10. Fejezet

 Byul mozdulatlanul fekszik előttem, mint aki feladta. Egy szót se szól, hangosan veszi a levegőt, miközben letörlöm róla a második adag spermát. Még mindig nem sikerült kicsalnom belőle egy hangot se, de nem hagyom rá ilyen könnyen.

Legalább egy könnycseppet akarok látni.

Remegő teste fölé mászok, férfiasságom a szeméremdombjához dörgölöm, miközben arcához hajolok.

– Nézz rám… – halkan utasítom, de nem reagál, ezért az állánál fogva magam felé fordítom a fejét, de a szemeit csukva tartja, hogy kerülje a látványom. – Tudod, mi a te bajod? Egyáltalán nem félted az életed, és érdekelne, hogy miért van ez.

Válaszként csak egy hangos nyelést hallok, és figyelmem a résnyire nyitott szájára terelődik, amin levegő után kapkod. Hosszasan figyelem, majd hirtelen ötlettől vezérelve megcsókolom. Lábaival rugdalózni kezd alattam, megpróbálja elfordítani a fejét, de stabilan helyben tartom. Csípőm mozgása nem marad abba, tovább dörgölőzök hozzá, és mohó csókommal benedvesítem a kiszáradt ajkait. Nem viszonozza, ellenkezik, de nem tud mozdulni, ezért összeszorítja a száját. Ezzel nem fog ki rajtam, fogaimmal közre fogom az alsó ajkát, és meghúzom. Ettől felszisszen, és nyelvemmel utat török magamnak, hogy feltérképezzem szájüregét. Körbejárok minden kis zugot, megízlelem nyála ízét, majd elhúzódok tőle, miután kiéltem magam.

Mély lélegzetekkel nézek le rá, majd hüvelykujjammal letörlöm a szája sarkáról az összekeveredett nyálunkat.

– Nézz rám… – ismétlem.

Résnyire nyitja szemeit, és megpillantom a bennük ücsörgő könnycseppeket, amik arra várnak, hogy kibuggyanhassanak onnan. A látvány mosolyt csal az arcomra, és mélyen Byul szemeibe nézek. Tekintete nem engedi el az enyémet, és szinte könyörög, hogy engedjem el, de ő nem mond semmit. Bámulása közben megáll a csípőm, és a lelkem mélyére száműzött jóindulatom felszikrázik bennem, egy pillanatra bevilágítva a fejemben uralkodó sötétséget.

– Ígérd meg, hogy jó kislány leszel.

Lágy hangomra nem felel, csak egy halk sóhaj kíséretében megszakítja a szemkontaktust, oldalra pillant. Már megkaptam tőle, amit akartam, de még nem végeztünk. Csak kellemesebbé teszem a következőt.

Feltérdelve előre nyúlok, hogy megkötött kezeit kiszabadítsam. Elővigyázatos vagyok, ezért lassan oldozom el, közben pedig rajta tartom a szemem, de meg se moccan. Karjaiban minden izom laza, és élettelenül esnének maga mellé, ha nem én eresztem le őket óvatosan. Kezembe veszem őket, ujjai jéghidegek a vérhiánytól, és a csuklói kipirosodtak, de csak apró horzsolás.

Benyúlok a háta alá, hogy feljebb húzzam a testét, egészen a támláig, aminek neki döntheti a hátát. Lehajló fejét megemelem, hogy a szemeibe nézhessek, amiket időközben újra becsukott. Nem úgy néz ki, mint aki menekülni készül, de nem bízom benne. Kinézem belőle, hogy csak megjátssza ezt, hogy lankadjon a figyelmem, ezért elővigyázatosságból a kezei helyett a szemét kötöm be a pólómmal. Nehezebb dolga lesz vakon.

Sarkaimra ülök, Byul derekát fogva az ölembe húzom, hogy nemi szerveink egymáshoz érjenek, de a támlánál maradjon a háta. Csípőmet felé tolom, és ezúttal óvatosabban hatolok belé. Harmadjára is hallatok egy mély nyögést, és finoman kezdek mozogni benne. Hüvelye ezúttal nem rándul görcsbe körülöttem, de a feszítő érzés most is megvan, és Byul hallat egy apró sóhajt. Lábait felhúzom a derekamhoz, karjait a nyakamba emelem, és meglepettségemre belém kapaszkodik. Lassú lökéseimet kis nyögéseim kísérik; nem tudok betelni az érzéssel, többet akarok. Mindkét kezemmel Byul fenekébe markolok, és ellentétesen kezdem mozgatni, minden lökésemnél magamra húzom, hogy mélyebbre hatoljak. Elhomályosult tekintettel arcára nézek, és meglátom a szemeit takaró textil alól kifolyó könnycseppeket. Nem egy, nem is kettő. Újabb és újabb cseppek kerülnek elő, amik végigfolynak az álláig. Kinyújtom a nyelvem, és a hegyével letörlöm a sós könnyeket, majd ajkaimmal bejárom a nyakát, végigcsókolom a vékony bőrt, helyenként szívogatom, halvány foltokat hagyva magam után.

Csípőm mozgása fokozatosan gyorsul a tudatomon kívül, hagyom, hogy a vágyaim irányítsanak. A fejemben egy pattanó hangot hallok, s lökéseim már nem egy ritmust követnek, rendszertelené válnak, és sebesen követi egyik a másikat. Byul egyenesen a fülembe nyög egy aprót, szorosabban kapaszkodik belém. Erőteljesen vágom belé magam újra és újra, tartva a lendületes tempót, amíg nem kezd feszülni az ágyékom, előre jelezve az orgazmust. Túl nagy körülöttem a köd, túlságosan nagy bennem a mámor, nem tudom kontrollálni magam, ezért nem húzódok ki belőle, ondómat a hüvelyébe lövellem. Megteszek egy utolsó lökést, majd zihálva hajtom a fejem Byul vállára, hangos légvételeink töltik be a szoba csendjét, majd szipogás is csatlakozik hozzá, miközben a vállai remegni kezdenek alattam. Sír.

Nem sír, zokog. Ezt akartuk.

Nem tartja vissza, keserves sírásba kezd, miközben kezeivel a mellkasomat kezdi ütögetni, mint aki új erőre kapott. Lefogom a karjait, és magam alá gyűröm a testét, hogy leállítsam, közben ki is csúszok belőle.

– Dögölj meg! – zokogva ordít, miközben kapálózik. – Dögölj meg, te rohadék!

– Higgadj le!

– Ezt még kurvára meg fogod bánni! Meg fogsz fizetni ezért!

Nem tudom, hogy honnan lett hirtelen ennyi energiája, de mintha az életéért küzdene. Sírása nem csillapodik, és továbbra is rugdalózik alattam.

Ne hagyd, hogy ilyen tiszteletlen legyen.

Szólásra nyitnám a számat, hogy lenyugtassam, de az egyik csuklója kicsúszik a kezemből, és a kapálózásával sikerül végigkarmolnia a mellkasomat. Gyorsan kapcsolok, újra lefogom a kezét, s halkan felszisszenek az égető érzéstől, amit körmei után hagyott.

Ez volt az utolsó húzása. Megvan, amit akartunk, öld meg.

– Hagyd abba! – felordítok, de Byul továbbra is küzd.

Körülnézek, és egy gyors mozdulattal felveszem az övem a földről, majd némi küszködéssel, de sikerül összekötnöm vele a csuklóit. Elnémul, csak a keserves nyöszörgését hallani, és a kezeit próbálja kihúzni az övből, de az szorosan tartja. Lemászok róla, sietősen magamra húzom az alsónadrágom, és a fürdőbe sietek. Kapkodva nyitom ki és túrom fel a szekrényt, valami segítség után kutatva. Vagy másfél órán át szexeltünk összesen, és még mindig ennyi ereje van. Nem bírok vele.

Nem találok semmi használhatót, ezért a lenti fürdőszobát is átnézem, de abban a szekrényben se találok semmit. Utolsó reményem a konyha, és az egyik szekrényben találok is egy dobozt, ami tele van különféle gyógyszerekkel. Sietősen átnézem a dobozokat, a kezeim is remegnek közben, aminek nem tudom az okát. Fájdalomcsillapítón és görcsoldón kívül semmit nem találok. Ezekkel kell kezdenem valamit; nyugtatóra vagy altatóra lenne szükségem, de azokból nincs semmi.

Egyik kezembe fogom a gyógyszereket, és kiveszek két sört is a hűtőből. Kettesével veszem felfelé a lépcsőfokokat, és a szobámba lépve megnyugszom, amikor látom, hogy Byul még mindig az ágyban van. Halkan pityeregve fekszik, mellé lépek, és megfogom a karját, de azonnal elhúzódik tőlem.

– Nyugodj meg – próbálok kedvesen megszólalni.

– Elmebeteg vagy – erőtlenül nyöszörög.

– Shhh…

Óvatosan felültetem, helyet foglalok mellette az ágyon, de nem veszem le se az övet, se a pólót a szemeiről.

– Hoztam valamit, hogy megnyugodj.

– Nem akarok meg-

– Tudom – szavába vágok. – Ezeket vedd be, és jobban leszel – hazudom. – Biztos szomjas is vagy.

– Engedj el – könyörög.

– Szedd össze magad, és hazaviszlek, oké?

Nem viheted haza!

A gyógyszereket a hátam mögé rejtem, majd leveszek Byulról mindent, és sűrű pislogások után megtört tekintettel néz rám.

– Komolyan elengedsz?

Egy mosolygós bólintással válaszolok, és megkönnyebbülést látok az arcán.

Ne legyél hülye!

– Zuhanyozz le, és szólj, ha kész vagy.

Halkan pityeregve megy be a fürdőbe, mozgásán látszik, hogy fájdalmai vannak. Becsukja maga mögött az ajtót, felkapok egy sört, és nagy kortyokat iszok belőle.

Nem viheted haza, te gyökér! Akkor tényleg a börtönben fogsz megrohadni!

Az ismeretlen érzés mostanra eltűnt, a helyét bűntudat, tanácstalanság és kétségbeesettség vette át. Megerőszakoltam Byult. Megtettem, ráadásul nem egyszer. Hogy voltam képes erre?! Mi a franc ütött belém?! Hová tűnt a józan eszem?! Mintha valaki a testembe költözött volna, és kényszerített rá, hogy ezt tegyem.

Fejezd be a hisztit!

Egy húzásra kiiszom a maradékot a sörösüvegből, mintha az bármit segíthetne most. Ezt elbasztam, tényleg egy börtönben fogok megrohadni.

Nem fogsz, csak hallgass rám.

Nem! Ezek nem is az én gondolataim! Valaki a fejembe költözött, és felhasznál a beteges perverzióira.

Ne legyél nevetséges.

Nem gondolok semmire, és akkor nem hallom. Nem figyelek rá, elengedem Byult, és… vállalom a tettem következményét.

Valami fojtogat, valami feszítő érzés van a torkomban, amitől nehezen kapok levegőt. Mi történik velem?

Átöltözök, amíg Byul befejezi a zuhanyzást. Elé lépek, egyik kezemben két szem gyógyszert, a másikban sört nyújtok felé.

– Tessék… ez majd segít megnyugodni.

Nem mond semmit, de gondolkodás nélkül elveszi.

Beülünk az autóba, és mostanra már felemésztett a bűntudat. Nem tudok Byul szemébe nézni, és megértem, hogy ő is inkább kerüli a látványomat. Undorodom magamtól, hogy képes voltam ilyen szörnyűséget tenni. És a legborzasztóbb, hogy akkor még élveztem is…

Öld meg, és nem lesz vele több problémád.

A fejemben ez az egy mondat visszhangzik az út alatt, és kezdek beleőrülni, hogy a gondolataim megállás nélkül ezt kántálják. Késő éjjel van, tökéletes alkalom, hogy… Nem! Nem fogom megölni. Erre már tényleg nem vagyok képes, és nem is akarom megtenni. De börtönbe se akarok kerülni.

Byul felé pillantok, aki elaludt mellettem; a gyógyszer és az a kevés alkohol megtette a hatását. A lábam magától mozdul, és a gázpedálról átlép a fékre. Hosszasan bámulom Byul arcát a félhomályban, miközben belül egy csatát vívtam saját magamban. Végül döntésre jutottam.

– Sajnálom… – elfojtott hangon suttogtam.

Megfordultam a kocsival, és elindultam az ellenkező irányba, a semmi felé.