezárom a bejárati ajtót, hogy ő is lássa. Tanulok a hibámból, innentől kezdve nem lesz ilyen egyszerű dolga, ha meg akar szökni.

Csak ülök a földön, és az autót bámulom a kinti lámpák megvilágításában, azon gondolkozva, hogy mi a francot kezdhetek vele? Elbaszott ez az egész. Mielőtt mélyebben elmerülhetnék az önsajnálatomban, megcsörren a telefonom, és rájövök a megoldásra.

– Minden nap ellenőrizni fogsz? – a viccelődés és a komolyság közötti hanggal veszem fel.

– Furcsa a hangod, fiam. Minden rendben?

Francba. Persze, hogy egyből levágja, kurvára nincs rendben semmi. Megköszörülöm a torkom, nagy levegőt veszek.

– Őszinte leszek… Semmi nincs rendben – nehézkesen vallom be. – Szükségem lenne rád.

– Mi a baj? Mi történt?

– Pár órája bent voltam a városban – szünetet tartok, pörög az agyam, hogy mit mondjak –, és valaki leütött… Az autót összekarcolták, és betörték a szélvédőt…

– Hol vagy most?! – hallom a hangján az aggodalom és a düh keverékét.

– Itthon.

– Öt perc és ott vagyok.

Valóban öt perc telik el, még mindig az autó mellett ülök, amikor nagyapa megáll a felhajtón. Nehézkes mozgással, de gyorsan kiszáll, és mellém sántikál. Felállok, azonnal az arcomhoz kap, és alaposan végigmér, amit csendben tűrök.

– Ki ütött le fényes nappal? Hol voltál éppen? – megrohamoz kérdésekkel. – Miért jöttél haza, miért nem szóltál azonnal nekem?

– Nagyapa, lassíts – eltolom magamtól a kezeit.

– Ülj be, elviszlek a kórházba.

– Ne! Vagyis arra semmi szükség.

– Dehogynem! Lehet, hogy össze kell varrni a fejed, és agyrázkódásod is lehet.

– Nem kell. Jól vagyok – húzom a szám, de ő úgy látszik nem tágít. – Sajnálom az autót.

– Az a fontos, hogy veled minden rendben legyen. Kit érdekel az autó?

Sínen vagyok, a kezdeti idegessége alább hagyott, de azért ráteszek még egy lapáttal, hogy megsajnáljon. A Mercedesre pillantok, majd lehajtom a fejem.

– Most elmegyünk a kórházba, holnap pedig elviszem az autót megcsináltatni, rendben?

– Nem fogsz haza küldeni?

– Nem, de csak egy feltétellel.

– Hallgatlak.

– Bármi van, akármilyen apró gondod legyen, szólj nekem azonnal. Rendben?

Nem értem az egészet, tegnap még lecseszett a lábamról. Egyáltalán nem bánom az új helyzetet, ezt a nagyapát szeretem.