7. Fejezet (2. rész)

Álmatlanul forgolódok az ágyban, ami árasztja magából Byul illatát. Kínomban a hasamra fordulok, arcomat a párnába nyomom, és mélyen beleszippantok a huzatba.

„Úgyis találkozunk még, ha a sors úgy akarja.” – hát baszódj meg.

Mostanra vált egyértelművé, hogy valószínűleg csak le akart koptatni, de az is lehet, hogy csak túlgondolom a dolgot. Hiszen, végül is tudom, hogy hol lakik, lehet azt várja, hogy magamtól keressem meg, és meglepjem. Rémlik valami, hogy a randizással meg romantikával kapcsolatban virágokat is említett, és a fejemben kezd összeállni egy kép. A nők szeretik a romantikus filmeket, azok meg fröcsögnek a nyálas dolgoktól, és emlékszem, még Jihyunnal az első randinkon moziba mentünk, és egyedül a film végéről maradt meg az a jelenet, hogy a pasi a háza előtt várja a lányt, virággal meg gyűrűvel. A gyűrű kissé túlzás lenne, de a virág maradhat. Holnap elmegyek hozzá, meglepem, és elhívom randira. De mi van, ha nemet mond?

Nem, az nem történet meg.

De azt se tudom, hogy mikor dolgozik, vagy mikor van otthon.

Nem gond, az időd, mint a tenger. Majd vársz, ha kell.

Visszafordulok a hátamra, és a sötétségben a plafon felé kezdek bámulni. Mit is akarok tőle?

Egy ismeretlen, akit késő este, szó szerint az út széléről szedtem össze. Alig tíz perce találkoztunk, amikor elhitette velem, hogy igazából pasi. És totál beetetett vele, a humora még az enyémnél is furcsább és idiótább. Egy napja történt, mégis olyan érzésem van, mintha már régóta ismernénk egymást. Igazából már arra se emlékszem, hogy mi történt tegnap előtt, de ez nem is baj. Új életet akarok kezdeni, nem akarok megtartani egy emléket se Sahaguról, főleg Jihyunt akarom kiűzni a fejemből. Nála sokkal jobb csajokat találok Szöulban. A pincérlány már a mosolyomtól is zavarba jött, ha a többivel is ennyire könnyű dolgom lenne, akkor minden ujjamra jutna tíz csaj. De jelenleg Byul az egyetlen, aki izgatja a fantáziám. Jézusom, az a nő! Csak tudnám, hogy mi a francért tartom ennyire vonzónak…

Mondjuk azért, mert szép, mert formás teste van, mert a személyisége hasonlít a tiédre – felfogtam!

Az oldalamra fordulok, és elhallgattatom a gondolataim, hogy végre el tudjak aludni. Álmos vagyok, de az agyam nem hagy nyugton, mintha pont most lenne a legaktívabb, amikor nem kellene.

… és azért is, mert kétségbeesetten próbálod túltenni magad a csalódáson, amit Jihyun okozott.

Milyen csalódás? Ugyan már…

Másnap nyúzottan, fáradtan ébredek. Nem tudom, hogy mennyit aludhattam, de majdnem az egész éjszakát átvirrasztottam, mindenféle hülyeségen gondolkozva. Csukott szemmel fetrengek, kényelmes pozíciót keresve, hogy vissza tudjak aludni még egy kicsit. A végén a takaró a lábaim között köt ki összegabalyodva, a párna is kimászik a fejem alól, és a lepedő összegyűrődik alattam.

– Ezt nem hiszem el – morgom.

Hirtelen rugdalózással szabadítom ki a lábaim a takaróból, felülök, és kimászok az ágyból, mint aki siet valahova. A nagy lendület megmarad, bemegyek a fürdőszobába, kitapogatom a villanykapcsolót, és a szemeim fájdalmasan szorulnak össze a hirtelen világosságtól. Elcsoszogok a csapig, és hideg vízzel megmosom az arcom, ami valamennyit segít az álmosságomon, de a kinézetemen nem. Utoljára vizsgaidőszakban voltak ekkora táskák a szemeim alatt.

Össze kell kapnod magad, ha meg akarod hódítani Byult. Ilyen holdkóros külsővel nem állhatsz elé.

Talán egy hideg zuhany segít. Letolom a nadrágom, a földön hagyom, és belépek az üvegfal mögé. Mit sem sejtve elfordítom a csapot, és a testem görcsösen rándul össze, amikor egyszerre három irányból is zúdulni kezd rám a jéghideg víz. Vakon elzárom, és levegő után kapkodva remegek. Nem kétség, hogy ez remek ébresztő volt.

Frissen, éberen, tisztességes kinézettel lépek be az első virágüzlet ajtaján, amit megláttam. A kis helyiség tömve van színes virágokkal, és az illatuk elárasztják az egész helyet. Egy idős hölgy mély meghajlással üdvözöl, és kissé zavarban vagyok. Szerencsére ezt észre is veszi rajtam a nő, és mosolyogva lép mellém.

– Milyen alkalomra lesz? – kíváncsian néz fel rám.

– Öhm…

Kisfiús zavaromban a saját nevemet is elfelejtem. Pedig nem először csinálom ezt, Jihyunnak is vittem már virágot. Azt hiszem, záporvirág volt, és akkor közölte, hogy allergiás rá. Mi van, ha Byul is? Akkor nem panaszkodott volna, hogy már nem divat virágot vinni a lányoknak. Ugye?

– Első randevú lesz, igaz? – a hölgy hangja rángat ki a gondolataimból.

– Honnan tudta?

– Nem Ön az első fiatalember, aki ugyanitt állt, ugyanilyen tanácstalan arccal – kuncog. – Első randevúhoz legtöbben a rózsaszín rózsát választják. Sokan abba a hibába esnek, hogy azonnal vörös rózsacsokorral kezdik, ami mélyebb érzelmeket tükröz, és ezzel könnyű elijeszteni a hölgyeket, ha már az elején kimutatják felé a ragaszkodást.

Figyelmesen végighallgatom, és egy ideig emésztgetem a dolgot, miközben a tekintetem oda-vissza ugrál a rózsaszín és a vörös rózsák között. Az élénk színektől szinte vibrálnak a szemeim, és próbálom kitalálni, hogy mit reagálna Byul, ha egy ilyen csokorral elé állnék, de nem érzem azt, hogy a rózsa megfelelne.

– Nem tudom… – végignézek a többi virágon, de egy sincs, amit jónak találnék. – Ő egy különleges lány, akit szeretnék lenyűgözni.

– Akkor ez a lány, nagyon szerencsés, hogy találkozott Önnel.

Kérdőn pillantok a hölgy felé, aki sejtelmes mosollyal megfordul, és eltűnik egy ajtó mögött. Kíváncsian leskelődök, de a fal takarásában van, csak azt lehet hallani, hogy valamit pakol, matat odabent. Néhány perccel később megjelenik egy kisebb csokorral a kezében. Óvatosan leteszi a virágokat az asztalra, és elrendezi őket. Középre kerül egy hófehér liliom, a két oldalára pedig egy-egy élénksárga nárcisz, köréjük pedig némi zöld levél kerül, és egy fehér szalaggal összeköti őket. Csodálkozva figyelem, ahogy másodpercek alatt összeállítja az egyszerű, de mutatós csokrot.

– Sok szerencsét, kívánom, hogy sikerüljön elnyernie a hölgy szívét – mosollyal nyújtja át a virágokat.

– Köszönöm – a hátsó zsebembe nyúlok a pénztárcámért, de rosszalló cöcögéssel megállít.

– Fogadja el tőlem ajándékba.

– De-

– Semmi „de”. Manapság nem divat a férfiak körében ekkora figyelmet fordítani arra, hogy milyen virággal kedveskedjenek, és nagy öröm ilyen figyelmes fiatalembereket kiszolgálni.

Izgatottan szállok ki a kocsiból, a csokorral a kezemben. A lépcsőház előtt megállva végigfuttatom a szemeim a kaputelefon névsorán, és szerencsémre épp kijön valaki az ajtón. Kihasználom az alkalmat, és bemegyek. A lifttel felmegyek a tizedik emeletre, és hevesen dobogó szívvel állok meg az ajtó előtt, amin Byul neve van. Furcsa, hogy csak egy névtábla van, kíváncsi lettem volna a lakótársa nevére. Fülemet óvatosan a falaphoz nyomom, és hangok szűrődnek ki, tehát valaki biztosan otthon van. Veszek egy nagy levegőt, majd lassan, megfontoltan nyomom meg a csengőt.

Eltelik pár másodperc, kinyílik az ajtó, és Byul megszeppenve néz fel rám.

– A sors hívott, hogy ma mindenképp találkoznunk kell – mosolyogva tolom elé a csokrot. – És tegnap nem fogadtad el a meghívásom, úgyhogy ezt most be kell pótolnunk.

Még mindig meglepett arccal néz, elveszi tőlem a virágot, majd tekintetét ismét rám emeli, de nem mond semmit. Várok, hogy hátha kell egy kis idő, amíg realizálja a dolgokat, de továbbra se mond semmit. Lehet, hogy nemrég kelt fel, mert egy rövid köntös van rajta, ami alatt pizsamának tűnő rövidnadrág és póló van.

– Nem akarod megköszönni? – megjátszott sértődöttséggel teszem fel a kérdést.

– Nem hittem el, hogy komolyan mondtad ezt a randizós dolgot.

– Általában nem szabad komolyan venni, de az halálosan komoly volt. Amint látod, itt állok.

– Köszönöm – végre elmosolyodik, és megszagolja a csokrot.

Ennyi, nyert ügyed van. Nem is volt olyan nehéz, csak túlgondoltad az egészet.

– Így akarsz jönni? – célozva pillantok a ruhájára.

– Szívesen mennék, de ma nem alkalmas…

Puff. Most csattant az arcom a padlóhoz. Akadjak ki, vagy legyek megértő? Készülnék megszólalni, de ő megelőz, belém fojtva a szót.

– Ha neked ez is megfelel, akkor gyere be, és főzök kávét.

Ó! Az még jobb.
Igaz, hogy nem kávézom, de ez is egy kivételes alkalom.