A
tükörbe pillantok, és egy rémisztő tekintet néz vissza rám.
Valami megmagyarázhatatlan vágy van a szemeiben, a pupillái
hatalmasak annak ellenére is, hogy világos van. Megijesztene, ha ez
nem a saját arcom lenne. Közelebb hajolok, hogy az államról
lecsöppenő vér a csapban landoljon, és egy törölközővel
próbálom csillapítani a vérzést. Mélynek tűnik a függőleges,
majdnem három centiméter hosszúságú vágás az arcomon, és
valószínűleg nyoma is marad, de meglepő módon semmi fájdalmat
nem érzek. A törölközővel újra és újra felitatom a kibuggyanó
vért, ami végül lassan csillapodni kezd. Egy pillanatra
elhomályosodik előttem a tükörképem, és megbillen az
egyensúlyom, kezeimmel támaszkodok meg a csap szélein, mielőtt
elesnék. Másodpercek alatt hidegnek és nyirkosnak érzem a bőröm,
lezsibbadok, ennek a tetejébe még erős hányingerem is támad.
Fedetlen mellkasomban erőteljesen dörömböl a szívem, szemeim
előtt kezd elsötétülni minden, és a nagy légvételek semmit nem
segítenek. Az összeesés előtti utolsó pillanatban sikerül
megnyitnom a hideg vizet, és megmosom az arcom, nem törődve azzal,
hogy a hajam, meg minden más is vizes lesz körülöttem. A
zsibbadás és a szédülés enyhülni kezd, visszatér az
egyensúlyom. Zavartan nézek vissza a tükörbe, és még mindig
ugyanaz a kifürkészhetetlen tekintet bámul vissza rám, csak
ezúttal csöpög a víz a frufrujából, és sokkal sápadtabb az
arca.
–
Mi a franc van velem? – kérdezem tőle, mintha tudna válaszolni.
Halálra
ijedtem volna, ha a tükörképem megszólal, de a gondolataim
válaszolnak helyette.
Nincs veled semmi baj…
Viszont valamit még nem fejeztél be.
Ekkor
eszembe jut, hogy mit is hagytam félbe. Muszáj volt egy kis időre
visszavonulót fújnom, mert már nem bírtam elviselni azt a furcsa
érzést, ami egyre erősebben tombolt bennem, és utólag örülök,
hogy sikerült kontrollálni magam, mert mostanra megtettem volna
valamit, amit már nagyon bánnék.
Kinyitom
a szobám ajtaját, és azonnal meghallom Byul elfojtott hangját.
Csak a fehérneműje fedi a testét, és mozdulatlanul fekszik az
ágyban, pedig csak a kezei vannak a támlához kötözve. Fogalmam
se volt róla, hogy mennyire sikerült stabilra, de bíztam benne,
hogy a pólóm ott fogja tartani. Halkan csukom be az ajtót, mire
Byul figyelme rám terelődik, de egy szavát se érteni, mert a
száját is bekötöttem, mielőtt magára hagytam volna. Bűntudattal
nézek végig rajta, és fel se tudom, hogy ezt én tettem vele.
Elindulok felé, nyugtalanul kapálózni kezd, és a kezeit próbálja
kiszabadítani.
–
Semmi baj – próbálom lenyugtatni, de nem tűnik hatásosnak. –
Tudom, hogy nagyon elbaszott az egész helyzet, de én nem-
Elakad
a szavam, Byul a gyilkos tekintetével, mintha szíven szúrna, de
próbálom ignorálni magamban. Azt hiszem, bármit mondhatok, nem
fog megbékélni, hiszen majdnem megerőszakoltam…
És
nagyon bánni fogod, ha most nem teszed meg.
Nem,
azt bánnám meg, ha megtenném. Óvatosan teszem szabaddá Byul
ajkait, és felkészülök rá, hogy szépítés nélkül elküld a picsába, de legnagyobb meglepetésemre egy szót se szól, csak
némán, kifejezéstelenül bámul a szemeimbe. Talán mégis ki
tudom magyarázni magam. A támlához nyúlok, hogy eloldozzam a kezeit, de ismét sikerül meglepnie. Még hozzá se érek a pólóhoz,
amivel meg van kötve, valahogy mégis kihúzza a csuklóit, és megpróbál ellökni, de még időben reagálok.
Megfogom, és az ágyba nyomom mindkét kezét, majd a teste fölé
térdelek, lábait az enyéim közé szorítom, majd a biztonság
kedvéért rá is ülök. Sikerül teljesen mozdulatlanná tennem,
hiába próbálkozik lelökni magáról.
–
Egy kibaszott elmebeteg vagy! – megered a nyelve.
–
Byul, figyelj rám-
–
Dögölj meg, te rohadék!
–
Byul-
– A
börtönben fogsz-
–
Fogd már be! – egyik kezemmel befogom a száját.
Mélyen
a szemébe nézek, és már semmi nyomát nem látom a félelemnek.
Még mindig nem ejtett egy könnycseppet se, és mostanra már inkább
mérgesnek tűnik, mint kétségbeesettnek.
Nem fél tőled…
Béna vagy.
Egy
fejrázással próbálom elűzni a gondolataimat, majd újra Byul
szemeibe nézek. Gyűlölködő tekintete elkeserít, de ugyanakkor
fel is dühít valahol mélyen, legbelül.
–
Sajnálom, oké? Én nem tudom, mi van. Igazából nem vagyok ilyen –
magyarázkodok.
–
Akkor miért nem engedsz el? – morogja a tenyerembe. – Félsz?
Az a
bizonyos érzés ismét kezd felerősödni bennem, szép lassan veszi
át fölöttem az uralmat.
Szánalmasnak tart.
Senki nem beszélhet így veled, ideje megleckéztetned.
Maguktól
feszülnek meg az izmaim, megszorítom Byul csuklóját, és a
szájára is erősebben feszül a tenyerem.
–
És te nem félted az életed? – közelebb hajolok az arcához, de
nem válaszol.
Pár
másodpercig még őt figyelem, majd elengedem a száját, hogy a
kezeit újra az ágyhoz kötözzem.
–
Súlyos baj lehet a fejedben, ha az egyik pillanatban fenyegetőzöl,
a másikban meg magyarázkodsz, hogy te nem ilyen vagy…
Lefagyok.
Tényleg ezt csinálom?
Ne is figyelj rá.
Csak próbál elbizonytalanítani.
Ezúttal
szorosabbra csomózom a pólómat a csuklói körül, hogy most ne
tudjon kiszabadulni. Nyugton marad, nem kapálózik, csak csendben
figyeli, hogy feltérdelek, és kicsatolom az övem.
–
Más már rég zokogva könyörögne – gúnyosan vetem oda.
–
Csak gyorsan legyünk túl rajta…
–
Mi a fasz? – megszeppenek.
Mi
a fasz?!
–
Ha akarod, megteszed, akkor is, ha én nem akarom. Tedd meg, úgyis te
fogsz azzal a tudattal élni, hogy egy elmebeteg faszkalap vagy.
Készülök,
hogy csattanjak, de egy gondolat belém fojtja a szót.
Nem kell foglalkozni
vele. Van esze, így akar bűntudatot kelteni benned, ezek csak üres
szavak.
Egy
mosollyal nyugtázom magamban, hogy ez azt jelenti, fél tőlem, csak
remekül leplezi. Miért tölt el boldogsággal, hogy félelmet
keltek benne? Végre a
kezemben érzem az irányítást, végig állom Byul tekintetét,
miközben közelebb hajolok hozzá. Végigsimítok az oldala mentén,
és erre a cselekedetemre undor ül ki az arcára, de nem érdekel.
Mindkét kezemmel benyúlok a háta alá, érzem, hogy próbálja
magát minél jobban az ágyhoz nyomni, de nincs szerencséje, ennek
ellenére is ki tudom csatolni a melltartóját. Mivel
a kezein nem tudom lehúzni, ezért a pántokat is
lecsatolom, majd egy hirtelen mozdulattal rántom le róla, amitől
megremeg a teste. Szégyenkezve
elfordítja a fejét, de teljesen lefoglal a feltáruló mellei
látványa. Az agyamra sűrű
köd száll, a gondolataim elnémulnak, és semmi más nem marad
bennem, csak a vágy, s a tudat, hogy bármit megtehetek, amihez
kedvem szottyan. Régóta
vártam már arra, hogy az én kezemben legyen az irányítás, ezért
kihasználom az alkalmat, és nem fogom visszafogni magam.
Le
akarok hajolni, hogy birtokba vegyem a melleit, megérintsem és
körbecsókolhassam őket, de a gondolataim visszatérnek, és
megpróbálják átvenni felettem az irányítást.
Ez nem róla szól,
hanem rólad. Az számít, hogy neked jó legyen, azt tedd, ami neked
jó. Ő nem számít, hogy élvezi-e. Csináld, amit jónak látsz.
Ezt
jónak látom.
Azzal
a lendülettel le is hajolok, és nekiesek Byul fedetlen
testrészeinek, mohón kezdem csókolgatni, szívogatni a bőrt a
nyakánál kezdve, lefelé haladva. Érzem, hogy kirázza a hideg, és
egy sóhajt is kienged az ajkai közül, amitől még jobban
beindulok, kétszer olyan gyorsan tódul a vér az ágyékomba.
Hosszasan elidőzök a melleinél, kedvemre gyűröm és nyalom
őket, de egy sóhajt se kapok válaszul. Az első is csak véletlenül
csúszhatott ki a száján meglepettségében.
Felegyenesedek,
hogy ránézzek, a fejét még mindig oldalra fordítja, szemeit
összeszorítja, és úgy fest, hogy a levegőt is huzamosabb ideig
visszatartja, hogy ne adjon ki egy hangot se.
–
Kár volt kihagyni az alkalmat, hogy élvezkedhess, mert mostantól
már csak sikítani fogsz – vigyorogva közlöm, miközben lejjebb
kúszok az ágyon.
–
Rohadj meg… – nyögi.
Figyelmen
kívül hagyom a kedves szavait, és megragadom a bugyija két
szélét. A lábait azonnal összezárja, de a vékony anyagot így
is le tudom húzni róla.
–
Nyisd szét – higgadtan utasítom, de nem teszi meg.
Kigombolom
a nadrágom, letolom alsógatyával együtt, és a zoknit is lehúzom,
hogy ne legyen rajtam semmilyen zavaró textil. Diszkréten a
tenyerembe köpök, és végighúzom párszor a férfiasságomon,
hogy Byult megkíméljem a száraz behatolás következményeitől.
Úgy döntök, hogy hozzá egy ujjal se nyúlok, mert nem hajlandó
engedelmeskedni. Érezzen egy kis fájdalmat, nem fog megártani
neki.
–
Utoljára kérlek meg rá, hogy nyisd szét a lábaid –
figyelmeztetem.
Nem
mozdul, ezért mindkét kezemet bepréselem a térdei közé, és
egyszerűen szétfeszítem a lábait, majd közéjük mászok, hogy
ne tudja megint összezárni őket. Halkan kapkod levegő után, mint
aki pánikol, de nem tud meghatni. Sőt, még jobban fel is izgat,
hogy így viselkedik.
Egyik
kezemmel megtámasztom magam, a másikkal lenyúlok, makkom hegyét
végighúzom a nyílása mentén, majd egy határozott
csípőmozdulattal, fokozatosan hatolok belé. Fájdalmasan felnyög,
de a többit azonnal el is nyomja magában, és hüvelye görcsösen
összerándul. Nem tudom hang nélkül hagyni, utat engedek a
kikívánkozó nyögéseimnek, amiket a hímtagom körül feszítő,
forró érzés generál.
Nem
megy könnyedén, de nem állok meg, amíg el nem merülök benne
teljesen tövig. Egy jóleső morranás kíséretében, lassan kezdek
mozogni, a másik kezemmel is megtámasztom magam Byul mellett, s
szenvedő arckifejezését figyelem. Meg se nyekken, némán tűri a
mélyre hatoló lökéseim.
Rég
éreztem szex közben, hogy nálam van az irányítás, és végre
nem is kell türtőztetnem magam. Úgy érzem magam, mint egy
oroszlán, aki bármit megtehet, mert mindenki fél tőle, és
tisztelik. Szabadnak érzem magam, mint egy sas, aki szárnyal a
szélben, és a legváratlanabb pillanatban csap le az áldozatára.
Minden gátlásomat a lelkem mélyére száműzöm, és az eddig
bezárt dolgok felszabadulnak onnan. Nem érdekel, hogy mi lesz ennek a
következménye, kiélvezem minden pillanatát.
Egyik
kezemmel megfogom Byul állát, magam felé fordítom a fejét, de a
szemeit nem nyitja ki.
–
Mi történt a nagy száddal? Most miért nem nyitod ki?
–
Rohadj meg… – úgy préseli ki magából a szavakat.
–
Tudom, hogy a halálomat kívánod, de most a nyögéseidet akarom
hallani.
–
Nem kapod meg azt az örömöt, te elmebeteg.
–
Meglátjuk – elmosolyodok.
Meg
fogom törni. A végén zokogva fog könyörögni, hogy hagyjam abba.
Elengedem
az állát, és megint elfordítja tőlem a fejét. Dereka két
oldalát megmarkolva közelebb húzom magamhoz, s a lassú
mozdulatokról gyors ütemre váltok a csípőmmel, erőteljesen
lökök újra és újra. Néhány elfojtott nyögés kiszökik
belőle, még az alsó ajkát is beharapja, hogy visszatartson minden
hangot. Folytatom a gyors tempót, alsó testtájunk hangosan
csattan, akárhányszor összeérnek, és kezd felerősödni az
ismerős bizsergés az ágyékomban. Hosszú még az éjszaka, ezért
meg se próbálom visszatartani a magömlést, kihúzódok belőle,
és egy mély nyögéssel Byul hasfalára élvezek. Meglepően sok jött,
ahhoz képest, hogy csak egy hét telt el szexmentesen. Az egész pár
percig tartott, de ő olyan hangosan kapkod levegőért, mintha egy
órája csinálnánk. Elereszt egy megkönnyebbült sóhajt, ami
mosolyt csal az arcomra.
–
Ne hidd azt, hogy végeztünk – lemászok az ágyról. – Ez még
csak az első menet volt, ki kellett eresztenem a fáradt gőzt,
mielőtt a lényegre térnénk.
Megfeszülő
arcizmait figyelve felveszem a pólóját a földről, s azzal törlöm
le a hasáról az ondómat.
:) folytasd.
VálaszTörlésJó lett. Az eleje tetszett. Hirtelen nem tudtam mi tõrténik de aztán rájöttem ....
Az a gonosz belsô hang... valahogy tudtam h ez lesz..
sehoon azt hitem a vègén csak meggondolja magát. Így is lett volna ha byul kicsit csendben marad és inkâbb csak szépen megkéri h engedje el... de nem ôô kiabál meg szidja ami megérthetô csak nem tudatosult mégse anyira benne h most bajban van....
Remékem azért megbocsált sehoonak majd... :)
Lehet pár résznél zavaros lesz, mert a fejezetek nem pont úgy fognak folytatódni, ahol az előzőnek vége lett (alkalmanként)
TörlésMáshogy el se tudom képzelni az ilyen "beteg" embereket, minthogy egy kis belső hang irányítja őket... aztán lehet, hogy nincs igazam :)
Egyelőre Sehoon hadilábon áll magával, az meg túl unalmas lett volna, ha Byul azt teszi, amit a legtöbben tennének ilyen helyzetben :D