7. Fejezet (1. rész)

 – Ragaszkodom hozzá – erősködök, miközben lefékezek a piros lámpánál. – Csak mondd, hogy merre menjek.

Tekintetemet Byul felé irányítom, aki a fejét fogva könyököl az ablakban, de nem néz rám. Ekkor tűnik csak fel, hogy a válláig érő tincseinek vörösesbarna színük van. Eddig valahogy elkerülte a figyelmem, és bámulom, amíg ő felém nem fordul. Nagy, fekete szemeit rám emeli, majd kissé megrázza a fejét.

– Kedves tőled Sehoon, de már tényleg haza kell mennem – ezúttal is finoman utasítja vissza az ajánlatom.

– Hát jó… – a lámpára pillantok, ami épp akkor vált zöldre, és a gázra lépek. – A lakótársad már biztosan aggódik – halkan teszem hozzá.

– A lakótársam? Ja… igen, a lakótársam.

Furcsállva pillantok rá, és zavartan veszi le rólam a tekintetét.

Gangnam egyik utcájában leparkolok, de a motort nem állítom le. Byul úgy tűnik, hogy nem az a búcsúzkodós fajta, szinte azonnal kiszáll, és egy pillanatig azt hiszem, hogy szó nélkül elviharzik.

– Köszönök mindent – mosolyogva néz rám.

– Részemről a szerencse – veszek egy nagy levegőt. – Legalább a számodat megadhatnád… vagy valami… – alig hallható a hangom.

– Arra semmi szükség. Úgyis találkozunk még, ha a sors úgy akarja.

Egy kacsintás kíséretében megfordul, és elindul a lépcsőház felé. A kormányra támaszkodva figyelem ahogy elsétál, miközben próbálom elhitetni magammal, hogy tényleg azt mondta, amit hallottam. Elég gyorsan és ügyesen lekoptatott, azt hittem, ennél jobban szimpatizálunk egymással. Nem hiszek a sorsban, úgyhogy majd én teszek róla, hogy találkozzunk.

Becsukja maga mögött a lépcsőház ajtaját, az üvegajtón látom, hogy integet, és egy széles mosollyal intek vissza. Elfordítom a kulcsot, elindítanám a motort, de a telefonom csörgése hallatán érte nyúlok, hogy felvegyem.

– Hol a francba' vagy?! – nagyapa hangja robban a dobhártyámba.

– Gangnamban-

– Mondtam, hogy reggel átjövök, tíz perce itt ácsorgok a ház előtt, és rád várok!

– Jézusom, neked meg mi a bajod…?

– Gyere az Alverbe, ott találkozunk.

Meg se várja a válaszom, kinyomja a telefont. Nagyapa sose kiabált velem, egészen a tegnapi napig.

Tudom, hogy az Alver az egyik kávézó, aminek ő a tulajdonosa, de arról gőzöm sincs, hogy hol lehet. Szerencsére ilyenkor nagy hasznát veszem az okostelefonnak, ami szerint egy saroknyira van csak a kávézó. Az autót a parkolóban hagyom, és sétálva teszem meg azt a pár métert a kávézóig.

A tábla szerint jó helyen járok, de az ajtón az áll, hogy tizenegykor nyitnak, most pedig alig múlott pár perccel nyolc óra. Nincs sok választásom, várok. Abban a pillanatban, amikor ezt eldöntöm magamban, hallom a zár kattanását, és egy fiatal lány kedves mosollyal nyitja ki az ajtót.

Szöulban mindenhol csak csinos lányok vannak?

– Oh Sehoon? – a nevem hallatán bólintok, mire meghajol. – Jó reggelt, jöjjön be, Mr. Park hamarosan itt lesz.

Nem tudom, hogy hány kávét ihatott meg eddig, az is lehet, hogy alapból ilyen a természete, de meglepően energikus.

– Hozhatok egy kávét, amíg várakozik?

– Köszönöm, de nem kávézom.

– Teát-

– Igen, az jó lesz – egy mosollyal válaszolok, mielőtt feltenné a kérdést.

Az arca halvány rózsaszínné színeződik, és zavartan tűr egy fekete tincset a füle mögé. Nem tudom, hogy mivel sikerült ezt kiváltanom belőle, de kifejezetten tetszik a helyzet. Képzeletben egy kisördög ül a vállamra, aki halkan unszol, hogy szórakozzak kicsit a zavarba jött lánnyal.

– Van epres, erdei gyümölcsös…

A lány szava elakad, és nagy szemekkel néz fel rám, amikor kinyújtom felé a kezem, és az előbb eltűrt tincset kiszabadítom a füle mögül, majd visszatűröm.

– Az epres jó lesz – közlöm, majd megfordulok, és leülök az egyik asztalhoz.

Eddig nem voltam az a flörtölős típus, ezért most dagad a fejem a büszkeségtől, hogy ilyen könnyen sikerült zavarba hoznom valakit. Bárcsak Byullal is ilyen könnyen menne a dolog.

A lány meglepően hamar elkészül a teámmal, feltűnően kerüli a tekintetem, miközben leteszi elém az asztalra. Egy apró meghajlás után el is indul, és már nyitnám a számat, hogy utána szóljak, de ekkor belép nagyapa az ajtón, és nagyon nem tűnik boldognak. Leül velem szemben, de arra se méltat, hogy rám nézzen. A flörtölős hangulatom elpárolog, és a vállamon ülő kisördög is menekülőre fogja.

– Sehoon – halkan szólít meg nagyapa, de a fenyegető hanglejtéstől a vér is kihűl bennem. – Azt hiszem, komolyan el kellene beszélgetnünk.

– Miről?

– Édesanyád szörnyen aggódik miattad, és én se tudtam nyugodtan aludni az éjjel…

– Tudok vigyázni magamra.

– Itt most nem erről van szó.

– Akkor miről? Talán elfelejtetted, de neked köszönhető, hogy itt vagyok.

– Tudom, de nem gondoltam volna, hogy ennyire makacs és önfejű leszel.

– Mire akarsz kilyukadni? – kezdem elveszíteni a türelmem.

Többször is szólásra nyitja a száját, de végül mindig elhallgat, mintha próbálná megválogatni a szavait, ami nem jellemző rá.

– Mondd már – higgadtan sürgetem. – Miért volt a ház meg a kocsi, ha nem is akartad, hogy Szöulba jöjjek?

– Megbeszéltem édesanyáddal, és nagy nehezen sikerült meggyőznöm, hogy jó helyen vagy itt.

Nem értem ezt a hirtelen témaváltást. Az előbb még fejmosást akart tartani, most meg hirtelen átpártol az én oldalamra? Kezdem elveszíteni a fonalat.

– Ha nem sikerült volna meggyőznöd, akkor se mentem volna haza – halkan jegyzem meg.

– De ne hidd azt, hogy majd én mindenben kisegítelek – szigorú tekintetével elhiteti velem, hogy komolyan gondolja, amit mond. – Szerezz munkát, és ne csinálj hülyeséget.

– Mit értesz „hülyeség” alatt?

– Nagykorú vagy, tehát büntethető is. Bármilyen törvényt megszegsz, mész a börtönbe, és pénzbírságot kapsz.

– Jézusom, nagyapa… Miért mondod ezeket?

– Csak figyelmeztetlek, hogy Szöul nem az a hely, ahol minden határtalan szórakozás.

– Oké, felfogtam.

A komorságával rendesen rám ijesztett, mintha valaki kicserélte volna nagyapát egy zsémbes öregemberre. Magától nem viselkedne így velem, biztos anya vette rá, hogy ijesszen rám, hátha hazamegyek, de ez nem fog megtörténni. Nem tűnt fel, hogy ő aggódna értem, hiszen egyszer se hívott fel, hogy egyáltalán élek-e még.

Ezek a gondolatok futnak végig az agyamon, amíg visszasétálok az autómhoz. Mintha megéreztem volna, a telefonom ismét megcsörren a zsebemben, de nem anya neve áll a kijelzőn, hanem egy olyan személyé, akire egyáltalán nem vagyok kíváncsi. A kisördög egy halk pukkanással, és némi füst kíséretében visszatér a vállamra, és suttogva kántálja a fülembe, hogy válaszoljak a hívásra.

– Igen? – unottan veszem fel.

– Komolyan, Sehoon?! – alig ismerem meg Jihyun sírós hangját. – Ennyi volt?

– Te meg miről beszélsz? – vállamhoz szorítom a telefont, hogy ne essen le, amíg beülök a Mercedesbe, és elindítom a motort.

– Ki az a lány? Honnan ismered?

– Hé, hé, hé! Fogd vissza magad, már semmi közünk egymáshoz, amióta beleültél Baekhyun farkába – lekezelő a hangom, mintha teljesen hidegen hagyna a tény.

– Megbántam, szörnyen megbántam, de már megtörtént, nem tudok ez ellen tenni semmit – hadarja.

– Legalább ezt belátod…

– Beszéljük meg, kérlek. Találkozzunk, és személyesen tisztázzuk a dolgot, oké?

– Ha akarnék, akkor se tudnék találkozni veled, úgyhogy szia.

Nem várom meg, hogy mondjon bármit is, talán vette az üzenetet.

– Ribanc – motyogom magamban.

Az egész napom pakolással telt, berendezkedtem a házba, és máris otthon éreztem magam. Közben végig kattogott az agyam, próbáltam átgondolni a munkalehetőségeket, de a gondolataim mindig elterelődtek Byul felé, végül Jihyun szidásánál kötöttem ki. Kimondhatatlanul haragszom rá, és fáj bevallanom magamnak, de csalódott is vagyok, hiszen nem egy-két hónapig nevezhettem őt a barátnőmnek. Nem szokásom túlgondolni a dolgokat, de ezen nem tudok olyan könnyen túllépni, bármennyire is próbálkozom vele.

Egy törölközővel a kezemben elindulok a lépcső alatti kis fürdőszobába, és ez az utolsó dolog, hogy kész legyek a berendezkedéssel. A puha törölközőt felakasztom a csap mellé, és elégedetten lépek ki a folyosóra, a tekintetem pedig azonnal rátapad a mellettem lévő, zárt ajtóra.

Ez az egyetlen pontja a háznak, ami számomra még mindig rejtély.