11. Fejezet

Csak egy pillanat az egész, aztán elfelejthetsz mindent.

Elfordulok balra a Mercedessel, és megállok a sehová nem vezető ösvényen, ami egykor még betonozott út lehetett. Kinyitom az ajtót, felkapcsolódik az utastérben a lámpa, és Byulra pillantok.

Fogalma sincs, hogy mi történik, még mindig csukott szemekkel ül mellettem. Fejemet elkeseredve hajtom a kormányra, nem tudom tovább tartani magam, olyan erős zokogást hallatok, mint eddig még soha. A könnyeim megállás nélkül folynak végig az arcomon, nem kapok levegőt, hangos hüppögéssel és szipogással próbálok oxigénhez jutni. Percek is eltelhetnek azzal, hogy eredménytelenül igyekszem lenyugodni legalább annyira, hogy a légvételeim normalizálódjanak.

Szipogva, arcomat törölgetve, és a feltörni készülő könnyekkel küszködve szállok ki az autóból. Megcsap a vihart jósló szél ereje, hangosan süvít végig az üres mezőn. A távolban lévő fák lombjait erőteljesen tépázza, felkap néhány falevelet, és messzire repíti őket. Sírásom új erőre kap, amikor kinyitom az anyósülés felőli ajtót, de a csendben lévő gondolataim ellenére tovább cselekszem. Kicsatolom Byul biztonsági övét, s a körülötte lévő mozgástól kezd magához térni, fejét felém fordítja, közben halk nyöszörgést hallat, de a szemei csukva maradnak.

– Shh… nem lesz semmi baj – ezekkel a szavakkal sokkal inkább magamat próbálom nyugtatni.

Óvatosan benyúlok a háta mögé és a térdei alá, hogy kiemelhessem az autóból, de mielőtt megemelném a telefonom elkezd csörögni a zsebemben. Nem tudom miért, de pánikolva hátrálok pár lépést, hogy megnézzem ki keres. Nagyapa az. Miért keresne ilyenkor? Tudja, hogy mit tettem? Heves zihálással bámulom a kijelzőt, tanácstalan vagyok, hogy mi lenne a helyes. Végül megpróbálok magamra közömbösséget erőltetni, és felveszem.

– Szia, miért hívsz? – monoton hangon kérdezem.

– Hol vagy?

– I-itthon. Miért?

Az autó felé fordulok, és megpillantom Byult, aki bizonytalan léptekkel menekülni próbál. Gondolkodás nélkül zsebembe teszem a telefonom, és utána megyek. Úgy tűnik képtelen a futásra, ezért hamar utolérem, tarkójánál a pólóját markolva húzom vissza magammal a kocsihoz. Üres a fejem, sehol egy gondolat, úgy cselekszem, mintha ez már rutinból menne.

Figyelmen kívül hagyom a szitkozódást és a küszködést, kinyitom a Mercedes csomagtartóját, és könnyedén beemelem Byult, majd egy gyors mozdulattal rácsukom. Tompán hallani a kiabálását, hirtelen haragból fedőre csapok, amitől rögtön elhallgat. Beülök a kormány mögé, és nagy sebességgel indulok el visszafelé.

Végig csend van, egy mukkanást se hallok az autó hátuljából, egészen hazáig. Ver a víz, melegem van, de néha a hideg ráz, és a szemeimet dörzsölnöm kell, hogy éles maradjon a látásom. Nem tudom, hogy mi történik velem, nem érzem jól magam.

Meglátom nagyapa autóját a felhajtón, és a szívem kétszer gyorsabb ütemben kezd verni. Végem van, lebuktam, tudja mit tettem. Mély légvételekkel próbálok megnyugodni, kiszállok az autóból, és egész testemben remegek mikor belépek a lakás ajtaján. Nagyapa az előszobában mászkál telefonjával a fülén, vegyes érzelmek futnak át az arcán, amikor meglát.

– Sehoon, halálra ijesztettél! Hol a francban voltál?! – azonnal nekem esik.

Idegességem egyik pillanatról a másikra elillan, minden más érzéssel együtt. Nem félek, nem aggódom, teljes nyugodtsággal válaszolok.

– Csak kiugrottam a városba egy kicsit.

– Mi lett a telefonoddal? Fél órája hívogatlak!

– Elejtettem – szemrebbenés nélkül hazudom. – Te mit keresel itt ilyenkor?

Nem ijeszt meg a dühtől vörösödő feje, sem a határozott, feszült hangja.

– Megígértem édesanyádnak, hogy vigyázni fogok rád. Ne merészelj még egyszer ilyet csinálni, hogy eltűnsz, és nem válaszolsz a hívásaimra! Még egy ilyen, és elveszem az autót, eladom ezt a kurva házat, és én magam foglak hazavinni Sahaguba!

– Elgurultak a gyógyszereid, vagy mi bajod van? Mit őrjöngsz velem? – továbbra is higgadt vagyok.

Az arcán ismét érzelmek tömkelege fut át, de úgy látom sikerül megnyugodnia. Mutató- és hüvelykujjával megdörzsöli a szemeit, miközben nagy levegőt vesz, és már nyugodtabb hangon szólal meg.

– Talán mégse volt jó ötlet ez az egész – motyogja. – Meg kell értened, hogy anyádnak és nekem is nehéz kezelni az önfejűséged. Fogalmam se volt róla, hogy így fog alakulni ez az egész.

– Elárulnád, miről beszélsz?

– Késő van, hazamegyek. Neked is pihenned kéne.

– Egy szavadat se értem.

Meg se hallja, amit mondok. Elsántikál mellettem, a konyha ablakból figyelem ahogy az autójához megy. Egy pillanatra megáll a lélegzetem, amikor észre veszem, hogy furcsán közelít a Mercedes felé. Megáll a csomagtartónál, és hosszúnak tűnő másodpercek alatt figyeli. Szívem a torkomban dobog, majd megnyugszom, amikor végül otthagyja, beül az autójába és elhajt.

Felnyitom a csomagtartót, Byul mozdulatlanul, összekuporodva, csukott szemekkel fekszik.

– Hé – meglököm a vállát, de nem reagál.

A sokk üthette ki ennyire, de nem is bánom, sokkal könnyebb dolgom van vele, ha nem ficánkol. Kiemelem a kocsiból, beviszem a házba, felmegyek az emeletre, és lefektetem az ágyra. Néhány percig csak figyelem, nézem az arcát ami olyan, mintha csak békésen aludna. Furcsán nagy a csend a fejemben. Se egy gondolat, se egy érzelem, semmi.

Bezárom az ajtót magam mögött, a nappaliban leülök a tévé elé egy doboz sörrel a kezemben, és zongorázni kezdek a csatornák között. A szemem semmi mást nem képes érzékelni, csak a sötétséget és a világosságot, amit az adók közti ugrálással látok. Próbálok rájönni, hogy mit miért tettem. Miért hoztam vissza Byult? Miért erőszakoltam meg? Miért akartam megölni? Miért hoztam vissza újra? És miért nincs bennem se bűntudat, se semmi?

Most jössz rá, ki is vagy valójában.

Eddig tartott a csend.

Tojás és szalonna illata terjeng a ház alsó szintjén. Még egy bögre teát teszek a tálcára és elindulok vele felfelé a lépcsőn. Egy kezembe fogom, amíg kinyitom az ajtót, majd halkan lépek be a szobába. Byul ugyanabban a pózban fekszik, ahogy éjjel lefektettem. Halkan megyek az ágyhoz, leteszem a tálcát az éjjeliszekrényre, és leülök az ágy szélére.

– Jó reggelt – lágy hangon szólalok meg. – Ébresztő.

Óvatos mozdulatokkal söpröm ki Byul arcából a kósza tincseket, és érintésemre a szemei lassan nyílnak ki. Néhány pislogással körbenéz, majd engem megpillantva jeges rémületet látok rajta, de nem mozdul meg.

– Biztos éhes vagy – a tálca felé pillantok. – Hoztam neked reggelit.

Ijedtsége helyét átveszi az értetlenség, de nem mondok neki semmit. Én se tudom megmagyarázni magamnak, hogy most mit is csinálok tulajdonképpen. Szó nélkül felállok, és magára hagyom, a biztonság kedvéért bezárom az ajtót, hogy a szökés eszébe se jusson. Visszamegyek a konyhába, és leülök az asztalhoz reggelizni. Élvezem a csendet, amíg elő nem törnek a gondolatok.

Szánalmas vagy.

Nem tudnék megölni senkit. Miért nem tarthatnám meg Byult, amíg nincs belőle semmi bajom? Gondoskodom róla, cserébe megdugom, amikor akarom. Lehet, hogy a végén már önszántából belemegy. Munkát se kell keresnem, nagyapa lesi minden kívánságom, és bármire rávehetem.

Meg kellett volna ölnöd. Minden mehetett volna tovább, de túl gyáva vagy. Így a börtönben fogod végezni.

Hangos csörömpölést hallok az emeletről, felmegyek, hogy megnézzem. Kattan a zár ahogy nyitom az ajtót, majd azonnali képszakadást. Elsötétedik minden, elvesztem az egyensúlyom, és a földön fekve csak éles fájdalmat érzek a homlokomon,majd trappolást hallok, ahogy Byul leszalad a lépcsőn.

Ennyit a kis tervedről.