6. Fejezet

 Pirított tészta illatát érzem, kinyitom a szemeim, és meglátom Byult, aki egy kis dobozt nyújt felém. Elveszem tőle miután feljebb tornázom magam a kanapén, majd leül mellém, és kinyitja a sajátját. Elaludhattam tévézés közben, de ami jobban foglalkoztat az a nagy csönd, ami köztem és a lány között van. Kíváncsiságomat legyőzi az éhségem, ezért inkább enni kezdek ahelyett, hogy rákérdezzek, mi ez a nagy némaság.

Érzem, ahogy a gyomrom tapsikolva örvend a kajának, ezért percek alatt el is tűnik a dobozból, amit leteszek az előttünk lévő dohányzóasztalra, majd felsőtestemmel Byul felé fordulok.

– Valami baj van? – kérdésemre teli szájjal, értetlenül pillant rám. – Furcsán csendben vagy.

– Eszek – motyogja.

Bólintással jelzem, hogy tudomásul vettem, és tekintetem újra a tévére szegezem, de közben a gondolataim jó messzire kalandoznak. A falon lévő óra szerint hajnali kettő van, és nem értem, hogy mi van velem, de rohadtul fel vagyok izgulva. A nadrágomban nyugalom van, valamiért mégis azt érzem, hogy valamit csinálnom kell, különben megőrülök. Még nem éreztem így magam, ezért nem tudom, hogy most mi is ez pontosan.

– Későre jár – Byul leteszi a kajás dobozát az enyém mellé. – Mennem kell.

– Ne már, maradj még.

– Így is túl sokáig lógtam a nyakadon.

Feláll, de a csuklója után nyúlok, mielőtt egy lépést is tehetne. Furcsán néz a kezemre amivel fogom, ezért el is engedem, és inkább felállok, hogy elálljam az útját.

– Tudom, hogy mire megy ki az egész – felvonja a szemöldökét, és elmosolyodik.

– Tényleg? Akkor világosíts fel, mert én nem.

– Nem érdemes tagadnod, már a találkozásunk óta tudom, hogy az ágyadba akarsz csalogatni, mint a pasik többsége – félbe szakítanám, hogy magyarázkodjak, de nem hagyja. – Mi lett azzal, hogy randira hívtok minket? Manapság nem menő virággal kedveskedni? Ha meg is teszitek, akkor is csak azzal a szándékkal, hogy megfektessétek a nőket. Miattatok nem létezik már olyan, hogy romantika.

Hagyom, hogy végigmondja, mielőtt bármit reagálnék. Az este folyamán ez a második kirohanása, és egyre világosabb számomra, hogy valószínűleg gondjai vannak a szerelmi dolgokkal, vagy magával a szerelemmel. Ez pont kapóra jöhet, talán hasznot húzhatok a helyzetéből. A gondolatra elmosolyodok, és összefonom magam előtt a karjaim.

– Nem kellene általánosítanod, vannak rendes pasik is.

– Hülyeség – cinikusan kuncog. – Aki nem azért kedves, hogy megdugjon, az buzi.

Élesen szívom be a levegőt, de a magyarázkodás helyett eszembe jut egy sokkal jobb gondolat, amivel érvelhetek ellene.

– Azért a nőket se kell félteni. Sokszor nektek is elég összefeküdni egyetlen éjszakára akár egy vadidegennel.

– Jogos, csak én nem vagyok ilyen.

– Nem, te csak a lakótársadat használod ki.

Azt hittem, hogy ezzel sikerült megfognom, de egyből reagált rá, mintha sejtette volna, hogy ezt fogom mondani.

– Mivel nem vagyok robot, nekem is vannak szükségleteim, de unom már az érzelemmentes szexet.

Ezzel a mondatával lényegében hozzám vágta a kulcsot, amivel gyerekjáték lesz megszerezni őt. Csak be kell tennem, és elfordítanom a zárban.

– Oké – vigyorgok –, tegyük fel, hogy elhívlak randira, viszek neked virágot, és a kedvedért ki is öltözök. Akkor belemennél?

– Te hallottad egyáltalán, amit eddig mondtam?

– Csak válaszolj a kérdésemre.

– Nem mennék bele, mert tudnám, hogy mire megy ki az egész.

Keményebb dió, mint gondoltam, de Jihyunt is nagy kihívás volt megszerezni, három hónapnyi udvarlást pazaroltam el az életemből arra a cafkára. Byul esetében kétlem, hogy lenne bármi vesztenivalóm, ezért nem fogom ennyiben hagyni. Csak egy kis türelem kell hozzá, és meglesz. Egyetlen alkalomra is totál megéri, aztán lehet, hogy több is ki fog sülni belőle. Meglátjuk.

– Jó, akkor mondom, hogy mi lesz – próbálom kedvesen, ugyanakkor határozottam közölni. – Most felmegyünk az emeletre, választasz magadnak egy szobát, ha akarsz, akkor be is zárkózhatsz, alszol egyet, aztán hazaviszlek. Ez így megfelel számodra?

– Csak egy kérdés: miért?

– Mit miért?

– Miért akarod ennyire, hogy maradjak?

– Nem lenne tiszta a lelkiismeretem, ha most éjjel elengednélek.

– Nem akarom elhinni, hogy nincs semmilyen hátsó szándékod – szúrós tekintettel fürkészi az arcom, amit magabiztos mosollyal állok.

– De van, be akarom bizonyítani, hogy nem vagyok olyan, mint a pasik többsége.

– Sok sikert hozzá – gúnyosan elmosolyodik.

– A barátnőmet…vagyis a volt barátnőmet három hónapba telt megszerezni. Kitartó vagyok.

A szemein látom, hogy erősen gondolkozik valamin. Szeretnék a fejébe látni, és tudni, hogy mire gondol éppen. Talán máris elértem nála egy jó pontot. Civakodásnak tűnhetett az előző egy perc, pedig valójában ez egy komoly konvenció volt. Részemről, legalábbis annak számított.

Végül rábólintott arra, hogy nálam töltse az éjszakát. Az emeleten négy szoba van, két kisebb, két nagyobb, amikben fürdő is van; illetve még egy zárt ajtó. Alaposabban nincs kedvem körbenézni, túlságosan fáradt vagyok hozzá. Csak egy franciaágy van egyik nagyobb szobában, ami pont kapóra jönne, de nem akarom rögtön eljátszani Byul bizalmát, ezért kénytelen vagyok fékezni magam, és úgy dönteni, hogy egyedül alszom a lenti kanapén.

Kimegyek az autóhoz, a hátsó ülésről kiveszem a cuccaim, hogy bevigyem a házba, a táskámból kiveszek egy alsógatyát és egy pólót, amikkel elindulok az emeletre. Udvariasan bekopogok Byulhoz, nem várom meg a választ, és benyitok, de őt nem látom bent. Az ajtó nyitódására figyelek fel, és látom, hogy kilép a fürdőszobából. Egy szál törölközőben. Mindketten megszeppenünk, és szívesen eljátszanám, hogy a meglepettségtől lefagyok, csakhogy tovább bámulhassam, de úriember mivoltom megköveteli, hogy elforduljak, és így is teszek.

– Legalább kopoghatnál – hallom a dorgálást.

– Megtörtént, de már itt se vagyok, csak hoztam cuccot, amiben aludhatsz.

Egyik kezemmel eltakarom a szemeim, a másikkal pedig felé nyújtom a ruhákat. Érzem, hogy elveszi, majd némi hatásszünet után megszólal.

– Te most komolyan rám akarod adni az alsónadrágod?

– Sajnálom, a női fehérneműimet otthon felejtettem – a válaszomra halkan felnevet. – Nem kötelező felvenned, felőlem aludhatsz meztelenül is.

– Ne is álmodj róla.

– Akkor jó éjszakát.

Elveszem az arcom elöl a kezem, elfordulok, és magára hagyom Byult. Lemegyek a boltíves szobába, pizsamaként egy trikót és egy melegítő nadrágot veszek fel, majd elterülök a kanapén, ami kényelmesebb, mint gondoltam. Magamra húzom a takaróként használt plédet, kényelembe helyezem magam, és a tévét nézve várom, hogy elálmosodjak. Ebben a pillanatban egyáltalán nem érzem a több órás vezetés hatását, és a korábbi fáradtságomnak nyoma sincs. Hirtelen gondolatok tömege fut át az agyamon. Igazából én magam se tudom, hogy mit csinálok, vagy hogy egyáltalán mit akarok pontosan. Annyi biztos, hogy meg kell szereznem Byult. Ha csak egy éjszakára is, de kell nekem. Nem mondanám, hogy első látásra belezúgtam, de van benne valami, ami felkeltette a figyelmem, és nem hagy nyugodni. Alig vagyok pár órája Szöulban, magát a várost még csak messziről láttam, de már most oda meg vissza vagyok az új életemért, és izgatottsággal tölt el a gondolat, hogy ez még csak a kezdet. Sose fogom megbánni, hogy eljöttem abból az unalmas kisvárosból, anya pedig tökéletesen meglesz ott a saját kis titkaival. Megtarthatja magának mindet, majd egymagam kiderítem, hogy milyen lehetett az édesapám. De ez ráér még, most Byul az egyetlen, aki foglalkoztat. Érdekes, hogy mennyire összetett személyisége van, egy része ugyanolyan furcsa, mint én, de van benne valami más is, amivel sikerült felkeltenie az érdeklődésem. Csak remélni tudom, hogy rövid időn belül könnyű lesz kiismerni, onnantól pedig pofonegyszerű lesz minden. Ez a nő olyan szinten képes izgatni a fantáziám, hogy ha nem akarná beadni a derekát, képes lennék az ágyhoz kötözni, és úgy-

Jézusom. Azt hiszem, fáradtabb vagyok, mint hittem, a gondolataim kezdenek megbolondulni. Kiűzök a fejemből minden hasonló szemérmetlen dolgot, és a szemeimet lehunyva próbálok elaludni. Nagy hiba volt, mert a fantáziám zavaros vizekre evezett, és olyan képek vetültek elém, amik azelőtt még soha. Nehéz bevallani magamnak, de tetszik, amit a képzeletemben látok, ezért meg se próbálom elterelni a gondolataim. Fent vagyok Byullal, az ágyon térdelve figyelem őt, ahogy meztelenül fekszik előttem a hátán, csuklói a feje fölött az ágy támlájához vannak kötve, szemeit pedig egy kendő fedi le. Hevesen kapkodja a levegőt, bőrén apró izzadtságcseppek csillognak. Rajtam egyetlen alsógatya van, ami alatt éhesen meredezik a férfiasságom. Tudatában vagyok, hogy csak álmodom az egészet, de mégis olyan valóságosnak tűnik minden. Elég kellemetlen lenne a saját testnedvemben úszva ébredni, ezért próbálok másra gondolni. Kinyílnak a szemeim, és a nappaliban találom magam, kemény merevedéssel a nadrágomban. A tévé fénye bevilágítja valamennyire a helyiséget, így látom az órán, hogy pár perc múlva hat óra lesz. Az álmom nem tűnt többnek fél percnél, közben mégis aludtam majdnem négy órát.

Megvárom, hogy lenyugodjanak a kedélyek az ágyékom táján, majd felkelek, az ablakhoz megyek, felhúzom a redőnyt, hogy beengedjem a napfényt, majd halkan felmegyek az emeltre megnézni Byult. Az ajtón óvatosan kopogok be, hogy ne ébredjen fel rá, de meghallja, ha fent van.

– Gyere – azonnal jön a válasz, elfojtott hangon.

Benyitok, és a lélegzetem is eláll az elém táruló látványtól. Byul az ágyon fekszik, teljesen meztelen, és felhúzott lábai között munkálkodik az egyik kezével. Másodpercek alatt kiszáradnak a szemeim, fájni kezdenek, ezért pislognom kell, ami kijózanít az extázisból. Összecsípem a bőrt a karomon, ami piszkosul fáj, tehát most nem álmodom. Mit kéne tennem? Forduljak meg, és sétáljak ki, mint aki nem látott semmit? Lefagytam. Byul nem zavartatja magát, halk sóhajokkal élvezi a saját kényeztetését, mintha ott se lennék. A testem hamarabb észbe kap, mint az agyam, férfiasságom ismét éledezni kezd. Lábaim maguktól indulnak meg előre, minden testrészem összehangoltan mozog, én pedig csak nézőként követem az eseményeket. Feltérdelek az ágyra, és pontosan ugyanolyan pozícióba kerülök, mint az álmomban. Szemeim ismét kiszáradnak, ezért pislogok, de mire kinyitom őket, addigra a környezet teljesen megváltozik. Alig látni valamit, hideg betonon térdelek, alattam Byul megkötött kezekkel, beragasztott szájjal, és sebekkel, vágásokkal fedett testtel fekszik, keservesen zokogva. Rögtön nyúlnék felé, hogy a ragasztószalagot lehúzzam róla, de közben észreveszem, hogy egy kést tartok a kezemben. Ijedtemben eldobom, és éles fájdalom szúr az egész karomba, a vállamtól az ujjaimig. Ismét pislogok, és rémülten találom magam a kanapén. Zavartan nézek az órára, ami most is azt mutatja, hogy hat óra lesz pár perc múlva. És sötét van. Megmozdulok, azonnal felszisszenek a fájdalomtól, ami még mindig a karomban van. Hamar rájövök, hogy a fájdalom oka az, hogy rajta fekszem, ezért teljesen elzsibbadt. Erre figyelve óvatosabban kelek fel, ismét felhúzom a redőnyt, és felmegyek az emeletre. Tudom, hogy minden csak álom volt, de addig nem nyugszom meg, amíg nem látom, hogy Byullal minden rendben van. Kopogás nélkül halkan benyitok a szobába, és egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom, hogy békésen alszik, nyakig betakarózva.

5. Fejezet (2. rész)

– … a tábla előtt fordulj balra, menj végig az úton, és rögtön meg fogod látni.

– Szóval egy ház az erdő mélyén, ahol gyűjthetem az áldozataimat? – poénkodtam.

– Fiam, ne beszélj hülyeségeket!

Megszeppentem nagyapa reakcióján. Byul felé pillantottam, aki nem engem nézett, de mosolygott valószínűleg a megszólalásom miatt.

– Ne kapd fel a vizet, csak vicceltem.

– Nem volt vicces. Az ajtó melletti virágcserépben találsz pótkulcsot, ha nincs nálad – mogorva volt, aminek nem értettem
az okát. – Majd holnap átmegyek, és beszélünk, szia.

Azzal rögtön le is tette. Talán ő is haragudott rám, amiért fogtam magam, és eljöttem otthonról, de minden adott volt, megértőbb is lehetne, ha már tőle kaptam az autót meg a házat is.

– Valami gond van? – halkan kérdezte a mellettem ülő lány.

– Nem, dehogy – mosolyogva néztem rá. – Meg akarod nézni az új kecómat? – a tekintetem talán flörtölősebbre sikerült, mint akartam.

– Egy házat az erdő mélyén? Én leszek az első áldozatod?

– Biztosan jobban jársz, mint azzal, hogy halálra gázoltatod magad.

– Biztosan – nevetve ismételte. – Jól van, legyen.

Nem volt semmilyen hátsó szándékom, de örültem, hogy nem utasította vissza az ajánlatot. Nem terveztem, hogy nyomulni fogok, de ki tudja, mi lesz ebből, bármi megtörténhet. Ráadásul a születésnapra kijáró szexet se kaptam meg, ami kissé frusztráló.

A földes út kifogott még ezen a csodajárgányon is, az egyenetlen talajon lassan kellett haladnom. Az autó fényszórói bevilágították az ösvényt, két oldalról fák határolták, és kissé ijesztő hangulata volt, hogy az idő éjfél körül járt. Vártam azt a pillanatot, amikor a fák közül kiszalad elénk valamilyen lény, ami erdei állatokkal táplálkozik.
Körülbelül száz méter után elfogytak a fák, nagyapának igaza volt, azonnal megláttam a házat. Sötétben csak a körvonalai látszottak, de még így is egyértelmű volt, hogy hatalmas. A földes utat beton cserélte le, amit követve egy enyhe bal kanyarral megálltam a garázs előtti felhajtón.

– Azt hiszem, megjöttünk – jelentettem ki.

– Biztos, hogy ez az?

– Nem tudom, de vicces lenne, ha nem, és az éjszaka közepén beállítanánk valakihez.

– Ez nem ér, szállj ki a fejemből! – játékosan vállon csapott. – Én is erre gondoltam.

Elmosolyodtam, és a nyelvem hegyét kidugtam a fogaim között. Leállítottam a Mercedes motorját, kiszálltunk, és izgatottan indultam meg a ház felé. Váratlanul felkapcsolódott egy mozgásérzékelő lámpa, a hirtelen jövő fény elvakított, és ijedtemben hátra is hőköltem, rálépve Byul lábára, aki mögöttem jött.

– Ne haragudj – azonnal szabadkozni kezdtem.

– Ugyan – legyintett. – Csak ez most kicsit elgondolkodtatott, hogy ha ránk támadnának, akkor ki védene meg kit.

Pimasz mosolyán nevetnem kellett, és meglepett, hogy nem játszotta el a hattyú halálát, mint Jihyun, amikor hasonlóan egy kis kárt tettem benne véletlenül. Valamilyen szinten hasonlítanak Byullal, valahogy mégis teljesen különböznek. Erre nem hiszem, hogy létezik értelmes magyarázat.

Úgy döntöttem, hogy mellőzöm a visszavágót, nem mondtam semmit Byulnak; kivettem a hátsó zsebemből a lakás kulcsát, és közelebb léptem a kétszárnyú ajtóhoz. Visszafojtott lélegzettel vártam a zár kattanó hangját, ami meg is történt a kulcs elfordításakor.

– Úgy tűnik, hogy ma nem törünk be senkihez – jegyeztem meg, miközben kitártam az ajtót.

Udvariasan előre engedtem a hölgyet, majd én is beléptem a teljes sötétségbe, ahol friss festék illatát lehetett érezni. Az ajtó melletti falon végigfuttattam a tenyerem, és sok kapcsolót éreztem egymás mellett, találomra felkapcsoltam az egyiket, és a helyiség egy pontján világos lett. Bőven elég volt ahhoz, hogy az alsó szintet bevilágítsa, de sorban felkapcsoltam az összes többit is. Fényárban úszott az egész, szóhoz se tudtam jutni a látványtól, ahogy valószínűleg Byul se, mivel meglepően szótlan volt. Az előtér tágas volt, fehér parkettával volt végigrakva, a falak csontszínűek, a bútorok pedig fehérek voltak. Az ajtótól balra egy hosszú, üveglapos étkezőasztal volt, ami fölött három lámpa lógott a plafonról; jobbra pedig a konyha volt, ami nem igazán érdekelt, ezért beljebb mentem, elhaladtam az emeletre vezető lépcső előtt, egyenesen a bejárati ajtóval szemben lévő boltívhez. Abban a szobában is megkerestem a villanykapcsolót, és az első, ami szemet szúrt, az a hatalmas OLED tévé, amit ezer közül is felismernék a vékony, hajlított képernyőjéről.

– Az a kurva… – elhűlve suttogtam.

Szemem sarkából láttam, hogy Byul megállt mellettem, és a néma csöndben hallottam a hirtelen légvételét, amit meglepettségében ejtett.

– Hűha. Ahogy látom még spéci házimozi is jár hozzá, így olyan érzésed lesz pornó nézése közben, mintha te is ott lennél.

– Tapasztalatból beszélsz? – vigyorogva pillantottam felé.

– Talán – lazán kezelte a dolgot. – De te ez sosem fogod megtudni.

Nem akartam elhinni, hogy a szócsatákból állandóan ő jött ki győztesként. Eddig az övé volt az utolsó szó, és egyszer sem jött zavarba egyetlen megszólalásomtól se. Hihetetlen ez a nő.

Szívesen leültem volna tévézni, de tudtam, hogy egyhamar nem keltem volna fel előle, és még rengeteg látnivaló volt, ezért inkább elindultam a lépcső felé.

– Jajj…

Megtorpantam Byul remegő hangjára, és felé fordultam. Értetlenül figyeltem, hogy mereven bámul valamit, arcán jeges rémület tükröződött. Mellé sétáltam, hogy én is lássam, amit ő. Tekintetét követve az enyém is egy ajtóra szegeződött, ami a lépcső melletti folyosó végén volt.

– Mi a baj? – felvont szemöldökkel néztem a rémült lányra. – Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.

– Nem… csak… nem tudom – zavartnak tűnt, és csak az ajtót figyelte. – Hirtelen rossz érzés fogott el, egy pillanatra émelyegni kezdtem, és…

– És…?

– Te nem érzed, hogy itt hidegebb van? – nyolc éves, rémült kislányokat megszégyenítő tekintettel nézett fel rám.

Felnevettem volna a hülyeségén, ha nem rázott volna ki a hideg engem is, amikor arra az ajtóra néztem. Azt viszont nem akartam, hogy megint én jöjjek ki hülyén a helyzetből, ezért inkább elvicceltem a dolgot.

– Hány éves vagy? Tíz? Nagyon valószínű, hogy szellemek kísértenek a házban – kinevettem.

– A francba… – grimaszolt. – Pedig azt hittem, ezt is beveszed.

– Annyira tudtam!

Egy aranyos mosollyal vállat vont, majd lendületes léptekkel indult meg a bizonyos ajtó felé. Én a helyemen maradtam, és onnan figyeltem, hogy lenyomja a kilincset, de nem történt semmi.

– Zárva van – a lépcső felőli ajtót is megpróbálta, az ki is nyílt. – Ó, ez egy fürdőszoba.

Nem tudom, mi volt az oka, de valamiért örültem, hogy nincs nyitva az az ajtó. Minél tovább néztem, annál jobban levert a víz, de közben éreztem, hogy csökkent a testhőmérsékletem. Fogalmam se volt, hogy mi ez, de letudtam a dolgot azzal, hogy csupán kifárasztott a hosszú út, és ez a nőszemély, aki éppen felém sétált.

– Hé, jól vagy? – aggódó tekintettel fogta meg a karom. – Elsápadtál.

Szólásra nyitottam a szám, de minden fodrozódni kezdett előttem, és megbillent az egyensúlyom. Byul azonnal utánam kapott, mielőtt kidőltem volna, és segített eltántorogni az étkezőasztalhoz, majd leültetett az egyik székre. Az üveglapra könyököltem, hogy megtartsam a fejem, és lehunytam a szemeim, mielőtt a hullámzó látástól hányingerem is lett volna.

– Ha ez csak egy hülye poén, szólók, hogy nem vicces.

Nem tudtam válaszolni neki, csak lassú mozdulattal csóváltam a fejem. Hallottam, hogy elmegy, távolról pakolászást hallottam, majd víz folyását, végül Byul visszajött hozzám.

– Lehet, hogy leesett a vércukorszinted, igyál egy kis vizet.

– Hogy találtál ilyen gyorsan poharat? – úgy préseltem ki magamból a szavakat, de mosolyogva.

– Nő vagyok, a konyhát néztem meg elsőként.

Mindenféle megjegyzés nélkül elveszem tőle a poharat, és lassan kortyolgatom a vizet. Megéreztem Byul kezét a vállamon, óvatosan cirógatott, gyűrögette a pólómat. Egyáltalán nem zavart, úgy tettem, mint aki észre se veszi, és csak a pohár letétele után tettem szóvá a dolgot.

– Te most flörtölni próbálsz velem?

– Nem, csak nagyon megijesztettél – meglepően komoly volt.

– Miért? Hiszen tök jól jártál volna, ha most hirtelen elpatkoltam volna. Lett volna egy fasza házad, OLED tévével, amin pornó nézése közben-

Hirtelen elhallgattam, amikor cirógatás helyett ütés érte a vállamat. Byul szúrós szemekkel nézett le rám, amin szintén nevetnem kellett.

– Mit ettél ma? – nem értettem a hirtelen váltást, de elgondolkoztam a válaszon.

– Öhm… amit a benzinkúton fizettél.

– Édességen nem lehet élni, rendes kaját kell enned.

– Jaj, anyu… – forgattam a szemeim.

– Akármilyen meglepő, most komolyan beszélek.

– Szívesen elmennék randizni veled, de már éjfél is elmúlott.

– Hülye vagy? – felnevetett. – Ez Szöul, itt nincs olyan, hogy nem szerzel kaját éjfélkor.

Meglepett, hogy nem is a randizással kapcsolatban akadt ki. Nem is értem, miért komplikálom túl a dolgot, egyértelműen bejövök a csajszinak, ami kölcsönös, de egyelőre nem akarok túlzottan nyomulni. Lesz időm bőven, hiszen haza úgyse akar menni, majd kitalálok valami okot, hogy itt maradjon. Képzeletben a tenyereimet dörzsölgettem, de figyeltem rá, hogy kívülről semmi ne látszódjon a kis gondolatmenetemről.

– Abszolút nem figyeltél rám, úgyhogy kínait rendeltem – Byul hangjára felkaptam a fejem.

– Mi? Mikor?

– Két másodperccel ezelőtt. Megkérdeztem, hogy te mit akarsz enni, de annyira bezárkóztál a saját világodba, hogy meg se hallottál.

Furcsállva figyeltem őt, és próbáltam felidézni, hogy valóban ennyire figyelmen kívül hagytam volna gondolkozás közben?

– Csak hülyéskedek – felnevetett. – Még nem is kérdeztem, de a kínai jó lesz?

– Ezt igazán befejezhetnéd végre…

– Akkor kínai. A kocsiban maradt a telefonom.

Megfordult, és kiment a házból, közben bőven volt időm, hogy szemügyre vehessem hátulról. A feneke még mindig formás volt, és még mindig izgatott a gondolat, hogy megfoghassam. Nem értettem magam, mert azelőtt még nem voltak ilyen gondolataim. Természetesen megbámultam a szemrevaló nőket, hiszen férfi vagyok, de addig nem mentem el, hogy „Jaj, de jó lenne megfogni”. Ez is csak azért lehet, mert Jihyun nem volt hajlandó szexelni velem, helyette inkább Baekhyun farkába ült bele. A saját születésnapomon… Az a legdurvább, hogy én végig abban a hitben voltam, hogy Baekhyun meleg, de ezek szerint eddig tévhitben éltem.

Byul hamar visszajött, arcán értetlenség tükröződött, és a kezében megpillantottam a saját telefonomat is, amit felém nyújtott. Lassan álltam fel a székről, hogy ne szédüljek meg, és közelebb léptem hozzá.

– Valaki nagyon sokszor keresett…

Belenéztem a híváslistámba, és mindenhol csak Jihyun neve volt, percenként hívogatott. Meglepett, hogy nem anyámtól jöttek a hívások, biztosan betegre aggódta már magát, de ez engem nem érdekel, éppen haragszom rá.

„Tudom, hogy nem alszol, vedd fel! Kérlek, beszéljük meg…”

Fintorogva olvastam el az üzenetet.

– Minden oké?

– Persze – vágtam rá a választ Byul kérdésére. – Gyere, próbáljuk ki, milyen pornót nézni ezen a tévén.

Nem gondoltam komolyan, ezért meg se vártam a válaszát, bementem a boltíves szobába, és villanyt kapcsoltam, amíg megkerestem a távkapcsolót. A tévé egy halk pittyenéssel bekapcsolt, hirtelenjében szóhoz se jutottam a fényes kijelző és az éles kép láttán. A csodálkozásból az zökkentett ki, hogy a zsebemben csörögni kezdett a telefonom. Jihyun volt, ezért nem vettem fel.

Byul követelőzésére valami béna horrorfilmet kezdtünk el nézni, hajnali egy óra környékén. Nem vagyok az a félős típus, rezzenéstelenül végignézek bármilyen filmet, de az biztos, hogy nyugtalanul fogok miatta aludni. Nem akartam ezt megemlíteni, mert ezért is vicc tárgya lettem volna, ezért beleegyeztem, hogy gagyi, vérengzős filmet nézzünk, amíg nem jön meg a kaja.

A telefonom ismét csörögni kezdett, ezúttal sokadjára. Frusztrált sóhajjal utasítottam el a hívást.

– Valaki zaklat?

– Csak a volt barátnőm…

Válaszomat hallva élesen szívta be a levegőt, és rosszallóan csóválta a fejét.

– Kifogtál egy szellemi fogyatékost, aki mindig is tapadt rád, mint valami pióca; féltékeny volt mindenre, ami él és mozog; meguntad a hülyeségeit, dobtad, de ő nem száll le rólad, követ és hívogat, a végén meg már fenyegetőzik, hogy meg fog ölni, mert ha az övé nem lehetsz, akkor másé se – egy levegővel hadarta, ezért nagyon kellett figyelnem, hogy minden szót értsek.

Türelmesen végighallgattam a monológját, majd vártam pár másodpercet, hátha van még folytatása, csak tart benne egy kis szünetet, amíg levegőt vesz. Nem folytatta a tovább, és nem is nézett rám, de az arckifejezéséből és ebből a hirtelen kirohanásból arra következtettem, hogy vele már történt hasonló dolog.

– Ez nem ilyen bonyolult. Megcsalt a születésnapomon, ez minden.

– Pont a születésnapodon? – megszeppenve néz rám. – Szegénykém, az a cafka legalább várhatott volna vele egy napot.

– Kicsit többet ittam, mint kellett volna, hülyére ittam magam, és velem ezért nem volt hajlandó lefeküdni, de amíg ki voltam ütve, ő ment, és kefélt az egyik haverommal – röviden meséltem el, hogy mi történt. – És most meg akarja beszélni, azért hívogat.

– Miért nem kapcsolod ki a telefonod?

– Próbálkozzon csak – vállat vontam.

Figyelmemet ismét a hatalmas tévé képernyőjének szenteltem, amiben egy székhez kötözött férfi ujjait vágta le metszőollóval egy őrült tudós. Meg se rezzenek az élethű látványtól, de attól megijedek, amikor a villany felkapcsolódik a szobában. Észre se vettem, hogy Byul felkelt mellőlem, de a lámpa felkapcsolása után vissza is jött.

– Kérem a telefonod.

Értetlenül nyújtottam át neki, fogalmam se volt róla, hogy mihez akar kezdeni vele. Valamit matatott benne, majd egy mozdulattal lelökte egymásról a keresztbe rakott lábaim, és az ölembe ült.

– Ohó! – meglepettségemben hátra húzódtam, de nem kerültem sokkal messzebb tőle. – Mit csinálsz?

Nem válaszol, egy mozdulattal levette magáról a pulcsit és a pólót, megszeppent tekintettel szemeztem a melltartójával és a melleivel. Hát erre egyáltalán nem számítottam, arra meg végképp nem, hogy az én pólómat is leveszi. Már épp belementem volna a játékba, de ő hamarabb cselekedett, tarkómra tette a kezét, és a melleihez húzott. Ekkor hallottam meg az ismerős hangot, amikor a telefonom képet csinál. Byul eltolt magától, de az ölemben maradt, és gonosz kuncogással pötyögött rajta valamit.

– Bocsi, most nem érek rá… – motyogta. – Elküldve.

Kikaptam a kezéből a telefonom, és a saját szememmel láttam az üzenetet, és a képet is, ami olyan volt, mintha szexelnénk. Lenyűgözött a kreativitása, de valójában jobban lefoglalt az a tény, hogy konkrétan félmeztelenül ült az ölemben. Éreztem, hogy le akar szállni rólam, ezért magam mellé dobtam a telefont, és megfogtam Byul derekát, hogy a helyén maradjon. Furcsálló pillantását mosolyogva álltam, és a testét átkarolva közelebb húztam magamhoz. Már ennyitől éreztem, hogy az ágyékom bizseregni kezdett.

– Nahát, te aztán rámenős vagy – apró mosollyal jegyezte meg.

– Én úgy emlékszem, hogy te másztál ide.

– Igen, hogy segítsek leállítani az ex-csajod, aki hajnalban zaklat telefonon.

– Amiért ezer köszönet. De, ha már ilyen pozícióba kerültünk, történhetne valami – óvatosan céloztam.

– Hah, aranyos vagy, de nem élnék a lehetőséggel.
– Azt mondtad, úgyse fogunk többször találkozni.
– Pontosan ezért.

– Hát jó, én nem erőltetem – csalódottan engedtem el a derekát.

Leszállt rólam, kezembe adta a pólómat, és ő is visszaöltözött.
Hát ez nem jött össze, de legalább megpróbáltam.

5. Fejezet (1. rész)

Azon agyaltam, hogy miért vettem fel egy vadidegent az út széléről késő este? Megzakkantam? Mindenesetre abban biztos voltam, hogy hatalmas szerencse kellett a kialakult szituációhoz. Igaz, hogy még nem is ismertem, de szép lány volt, első benyomásra olyannak tűnő jellemmel, ami nagyon is imponáló volt számomra. Ha nem lett volna normálisan felöltözve, prostinak néztem volna. Valamiért izgatottság lett úrrá rajtam, aminek nem tudtam az okát. Kezdett kínossá válni a köztünk lévő csend, amit csak az ablaktörlő gyors ütemű mozgásának súrlódása a szélvédőn, meg a rádióban halkan szóló dalok töltöttek be. Muszáj volt beszélgetést kezdeményeznem, rengeteg kérdés szaladt át az agyamon egy pillanat alatt, és véletlenszerűen benyögtem egyet a némaságba.

– És mivel foglalkozol?

– Azért kérdezed, mert útszéli kurvának tartasz?

Gondolatban azonnal egy hatalmasat csaptam a homlokomra. Komolyan, Sehoon? „Mivel foglalkozol?”. Ennél nagyobb parasztnak már fel se tűntethetnéd magad. Rá se mertem nézni a lányra, próbáltam minél hihetőbben kimagyarázni magam, de ő még előttem megszólalt.

– Mások talán a nevemet kérdezték volna előbb, vagy azt, hogy hova mennék… téged meg a munkám érdekel?

Éreztem a gúnyt a hangjában, és majd' elsüllyedtem szégyenemben. Csak reméltem, hogy nem veszi észre az arcom lángolását.

– Nem – szólaltam meg végre –, csak valamiről beszélgetni akartam ahelyett, hogy csendben ülnénk. Először vettem fel valakit az út széléről, ezért nem tudom, hogy ez miként működik – elmosolyodtam, hátha ő is poénra veszi a dolgot.

– Ezesetben szakácsnak tanultam.

Barátságos hangneme egyből megnyugtatott, de a szám megint hamarabb kinyílt, mielőtt gondolkodtam volna.

– Akkor biztosan profi vagy a tojás felverésben.

– Tessék?

Felfogtam, hogy milyen szavak hagyták el a számat, elkerekedett szemekkel néztem a lányra, de a félhomály uralta utastérben nem láttam az arckifejezését, és hamar eszembe jutott, hogy inkább az utat kellene figyelni. A helyzet kínosabb lett, a víz egy pillanat alatt levert, miközben ismét magyarázkodni kezdtem.

– Ne haragudj… én nem… nem úgy értettem… én csak… izé… nekem ilyen… – hebegtem.

Legnagyobb meglepetésemre felnevetett.

– Ne feszengj, értem a viccet – szemem sarkából láttam a keze legyintő mozdulatát, mikor a nevetése abbamaradt.

– Komolyan?

– Igen. És megerősítem a feltevésed: profi vagyok a tojások felverésében – kuncogott.

Egyre szimpatikusabb lett számomra, és örültem is, hogy ilyen remek társaságom lett a hátramaradt időre. Feszengésem elillant, a lány laza jellemét elnézve bátran tettem fel neki újabb, személyesebb kérdéseket. Egyik kezemet levettem a kormányról, hogy felkapcsolhassam az utastérben a lámpát. Egy pillanatra a lányra néztem, aki párat pislogott a hirtelen világosságtól. Jobban éreztem magam, hogy láttam az arcát.

– Egyébként Oh Sehoon vagyok.

– Nam Byul – röviden és halkan motyogta.

– Nambyul? – ismételtem, mert nem volt teljesen érthető.

– Nam Hanbyul, de inkább csak Byul.

Nem sűrűn hallottam ezt a nevet, de teljesen illett hozzá, még különlegesebbé tette számomra. Azt hiszem, szerelmes lettem. Jó, igazából nem, de teljesen el tudtam képzelni magunkat együtt. Hamar túltettem magam Jihyunon, aki valószínűleg épp Baekhyun ölében ült, és keményen meglovagolta. Ahhoz nagyon értett, de egy idő után unalmassá vált.

– Megkérdezhetem, hogy mit keresel a főút szélén ilyen időben?

– A drága barátom kitessékelt az autójából, és itthagyott – szemem sarkából láttam a hanyag vállvonását.

– Van barátod? Úgy értem… – szerencsére olyan gyorsan hadartam, hogy valószínűleg nem értette. – Kirakott a semmi közepén? – megjátszott döbbentséggel kérdeztem.

– Igen, mert egy faszkalap. Igazából nem nevezném a barátomnak, csak szexre használjuk egymást.

– Ejha… – csodálkozva pillantottam felé. – Meglep, hogy ennyire nyitott vagy egy idegennel szemben.

– Valószínűleg sosem találkozunk többször, úgyhogy akár azt is elmondhatnám, hogy igazából férfi vagyok.

– Ne már – nevettem rajta. – Viccelsz velem.

Még egy másodperc erejéig ránéztem, de egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki csak poénkodott volna. Hittem neki, a rózsaszín felhők elillantak, és hirtelenjében rengeteg gondolat futott át az agyamon. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Azt gondoltam, az útról felszedtem életem szerelmét, de még időben fény derült az igazságra, mielőtt bármi történt volna. Férfi létére túlságosan nőies megjelenése volt, de mára olyan plasztikai műtéteket csinálnak, hogy teljesen természetesnek tűnnek. Szívesen röhögtem volna saját magamon, és a próbálkozásom ellenére is erősebben mosolyogtam a kelleténél.

– Öhm… – egy pillanatra visszatartottam a levegőt, mielőtt kitört volna belőlem a nevetés. – Nincs ezzel baj, nem ítélem el az ilyen embereket.

– Ennek örülök, mivel nagyon bejönnek a babaarcú fiúcskák. Felállok tőlük.

Éreztem, hogy kezével végigsimított a felé eső karomon, és máris elment a kedvem a nevetéstől. Egy pillanat alatt megfordult a helyzet, kezdtem úgy érezni magam, mintha én ülnék egy idegen autójában, és megfordult a fejemben, hogy most bizony meg leszek erőszakolva. Nagyot nyeltem, a tekintetem ezúttal le se vettem az útról, és próbáltam visszaerőltetni magamra a kedves arckifejezésem.

– Ne haragudj, a lányokra bukok – próbáltam finoman visszautasítani.

– Én is lány vagyok – keze már a derekamnál járt –, csak egy kis extrával.

Egy hangos „Fúj!” kívánkozott ki belőlem, de Byul a combomra csapott, és nagy hahotázásban tört ki, mielőtt kimondhattam volna. Értetlen fintorral néztem rá, mikor már a hasát fogta, és a hangja is elment, majd némi jajgatással lenyugodott. Hát ez sem lehetett százas, készültem közölni vele, hogy kiszállhat és gyalogolhat tovább, de türelmesen megvártam előtte, hogy teljesen megnyugodjon a barom.

– Látnod kellett volna az arcod – nevetése kuncogássá szelídült.

Váratlanul tapostam a fékre, az autó egy rándulással megállt, és hóhérokat megszégyenítő tekintettel néztem az alakra, aki értetlenül figyelt, majd ismét elmosolyodott. Szép mosolya volt, arca két oldalán megjelent egy-egy gödröcske, amiktől… Elég! Bármennyire tetszik, ez halott ügy.

– Az arcodat elnézve túl messzire mentem – bocsánatkérő pillantását le se vette a szemeimről. – Nem tehetek róla, néha nagy hülyeségeket tudok beszélni.

Hallottam minden szavát, de nem voltam biztos benne, hogy jól is értelmeztem.

– Tehát nem vagy faszi?

– Meglep, hogy komolyan elhitted.

– Az előző pillanatban jegyeztem meg, hogy mennyire őszinte vagy – morogtam. – Ez csúnya húzás volt.

Abban a pillanatban teljesen át tudtam érezni, amit Chanyeol, Jongin és a többiek is érezhettek, ha az én hülye poénjaimat kellett hallgatniuk. Nem is sejtettem, hogy ennyire rossz lehet.

– Ezt tartod csúnya húzásnak? – Byul mosolya kiszélesedett, a gödröcskéi mélyebbek lettek. – Még évekkel ezelőtt összejöttem egy sráccal, aki még aznap dobott egy hülye viccem miatt.

Ez a mondata komolyan elgondolkodtatott. Tényleg most találtam volna meg az igazit? Húsz percnyi ismeretség után sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint Jihyunt az együtt töltött évek során. Egy apró mosollyal zártam magamban a gondolatot, és a gázpedálra lépve mentünk tovább az úton. Megtaláltuk a közös hangot, történeteket kezdtünk mesélni egymásnak azokról az esetekről, amikor a vicceink rosszul sültek el, és kellemetlen helyzetbe hoztak. Telt az idő, sorozatos nevetgéléseinket pedig a gyomrom korgása szakította félbe.

– Nahát… – Byul kacér tekintettel nézett a hasam tájékára, bár mintha kicsit lejjebb kalandoztak volna a szemei az ölem felé. – A közelben van egy benzinkút.

Pár száz méterrel arrébb fel is tűnt az a bizonyos hely. A parkoló teljesen kihalt volt, a Mercedes egyedül árválkodott benne, miután megálltunk. Kiszálltunk, majd be is zártam az ajtót, és a túloldalra sétálva végignéztem Byul kecses nyújtózkodását. A több órás vezetés után nekem is jól esett, hogy a saját lábaimon állhattam. Beléptünk a kis épület ajtaján, és a csengő hangjára előjött egy negyvenes éveiben járó, őszülő férfi. A hely kissé lepukkant volt, de tökéletesen megfelelt egy útszéli pihenőnek, néhány asztal volt csak, és egy kis pult, ami mögött a falra szerelt polcokon mindenféle jó volt. A nyál is összefutott a számban a rengeteg édesség láttán.

– Jó estét – mosolyogva üdvözölt a férfi.

Rám emelte a tekintetét, és szemei elkerekedtek. Arcáról döbbentséget és hitetlenkedést lehetett leolvasni; vártam, hogy mondjon is valamit, hogy megmagyarázza ezt a tekintetet, de nem tette.

Mindegyik csokiból kértem, amit a szemem megkívánt, és a szokásomhoz híven a sós dolgokból is kértem párat. Igaz, hogy már nem jártunk messze Szöultól, de kellett egy kis energialöket, ezért Byullal leültünk, hogy megigyunk egy kávét.

– Nem félsz, hogy bajod lesz ennyi cukortól? – fanyargó pillantással nézett, mikor a negyedik kanál cukrot tettem a kis csészémbe.

– Szeretem az édes dolgokat – közelebb hajoltam hozzá. – Ez a fickó nagyon furcsa, nem? – suttogtam.

Egymással szemben ültünk, ő is felém hajolt, és gyerekesen diszkrét beszélgetésbe kezdtünk.

– Igen, úgy nézett rád, mint aki szellemet látott. Lehet, hogy tényleg halott vagy, csak én látlak, és most azt nézi, hogy én kivel sugdolózok.

Teljes komolysággal mondta a szavakat, amiken nevetnem kellett. A kávé elfogyasztása után a pulthoz mentem, és furcsa pillantásokkal néztem a pasira, aki ezúttal mosolygott rám. Nem tudtam hova tenni a dolgot, de nem is foglalkoztatott annyira, hogy tovább agyaljak rajta. A hátsó zsebemből kivettem a pénztárcám, hogy fizessek, de Byul a semmiből termett mellettem, és eltolta a kezem.

– Én fizetem – közölte.

– Nem gond, meghívtalak.

– Nem, tartozom neked, úgyhogy ez a minimum.

Gyorsabb volt nálam, és hamarabb letette a pénzt. Kinyújtotta rám a nyelvét, egy szemforgatással reagáltam le, és sértődötten néztem félre. Villámcsapásként futott végig rajtam a hideg, amikor véletlenszerűen megláttam egy falra akasztott képet. Közvetlenül szemmagasságban volt, de közelebb mentem, hogy jobban megnézhessem, mivel a pulttól pár lépésnyi távolságra volt.

– Sehoon? – hallottam a nevem, de nem reagáltam rá.

A hideg futkosott a hátamon, a fejbőröm is zsibbadni kezdett, miközben néztem a képet. Fekete volt a kerete, és szintén egy fekete színű szalag volt a bal felső sarkán átkötve. A fotón egy férfi volt egy halvány, titokzatos mosollyal az arcán, és teljesen úgy nézett ki, mint én; mintha egy tükörbe néztem volna.

– Elnézést… – remegett a hangom, az ősz hajú férfi felé fordultam.

Tekintetünk találkozásakor mindent le tudtam olvasni az arcáról. Pontosan tudta, hogy miért nézem azt a képet, de próbálta leplezni.

– Ki ez a férfi?

Hezitált a válaszadással, szemei a helyet pásztázták, mintha nem akarna válaszolni. Ez már több volt, mint gyanús.

– Azt a rohadt… – hallottam Byul elhűlt suttogását, mikor közelebb lépett, hogy megnézhesse a képet.

– Sajnálom, nem olyan régóta dolgozom itt – érkezett a válasz. – Nem tudom, ki lehet.

– Ordított a fickó arcáról, hogy hazudik – közölte Byul, miközben beültünk a kocsiba.

– Igen, nekem is feltűnt.

– Hátborzongató a hasonlóság, mintha az ikertestvéred lett volna a képen.

Nem akartam erről tovább beszélni, ezért beindítottam a motort, és mentünk tovább Szöul felé.

– Hol tegyelek majd ki? – témát váltottam.

– Ahol akarsz.

– Ne vigyelek haza?

– Nem fogok hazamenni. Az a faszfej higgye csak azt, hogy halálra gázoltak.

– Ti együtt laktok?

– Ja, de csak lakótársak vagyunk.

Hátradőlt az ülésben, és kifejezéstelen tekintettel figyelte az utat. A hangulata hirtelen megváltozott, de annyira nem akartam belemászni a magánéletébe, hogy rákérdezzek mi a baja. Megláttam Szöul fényeit a távolban, csak akkor eszméltem rá, hogy pontosan nem tudom, hová megyek.

– Oda tudnád adni a telefonom? – mutattam a hátsó ülés felé, ahol a cuccaim hevertek.

Byul minden szó nélkül hátra fordult, és keresni kezdett.

– Hol van?

– Nem tudom, lehet, hogy a táskában.

Egy sóhajtással kicsatolta a biztonsági övet, és az ülésre térdelve hajolt hátra. Kutakodás hangjait hallottam, egy pillantást akartam vetni rá, de a végén csak meglepődés lett belőle, hogy Byul milyen pózban volt. Feneke formájára tökéletes rálátásom volt oldalról, és szívesen ellenőriztem volna a kezemmel a feszülő farmer anyagát, de inkább visszafogtam magam. Megkönnyebbült sóhajjal ült vissza, és felém nyújtotta a telefonom, amit egy mosolygós bólintással köszöntem meg.

4. Fejezet

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, és gyakrabban lenne új rész, ha látnám, hogy érdekel is titeket, mivel a több visszajelzés nagyobb kedvet ad a folytatáshoz. Én 2, 3, akár 4 órát is tölthetek az írással és a javítással, viszont nektek csak pár perc elolvasni, és szintén nem olyan sok idő, hogy pötyögjetek néhány sort az adott fejezetről. :)

Csendesen felültem a konyhapultra, tekintetemet édesanyámra emeltem, aki el volt foglalva a tiszta edények pakolásával. Még utoljára átgondoltam mindent, de nem volt semmi új, amitől most meggondolhattam volna magam, ezért megköszörültem a torkom, hogy biztosan legyen hangom, ha megszólalok.

– Megyek Szöulba – olyan határozottan jelentettem ki, mint még soha semmit.

– Jól van – nevetett, de közben rám se nézett.

Egy pillanatig se haboztam, leugrottam a pultról, és sietős léptekkel mentem a szobámba pakolni. Tudtam, hogy nem gondolta komolyan, a cinikus nevetése ellenére én komolynak vettem a választ. Izgatottság lett rajtam úrrá, jó és rossz értelemben is. Később biztosan lesz még egy veszekedésünk, amikor anya rájön, hogy tényleg elmegyek, de nem érdekelt. Az ágyam alól kihúztam a sporttáskám, és csak egy heti ruhát meg a fogkefémet pakoltam be, más nem is kellett. Nem akartam végleg elmenni, csak egy kis kikapcsolódásra vágytam, és látni akartam azt a bizonyos szöuli házat. Átvettem az otthoni ruhámat, telefonomat a farzsebembe csúsztattam, vállamra kaptam a táskát, és indultam is. Reméltem, hogy anyát csendben ki tudom kerülni, halkan elhaladtam a konyha előtt, és szerencsére nem vett észre. A bejárati ajtónál megálltam, hogy felhúzzam a cipőmet, és magamra kaptam a bőrdzsekim. Leakasztottam a kocsikulcsot, és már nyitottam volna az ajtót, amikor édesanyám hangja fülön csapott.

– Hova mész?

Egy pillanatra belém szorult a levegő, mélyen megszívtam a tüdőm, és határozottan fordultam meg. Az a szigorú tekintet más esetben megrémisztett volna, de ezúttal nem. Túlságosan akaratos voltam, és pontosan tudtam, hogy már nem vagyok az az ember, akit bármitől is visszatarthatna.

– Mondtam, hogy hova megyek.

– Remélem nem gondoltad, hogy el is engedlek – ölbe tette a kezeit.

– Már nem kell semmihez az engedélyed.

– De igen, mivel az anyád vagyok – szemei villámokat szórtak. – Nem mész sehova, menj vissza a szobádba.

– Nem! – csattantam, és lenyomtam a kilincset.

– Sehoon! Mit képzelsz magadról?! Azonnal gyere vissza!

Úgy tettem, mint aki meg se hallja, becsaptam magam mögött az ajtót, kinyitottam az autót, felvillantak a lámpák, és sietős léptekkel ültem be. A táskát ledobtam az anyósülésre, és már indítottam is a motort. Mire édesanyám kilépett a házból, fordultam ki a felhajtóról. Még sose láttam, és valószínűleg örökre az emlékezetembe égett az a csalódott tekintet, amit anya arcán láttam.

A kezdeti idegesség azonnal elillant, amint elhagytam Sahagu határát. A lakatlan útszakaszon a gázra léptem, a Mercedes meglendült alattam, a motor felmordult, és szabadságérzet telepedett rám. Máshogy is történhetett volna, de nem akartam tíz évet várni arra, hogy engedélyt kapjak Szöulhoz. Nem volt lelkiismeret furdalásom, élveztem a száguldást, és a bennem lévő adrenalin minden mást elnyomott. A telefonom megrezzent alattam, és lelassítottam, miközben kivettem a hátsó zsebemből. Édesanyámra számítottam, de helyette nagyapa képét láttam a kijelzőn. Biztos voltam benne, hogy anya panaszkodott neki.

– Tessék? – unottan vettem fel.

– Neked teljesen elment az eszed?! – mély hangon rivallt rám. – Édesanyád zokogva hívott, hogy fogtad magad és elmentél!
Nem válaszoltam, de egy jót mosolyogtam rajta. Nagyapa mindig az én pártomat fogta, ezért nem volt vele nehéz dolgom, tudtam, hogy mit kell mondanom neki.

– Még mindig nem árulta el, hogy miért ne mehetnék Szöulba. Önszántából sose engedne el, én pedig becsavarodnék, ha az egész életemet abban a szaros kisvárosban kellene leélnem.

– De ez akkor sem megoldás, hogy fogod magad, és útnak indulsz. Ráadásul friss jogosítvánnyal akarsz megtenni több száz kilométert? – nyugodtabb lett a hangszíne.

– Tegnap megkérdeztem, és te azt mondtad, hogy számíthatok rád.

– Igen, de bíztam benne, hogy meggondolod magad, és nem fogsz rögtön másnap elindulni – nyert ügyem volt, máris mellettem állt. – Azért édesanyádat felhívhatnád, nagyon aggódik érted.

– Kit érdekel?

– Sehoon…

– Ezt érte el a folyamatos titkolózással. Tartsa meg magának a kis titkait, én pedig megleszek egyedül Szöulban.

– Ahj, kölyök – sóhajtott. – Majd még hívlak, vezess óvatosan.

– Meglesz.

Megszakítottam a hívást, a telefont a táskám mellé dobtam, és a főútra érve tovább száguldoztam a nagyváros felé. A tervem megváltozott, már nem csak egy kis kirándulásként gondoltam az utazásra, hanem új életet akartam kezdeni. Legalábbis sokáig fogok Szöulban maradni, amíg meg nem szólal a lelkiismeretem, és nem lesz bűntudatom édesanyám miatt.

Követtem az útjelző táblákat, de a vezetés nyújtotta felülmúlhatatlan érzés arra késztetett, hogy tegyek egy kis kitérőt, hogy az út tovább tartson. Hwaseong felé hamarabb Szöulba értem volna, de Wonju felé tartottam, hogy egy hosszas kerülővel gazdagodjon az utazásom. Biztos voltam a dolgomban, a rádióban szóló zenék hangosan zengtek az utastérben, elnyomva a motor pörgésének hangját száznegyven kilométer per órás sebességnél. Az idő gyorsan telt, besötétedett, de eszem ágában se volt megállni. Wonjuba érve eleredt az eső, és a forgalom is meglehetősen nagy volt az esti órákban. Egy piros lámpánál állva a szemem sarkából láttam meg, hogy a telefonom villog, ezért lehalkítottam a rádiót, és válaszoltam nagyapa hívására.

– Merre vagy? – érdeklődött.

– Wonjuban.

– Wonju? Mit keresel te ott?

– Kedvem támadt kocsikázni, ezért kerülővel megyek.

– Sehoon, ezzel nem szabad játszadozni, nem vezettél annyit, hogy csak úgy kocsikázz – szigorúan korholt. – Fogadok, be se kötötted magad…

Igaza volt, mivel valóban nem. Szabad kezemmel egy gyors mozdulattal húztam át magam előtt a biztonsági övet, és becsatoltam. A mögöttem lévő autós dudálni kezdett, ekkor kaptam észbe, hogy a lámpa zöldre váltott, elindultam, de a paraszt még mindig dudált.

– Hívlak, ha Szöulban leszek – közöltem nagyapával, és félre dobtam a telefont. – Mit dudálsz, köcsög? – kiabáltam a visszapillantóba nézve.

Sávot váltott, hogy mellém jöhessen, és a fekete Audiban egy nyeszlett, idegesen mutogató férfi ült. A szájáról le tudtam olvasni a „kibaszott takonypóc” szavakat, amiket egy mosollyal fogadtam. Előttünk egy autó sem volt, az automata váltónak köszönhetően semmit mást nem kellett tennem, jobban lenyomtam a gázpedált, és szabadjára engedtem az ötszázhetvenhét lóerőt. A dudálós parasztnak kellett egy kis idő, hogy észbe kapjon, és megpróbáljon utolérni a tragacsával. Feltöltődtem adrenalinnal, és a végén már a padlóig nyomtam a gázt. Az útszakaszban még egy kereszteződés volt de a lámpák nem működtek. Jobbról láttam egy közeledő autót, az agyam gyorsan kapcsolt, és a fékbe tapostam. A kerekek fülsüketítően csikorogtak, és az autó hátsó fele jobbra-balra csúszkált, nehezen sikerült egyenesben tartani. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor az autó megállt, és a kereszteződésen áthaladó autóst figyeltem. A fekete Audi feltűnt a semmiből, és nagy sebességgel kaszálta el a másik autót. Hatalmas durranás volt, és szanaszét repültek a fémdarabok. Egy pillanatra lefagytam, majd egyik pillanatról a másikra felnevettem, meggyőződtem róla, hogy nem jön semmi, és az összetört autók mellett elhaladva mentem tovább.

Így járnak a köcsög parasztok, akik baszakodnak velem.

A szakadó esőtől csúszósabb volt az út, de ez nem tartott vissza attól, hogy a városból kiérve ne menjek a megengedettnél jóval nagyobb sebességgel. Alig egy órányira voltam Szöultól, egy erdős részen száguldoztam, amikor megpillantottam valakit az út szélén sétálni. Későn vettem észre, ezért ijedtemben félre rántottam a kormányt, hogy kikerüljem, és ismét nagy csikorgással fékeztem le. Kezdtem félni tőle, hogy teljesen szétkopott gumikkal érek az úti célba. A visszapillantóba néztem, de a sötétben semmit nem láttam. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, a fejemben egy gondolat se volt. Mintha valaki más irányított volna, a váltót hátramenetbe tettem, és nagy sebességgel tolattam vissza, amíg újra meg nem láttam az úton sétáló alakot. Az utastérben felkapcsoltam a lámpát, hogy jobban szemügyre vehessem, lehúztam az anyósülés felőli ablakot, és legnagyobb meglepetésemre egy fiatal, teljesen elázott lány volt. Nem állt meg, sétált előre, mintha ott se lennék, ezért az autóval lassan haladtam mellette.

– Nem szeretnél egy fuvart? – kiabáltam ki.

– Nem, köszönöm – érkezett a pökhendi válasz.

– Csak úgy szólok, hogy szakad az eső. Ha esetleg nem látnád.

Megtorpant, ezért én is lefékeztem. Lehajolt, és az ablakba támaszkodott a kezeivel. Arca vizes és igazán tetszetős volt. Első benyomás alapján egy csendes, szégyenlős lány lehetett, aki valamilyen csoda folytán egy gyönyörű arcot kapott.

– Nem vagy pszichopata, aki nőket erőszakol, ugye?

Hatalmas pislogásokkal reagáltam, amikor elmosolyodott a kérdés feltétele után.

– Általában a pszichopaták szoktak sötétben, szakadó esőben egy kihalt útszakaszon sétálni. Ez inkább nekem kockázat, úgyhogy szállj be – az ülésről hátra dobtam a cuccaim.

Elbűvölő mosollyal ült be mellém, kisöpörte arcából a nedves, vállig érő tincseket. A hajszínét nem tudtam megmondani, mivel vizesen feketének tűnt.

– Mit keresel itt, egyedül? – kérdeztem, miközben gázt adtam.

– Pszichopata vagyok, aki sötétben, szakadó esőben, egy kihalt útszakaszon szokott sétálni.

Végre. Végre van valaki, aki nem csak meg tudja érteni a hülye poénjaimat, hanem neki is ugyanolyan furcsa humora van. Lehet, teszek még egy kitérőt.

3. Fejezet

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, és gyakrabban lenne új rész, ha látnám, hogy érdekel is titeket, mivel a több visszajelzés nagyobb kedvet ad a folytatáshoz. Én 2, 3, akár 4 órát is tölthetek az írással és a javítással, viszont nektek csak pár perc elolvasni, és szintén nem olyan sok idő, hogy pötyögjetek néhány sort az adott fejezetről. :)

Felébredtem, és azonnal bevillantak a tegnap esti emlékek – legalábbis, amik megmaradtak. Talán születésnapi ajándék volt ez is, hogy semmi nyomát nem éreztem a részeges állapotomnak, megúsztam a másnaposságot. Szemeim előtt megjelent Jihyun alvó arca, és normális esetben azonnal el is mosolyodtam volna rajta, de most nem ment, mivel eszembe jutott, hogy nem viselkedtem vele valami szépen. Az alkohol eddig nem tett agresszívvá vagy akaratossá, ezért még mindig nem tudtam rájönni, hogy miért állt szándékomban ráerőltetni az akaratom.

Viszont most elérkezett a másnap, és egy kis csúszással ugyan, de eljött a szülinapi szex ideje. Nem érdekelt a reggeli szájszag, a takaró alatt óvatosan másztam a mit sem sejtő barátnőmre, aki nem ébredt fel a mozgásra. Valamilyen furcsa gondolat költözött a fejembe, ami nem hagyott nyugodni, és különösen izgatta a fantáziámat, de nem akartam egyből a közepébe vágni. Jihyun combjai mellett térdeltem, a könyökeimre támaszkodva hajoltam az arcához, fejét pedig óvatosan fordítottam magam felé, amire már ébredezni kezdett. Nagy puszikat nyomtam az arca két oldalára, majd a szájára is, amit álmos nyöszörgéssel fogadott.

– Mit csinálsz? – csukott szemekkel kérdezte.

– Szülinapi szex.

– Most? – mellkasomnak feszítette kezeit, fejét pedig elfordította.

– Mit szólnál hozzá, ha kipróbálnánk valami újat? – mivel az ajkaihoz nem fértem hozzá, ezért a nyakát kezdtem ellepni csókokkal.

– Sehoon, várj…

Mocorgott alattam, mellkasomon lévő kezei nem igazán tudták megtartani a távolságot, és válaszolni se akart a kérdésemre, de visszafogtam magam, türelmes voltam vele. Teljes súlyommal ránehezedve feküdtem teljesen a testére, finoman megfogtam a fejét két oldalt, hogy visszafordítsam magam felé, és huncut mosollyal néztem a lassan kinyíló szemeibe.

– Arra gondoltam, ez lehetne egy kivételes alkalom, eltérhetnénk kicsit a megszokott dolgoktól – kezeit megfogtam, csuklójánál fogva szegeztem őket az ágyhoz. – Mondjuk… nem is tudom. Megkötném a kezeid, vagy valami…

Bizakodva mondtam ki, de a reakciójából ítélve nem tetszett neki, amit hallott.

– Megőrültél? – felháborodása csak egy pillanatig tartott, hangosan sóhajtott, és a tekintete ellágyult, de mégis rossz érzést keltett bennem.

– Te nem unod már, hogy folyton ugyanúgy csináljuk? – tovább próbálkoztam.

– Sehoon…

– Állandóan te vagy felül, most én akarok irányítani.

– Sehoon! Mondanom kell valamit.

– Csupa fül vagyok.

Elengedtem a csuklóit, és fejemet a kezemre támasztva figyeltem őt. Nem adtam még fel, bizakodtam benne, hogy egy kicsit babusgatnom kell csak, aztán beadja a derekát. Úgy tűnt, hogy keresi a szavakat, csendesen megvártam, amíg megfogalmazta magában a mondanivalóját.

– Nagyon megbántottál azzal, amit tegnap csináltál…

– Tudom, és nagyon sajnálom – közelebb hajoltam, hogy megcsókoljam, de ő megint elfordította a fejét.

– Hallgass végig – újra rám nézett. – Megijesztettél a viselkedéseddel, és kicsit túl is reagáltam…

Nehézkesen beszélt, sűrűn sóhajtozott, kezdett gyanússá válni. Arcát fürkésztem, amin tisztán látszott a bűntudat és a tanácstalanság. Volt egy rossz megérzésem, sejtettem, hogy mit fog mondani, de reméltem, hogy nem lesz igazam.

– Jihyun, a lényeget – sürgettem.

– Nem tudom, hogy miért tettem, már nagyon megbántam, de miután te elaludtál… Baekhyun flörtölni kezdett velem… – könnyek gyűltek a szemeibe, bennem pedig a düh növekedett. – Kérlek, ne haragudj rám.

– Pontosan mit értesz az alatt, hogy flörtölt veled? Történt más is? – próbáltam higgadtnak tűnni.

Nem válaszolt. Meg se szólalt, és a tekintetemet is kerülte, amitől az idegszálaim egyesével kezdtek elpattanni.

– Jihyun! Történt más is? – ismételtem, ezúttal erőteljesebb hangon.

– Lefeküdtünk…

Épphogy hallani lehetett, de én tökéletesen hallottam. Hirtelen azt se tudtam mit kellene reagálnom, ott helyben agyonütöttem volna, de a gondolatot hamar kiűztem a fejemből. Minden rá lehetett írva az arcomra.

– Nagyon sajnálom, Sehoon – pityergett. – De én csak téged szeretlek, és csak te-

– Tessék? Szeretsz? – kínomban felnevettem, és lemásztam róla. – Ezt tényleg nem gondoltam volna rólad…

Felkeltem az ágyról, elvettem a nadrágomat a bent lévő fotelből, és kapkodva öltöztem fel, mit sem törődve Jihyun hangosodó sírásával.

– Remélem tisztában vagy vele, hogy végeztünk – morogtam a cipőm felhúzása közben. – És köszönöm szépen a születésnapi ajándékot, igazán jól esett.

Sietős léptekkel távoztam a szobából. A ház teljesen üres volt és rendetlen, mintha egy csatatéren jártam volna. Kárörvendő mosollyal képzeltem magam elé, ahogy Jihyun feltakarítja a hányást, meg ki tudja milyen foltok voltak még a nappali szőnyegén. Az utamból félre rugdostam a műanyag poharakat, és a hátsó ajtón kimentem. Hűvös, hajnali levegő volt, és a dühöm hasznosnak bizonyult, mert kellően melegen tartott. Pulóverem zsebeibe csúsztattam a kezeim, és sietve sétáltam hazafelé. A környéken egy lélek sem volt, ezért útközben bátorkodtam felrúgni néhány kukát, amiken kitölthettem a mérgem egy részét.

És én még azt gondoltam, hogy Jihyun az igazi. Valóságos pofán rúgás volt tőle, amit csinált, és nem tartott vissza sok attól, hogy olyat tegyek vele, amit később megbántam volna. Baekhyunban is hatalmasat csalódtam, mivel azt hittem, haverok vagyunk. Csak kerüljön a szemem elé…

A fél órás séta után kiszellőztetett fejjel, de még háborogva értem haza, és egy terv is körvonalazódott a fejemben arról, hogyan tovább. Megszerzem a jogosítványt, beülök a csilli-villi autómba, és irány Szöul; nem fog érdekelni, hogy ki, mit mondd, ez így lesz, és kész.

Halkan rúgtam le a cipőimet, majd óvatos léptekkel mentem fel a lépcsőn, mivel édesanyám valószínűleg még aludt, nem akartam felébreszteni. Beléptem a szobámba, bevágódtam ruhástul az ágyamba, és csak néztem ki a fejemből. Valahogy másra számítottam a felnőtté válást illetően. Nem vártam azt, hogy majd hirtelenjében minden klassz lesz, de eszembe se jutott, hogy így fog indulni már az első napom nagykorúként. Lehet, hogy túlreagálom? A nagy lófaszt! Az a szuka velem nem akart szexelni, bezzeg Baekhyunnak hagyta, hogy megdugja.

Átfordultam a hasamra, és a párnába nyomtam az arcom, hogy tompítsa az ordításom hangját. Mindig is nyugodt természetű voltam, nehéz volt kihozni a sodromból, és az erőszakos dolgokat inkább mellőztem, de most azt éreztem, hogy egy darab szöggel is képes lettem volna halálra szurkálni valakit. Levegőhiány miatt kénytelen voltam felemelni a fejem, és abbahagyni az ordítozást. Egyik pillanatról a másikra megfogalmazódott bennem a tény, hogy szörnyen éhes vagyok, és a teli gyomortól talán meg is nyugszom kicsit. Feltápászkodtam, lesétáltam a konyhába, és morcos tekintettel kukkantottam be a hűtőbe. Azonnal kiszúrtam a tortámat, és az ízlelőbimbóim megkívánták az édeset, ezért egyből kivettem. Alig hiányzott belőle néhány szelet, kerestem egy nagyobb kést az egyik fiókban, és egy pillanatra elidőzött a tekintetem a képen, ami a torta tetején díszelgett. Néztem a babakori énemet, azt a csodálkozó, pufi fejet, amibe egyik pillanatról a másikra beleállt a kezemben tartott kés pengéje. Meglepődtem a saját tettemen, majd rájöttem, hogy ez furcsán jó érzés volt, és megismételtem a mozdulatot újra és újra.

– Jézusom – hirtelen engedtem el a kést, s kezeimbe temettem az arcomat.

Elborzadtam saját magamon, megdörzsöltem a szemeim, és ránéztem a művemre. Felnevettem a látványon és magán a gondolaton, hogy megkéseltem a tortámat.

– Sehoon, mit csinálsz?

Rémülten fordultam meg, és észrevettem anyát, aki értetlen, szinte már rémült tekintettel figyelt a konyha ajtajából.

– Öhm… én csak… – próbáltam visszatartani a nevetést. – Eszek a tortából.

Álltam a furcsálló pillantásait, majd ő maga terelte el a témát.

– Hogyhogy ilyen korán itthon vagy?

– Jihyun elment meglátogatni a nagymamáját – hazudtam.

– Kora reggel?

Éreztem a gyanakvást, de csak vállat vontam, és szerencsére nem is feszegette tovább a témát. A kávégéphez sétált, én pedig újra a tortával foglalkoztam, az épségben maradt részéből vágtam egy szeletet, a többit azonnal vissza is tettem a hűtőbe, mielőtt édesanyám meglátta volna; később meg tudom játszani a hülyét, hogy fogalmam sincs mi történhetett vele.

A vizsgáig hátralévő két napot végig tanulással töltöttem, biztosra akartam menni, hogy meglesz a jogsim. Amíg nem volt száz százalékig garantált, nem akartam említeni anyának a tervemet, hogy Szöulba megyek, mivel egyáltalán nem hiányoztak a fölösleges veszekedések emiatt. Bizonyára sejtette, hogy valami történt, időközönként faggatott, hogy miért nem mozdulok ki a szobámból. Valami hülye kifogással lerendeztem, mert nem volt kedvem magyarázkodni, és különben is, csak ő titkolózhat, én nem?

Elérkezett a forgalmi vizsga napja, és végig tele voltam magabiztossággal, amíg nem találkoztam a vizsgabiztossal. Negyven év körüli, testes, szigorú tekintetű fickó volt. Ősz bajszát pödörve mért végig, majd felvont szemöldökkel nézett a kezében tartott papírra.

– Oh Sehoon, igaz? – pillantott rám vastag szemüvege mögül, én pedig csak bólintottam, és egy rejtélyes mosoly jelent meg az arcán.

Egyáltalán nem volt szimpatikus az alak, és inkább csendben maradtam, minthogy tiszteletlen dolgot mondjak neki. Követtem az autóig, ami egy régi Suzuki volt, látszott rajta, hogy nem én vagyok az első, aki ezzel vizsgázik. A férfi intett egyet a jármű felé, s hevesen dobogó szívvel láttam neki a feladatnak. Igyekeztem koncentrálni, hogy semmit ne felejtsek el; ellenőriztem a rendszámtáblát, a kerekeket, a lámpákat, meg minden egyebet. Aztán kezdődött a neheze. A vizsgabiztos egy szót sem szólt, csak mutogatással kommunikált velem, ami nagyban megnehezítette a dolgomat, és csak feszültebb lettem ettől. Beültünk, nagy teste alatt az autó megdőlt jobbra, és kétségbeesetten gondolkoztam, hogy most mit is kéne tennem. Már nyúltam volna a sebváltóhoz, de ekkor eszembe jutottak nagyapa szavai, hogy „Rögtön megbuktál volna, mivel nem kötötted be magad”. A nagy feszengéstől majdnem elfelejtettem a legalapvetőbb dolgot.

Ötven perc maradt, amit vezetéssel kell töltenem a városban. Az irritáló alak eleinte szigorú tekintettel figyelt, csak akkor szólalt meg, amikor feladatokat osztott ki. Valahol a harmincadik perc körül járhattunk, amikor a zakója belső zsebéből kivett egy újságot, és olvasni kezdett. Nem tudtam hova tenni a dolgot, értetlenül pillantottam felé.

– Ne engem bámuljon – vakkantott –, maga csak vezessen.

A megszeppent kifejezés maradt az arcomon, és céltalanul haladtam a városban, teljesen magamra voltam utalva. Az eszem csak azon járt, hogy figyeljek a gyalogosokra, ne feledkezzek meg az irányjelzésről, a táblákról és a többi apróságról.

Stresszesen teltek el a percek, majd a férfi ismét megszólalt, kiadva a vezényszót, hogy elindulhatok visszafelé. Részben megkönnyebbültem, ugyanakkor aggódtam is, mert ötletem se volt, hogy ez most jót jelent-e, vagy meghúztak, és próbálhatom újra az egészet.

A parkolóban leállítottam a motort, és egy hatalmas sóhaj szökött ki belőlem. A vizsgabiztos letette az újságot, és rám pillantott.

– Eddig is vehetett volna levegőt, fölöslegesen idegeskedett – szúrósan jegyezte meg, valamit firkált a minősítő lapomra, majd átnyújtotta felém. – Gratulálok.

Édesanyám előtt széles mosollyal lengettem meg a papírt. Örültem, hogy elsőre sikerült, de az még boldogabbá tett, hogy hamarosan beülhetek a saját járgányomba, és Szöulig meg se állok. Ám ezt említenem kellett anyának is, de még nem jött el az ideje; majd ha már a kezemben lesz a jogosítvány, és semmi akadálya nem lesz az indulásomnak. Egyedül nagyapa volt, akit beavattam a dologba, még aznap este fel is hívtam.

– Átmentem – közöltem, mindenféle köszönés nélkül.

– Tudtam, hogy menni fog, ügyes vagy.

– Viszont… valamit szeretnék mondani.

– Valami baj van? – hangján éreztem, hogy megszeppent.

– Nem, csak… – vettem egy nagy levegőt, és elmondtam neki a születésnapi eseményeket.

Tudtam, hogy ő az én oldalamon áll, és meg fog érteni, de kezdtem félni, amikor a történetem végéhez érve ő nem mondott semmit egy ideig.

– Sajnálom, hogy ez történt, és elhiszem, hogy haragszol Jihyunra – megkönnyebbültem, amikor végre megszólalt –, de ne hozz elhamarkodott döntéseket. Tudod, hogy édesanyád nem fog örülni az ötletnek, ezért gondold át még egyszer.

– Jó, de ha biztos leszek a dolgomban, akkor számíthatok rád? – hosszú másodpercekig vártam a válaszára, majd a türelmem elfogyott. – Papa?

– Persze, kölyök. Rám mindig számíthatsz.

Másnap reggel a jogosítványom várt a postaládában. Rengeteget agyaltam az éjjel, végül semmi nem tudott lebeszélni Szöulról. Egyedül talán Jihyun lett volna az, de ő nem igazán erőltette meg magát, hogy felkeressen. Nem mintha érdekelne, legyen boldog Baekhyunnal.

Feltéptem a borítékot, és az önarcképem nézett vissza rám a kártyáról. Nem tudtam levenni róla a szemem, és még mindig azt bámultam, amikor édesanyám elé léptem. Nagy levegőt vettem, és kész voltam közölni vele, hogy még ma elmegyek.

2. Fejezet

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, és gyakrabban lenne új rész, ha látnám, hogy érdekel is titeket, mivel a több visszajelzés nagyobb kedvet ad a folytatáshoz. Én 2, 3, akár 4 órát is tölthetek az írással és a javítással, viszont nektek csak pár perc elolvasni, és szintén nem olyan sok idő, hogy pötyögjetek néhány sort az adott fejezetről. :)

Lógott az eső lába, az égboltot szürke felhők takarták, amik tökéletesen tükrözték a hangulatomat is. Közel sem voltam már abban az ünnepi hangulatban, hála édesanyám újabb hisztijének. Kezdtem örülni, hogy végre talán engedékenyebb lesz, de az utolsó reményem nagyapa volt. Türelmetlenül vártam, hogy megszólaljon, miközben ő a bajsza alatt mosolyogva vezetett, csak az utat figyelte. Még az a gondolat se tudta feldobni a kedvem, hogy épp a leendő autómban ültünk, és nem kellett sokat várnom, hogy végre vezethessem is.

– Tudod, hogy miért nem mentem nyugdíjba? – szólalt meg a dohányzástól rekedt hangján.

– Azt hittem apáról fogsz beszélni.

Csípős megjegyzésem közben a szememet forgatva néztem ki az ablakon, és felkönyököltem, arcomat megtámasztottam az öklömön. Papa úgy tett, mint aki meg se hallott, és megválaszolta a saját kérdését.

– Azért, mert különben otthon ülnék, szivarozva és bort iszogatva bámulnám a tévét, a gondolataimtól pedig megőrülnék közben. A munka tökéletes arra, hogy valamivel lefoglald magad, és ne rágódj minden apró hülye problémán is – rövid szünetet tartott. – Édesapáddal pont ez volt a baj.

Utolsó mondatára felkaptam a fejem, rá néztem, és láttam a keserű mosolyt az arcán. Csendben maradtam, és kíváncsian vártam, hogy folytassa.

– Nem volt ő rossz ember, csak… Csak nem olyan életet kapott, amilyet érdemelt volna.

– Ezeket úgy mondod, mintha valami bűnöző lett volna – fintorogtam.

– Kölyök, moderáld magad!

– Jól van, na… – elnyomtam magamban minden késztetést, hogy rosszindulatú megjegyzéseket tegyek.

Nagyapa elhallgatott, ami bosszantott, mert végre meg akartam tudni az igazságot, de jobbnak láttam, ha békén hagyom kicsit. Megölt a kíváncsiság, és ettől a sejtelmes beszédtől ki tudtam volna ugrani a kocsiból. Miért nem tudja végre valaki konkrét mondatokkal elmondani, hogy volt az apám?

Megérkeztünk a papa által tökéletesnek tartott helyre, ami egy elhagyatott parkoló volt a város szélén. Elég nagy terület volt, végig lámpaoszlopok ölelték körbe, amik bevilágították a néhány helyen repedezett betont. Megálltunk valahol a szélén, és az arcomra egy széles mosoly húzódott, amikor helyet cserélünk. Lendületes léptekkel kerültem meg a Mercedes elejét, s bevágódtam a volán mögé. Papa is bevánszorgott az anyósülésre, majd azonnal be is kötötte magát, amit én nem tettem meg, mivel feleslegesnek tartottam. Szinte ösztönösen cselekedtem, benyomtam a kuplungot, üresbe tettem a váltót, elfordítottam a kulcsot, majd el is engedtem, amint beindult a motor.

– Ügyes – kurtán dicsért nagyapa. – Próbálj úgy elindulni, hogy ne fulladjon le, az nem tesz jót neki.

Fülig ért a szám, és mindenről megfeledkeztem, csakis arra tudtam gondolni, hogy a saját autómban ülök, és dagadtam az önbizalomtól is. Felkapcsoltam a világítást, kiengedtem a kéziféket, egyesbe tettem a váltót, finoman ráléptem a gázra, és az autó könnyedén elindult előre, mint kés a vajban. Biztonságos sebességgel tettem pár kört, minden ment magától, forduláskor nem feledkeztem meg az indexelésről sem, igazi profinak éreztem magam, és a sikerélmény nem maradt el. Nagyapa végig csendben ült mellettem, egy szót se szólt, amíg ki nem kértem a véleményét.

– Na, mit gondolsz? – vigyorogtam rá, miután rázkódás nélkül lefékeztem. – Simán meglesz a jogsi, igaz?

– Rögtön megbuktál volna, mivel nem kötötted be magad – nevetett.

– Egy üres parkolóban minek?

– Mindig be kell kötni az övet, még akkor is, ha csak az utca másik végére mész. Az életed múlhat rajta.

– Miért mennék autóval az utca másik végéig?

– Örülök, hogy sikerült megragadnod a lényeget.

Sötétedéskor elindultunk hazafelé, nagyapa vezetett, és ideje volt visszatérni a nehéz témához.

– Apának mi volt a munkája? – magabiztosan kérdeztem rá.

Meglepődött a kérdésemen, szemöldökei felszaladtak a homlokán, majd könnyedén válaszolt.

– Nem dolgozott.

– Miért?

– Nehéz gyerekkora volt, és ez rányomta a bélyegét az egész életére. Nagy ítéletei voltak az emberiséggel kapcsolatban, ezért nem igazán kereste mások társaságát. Egyetlen barátja volt, akiben megbízott. Meg persze az édesanyádban is…

Olyan érzésem volt, mintha egy teljesen átlagos dologról beszélgettünk volna, de örültem, hogy ezúttal nehézség nélkül ment, a kérdéseket bátrabban tettem fel, és igyekeztem úgy válogatni a szavakat, hogy megmaradjon nagyapában ez a nyugodtság.

– Nem értem, miért volt melletted nehéz az élete?

– Az igazi szülei miatt volt. Arról sosem beszélt nekem, hogy milyen volt az állami gondozásban, de nem lehetett túl kellemes, depressziós volt, és ezért kerestem neki orvosokat. Azt hittem segíteni fog.

Hirtelen hallgatott el, ezért azt hittem folytatja tovább, de nem szólalt meg, kifejezéstelen arccal nézte az utat.

– Miért, mi történt, hogy nem segített? – faggattam tovább.

– Nézd, Sehoon… Tudom, hogy furdal a kíváncsiság, de nem az én dolgom, hogy mindent elmondjak. Őszintén szólva nem szívesen beszélek erről, úgyhogy legyél kicsit türelmesebb édesanyáddal, és biztosan válaszolni fog minden kérdésedre.

– Huszonegy éve türelmes vagyok…

– Meg fogod érteni, miután megtudtál mindent.

– Kíváncsi leszek… – forgattam a szemeim.

– És mi a terved estére? Mész valahova? – váltott hirtelen témát.

– Ühüm, barátnőmnél leszek.

– Jihyun, ugye? – kérdésére rábólintottam. – Még nem is meséltél róla.

Tisztában voltam vele, hogy valójában az a célja, hogy minél messzebb terelje a szót az apa témáról, de én belementem, és áradozni kezdtem Jihyunról, amit nagy érdeklődéssel hallgatott.

Hazaérve kiszálltam a felhajtón, majd az autót megkerülve végigsimítottam a fényezésen, és mosolyogva nyugtáztam magamban, hogy „igen, ez az én autóm”. Nagyapát követve bementem a házba, és a vízfolyás hangját követve bementem a konyhába, ahol anya mosogatott.

– Szia – mosolyogva üdvözöltem, és egy puszit nyomtam az arcára.

– Hogy ment a vezetés?

– A kölyökből szerintem autóversenyző lesz – válaszolt helyettem nagyapa, amint belépett utánam

a konyhába. – Nekem viszont mennem kell, késő van, és hosszú az út Szöulig.

Észrevétlenül kacsintott felém, amit nem tudtam mire vélni.

– Sehoon kikísér – anyu gyorsan megtörölte a kezeit, majd búcsúzásképp megölelték egymást.

– Nem szükséges, egyedül is kitalálok az ajtón – felém fordult, s vállon veregetett. – Még egyszer boldog születésnapot, és sok sikert a jogosítványhoz.

– Érezd jól magad – szólt utánam anya, miközben kiszálltam a kocsiból.

Intettem neki, és elindultam a két emeletes családi ház felé. Visszafogottan becsengettem, gyorsan igazítottam egyet a hajamon, de az ajtó nem nyílt ki. Újból becsengettem, de ismét nem történt semmi, ezért benyitottam. Teljes sötétség volt, és rögtön felismertem a helyzetet. Sejtésem beigazolódott, a villany felkapcsolódott és egy tömeg egyszerre kiabálta, hogy „boldog születésnapot”. Úgy tettem, mint aki meglepődött, s felmértem az embereket. Mindenkit a középiskolából ismertem, és határozottan többségben voltak a lányok, de ez egyáltalán nem foglalkoztatott. Egyesével felköszöntöttek, majd Jihyun lépett elém egy hihetetlenül dögös, fekete miniruhában. Nem sűrűn mutatkozott így, ezért inkább élveztem a látványát, minthogy lecsesszem a túlságosan kihívó öltözékért. A legtöbben nem bírták ki, és kissé illuminált állapotban voltak mire megérkeztem, ezért be kellett hoznom a lemaradást. Nem volt nehéz, mivel folyamatosan megrohamoztak az emberek, hogy koccintsanak velem, és így viszonylag hamar megütött az alkohol. Hangosan szólt a zene, éjfélre körülbelül semmi nem maradt a díszítésből, a lufik egymás után durrantak ki, és a falról is tűntek el a színes girlandok, egyedül a plafonról lógó dolgok maradtak épségben.

Sörrel a kezemben kikerültem az embereket, és hátulról átöleltem Jihyunt, aki épp egy társasággal beszélgetett.

– Itt a mi szülinaposunk! – kiáltotta el magát Jongin. – Milyen érzés végre legálisan piálni?

– Nem érzek különbséget – vigyorogva kortyoltam bele a sörömbe.

– Az én szememben mindig kisfiú maradsz – nevetve csipkelődött Chanyeol. – Az is csoda, hogy végre eljött annak a napja, hogy te is nagykorúnak számíts.

Higgadtan fogadtam a gúnyos poént. Mindig, mindenhol én voltam a legfiatalabb, és ezzel sokan szerettek is viccelődni, de ezúttal azt éreztem, hogy ideje fordítanom az állásponton.

– Fiatalabb vagyok, mégis régebb óta van szexuális életem, mint neked.

A beszólásom fültanúi hangos, örjöngő nevetésben törtek ki, egyedül Jihyun lökött meg finoman, gondolom moderálás céljából. Chanyeol is nevetett, nem volt az a fajta ember, aki egy ilyenen fennakadt volna, ő is azok közé tartozott, akik értették a megjegyzéseim, és tudták, hogy melyiket nem kell komolyan venniük.

Fogalmam se volt arról, hogy mennyi lehetett az idő, minden érzékem tompa volt a túlzott alkoholfogyasztástól. A buli még javában tartott, a többiek nem tűntek annyira részegnek, mint én – az alapján, amennyit láttam belőlük.

– Nem láttad Jihyunt? – hajoltam oda egyikőjükhöz, kissé nehézkes beszéddel. – Már mindenhol kerestem…

– Meg is találtad – válaszolt, és egy csókot nyomott az ajkaimra.

– Jaj, szia!

Átöleltem a derekát, hogy magamhoz húzhassam, és hullámos tincsei között utat fúrtam magamnak a nyakához. Mélyen beszívtam az édes illatát, miközben puszilgatni kezdtem a puha bőrét. Kezeit a mellkasunk közé emelte, és éreztem, hogy húzódzkodik, de nem próbált meg eltolni.

– Menjünk fel – motyogtam.

Kibontakozott az ölelésemből, arcára néztem, de homályosan láttam, ráadásul kettőt is volt belőle, ezért nem tudtam tökéletesen kivenni a mosolyát. Kézen fogott, és vezetni kezdett, én pedig egy széles vigyorral követtem. Felmentünk a lépcsőn, egyenesen a szobájába, és az ágyat meglátva azonnal le is feküdtem, hátamra fordulva vártam a gyönyörű szerelmem. A plafon hányingert keltően kezdett tekergőzni előttem, ezért a szemeimet becsuktam, miközben Jihyun lehúzta a cipőim, és vetkőztetni kezdett.

– Nincs hányingered? – halkan kérdezte.

– A-a.

Csupán ennyire futotta, majd résnyire nyitott szemekkel, értetlenül néztem fel, amikor feltűnt, hogy a boxer rajtam maradt, és Jihyun a nadrágom hajtogatásával foglalkozott.

– Most hagyd azt a picsába – nyöszörögtem.

– Sehoon, részeg vagy.

– Dehogy vagyok – megpróbáltam felülni, de a hasizmaim feszülésétől azonnal hányni tudtam volna, ezért inkább felhagytam vele. – Nem lesz szülinapi szex? – lebiggyesztettem az alsó ajkam.

– Holnap, ha kijózanodtál.

Lehajolt hozzám egy rövid csókra, de én megragadtam az alkalmat, hogy berántsam magamhoz az ágyba, és azonnal rá is másztam.

– Sehoon! – megpróbált letolni magáról.

Az erőlködése értelmetlen volt, mert pusztán a súlyommal lent tudtam tartani, nem kellett megerőltetnem magam.

– Nem bírod ki holnapig? – mocorgott alattam, hogy kitérjen a csókjaim elől.

– Nem.

– Muszáj lesz, szállj le rólam!

Nem törődtem a szavaival, pánt nélküli ruháját felül legyűrtem, és melltartója látványa csak még jobban beindított. Combjairól is feltűrtem a ruhát a hasáig, aztán fogalmam sincs mi történt, valahogy lelökött magáról, és azonnal fel is állt az ágyról.

– Mi a franc ütött beléd?! – kiabált, miközben megigazította a ruháját.

Fogta magát, gyors léptekkel kiment a szobából, és becsukta az ajtót. Én is ugyan azt kérdeztem magamtól, hogy mi a franc ütött belém. Még sose viselkedtem erőszakosan senkivel, ha Jihyunnak nem volt kedve a szexhez, akkor nem erőltettem, bármennyire szerettem volna. A gyomrom háborgott, éreztem, hogy ennek lassan hányás lesz a vége, ezért inkább betakaróztam, és vártam, hogy elnyomjon az álom, a furcsa viselkedésemet pedig letudtam annyival, hogy jóval többet ittam a kelleténél.