8. Fejezet

– Engedj ki, te barom! – kiabál, és szüntelenül dörömböl. – Ez rohadtul nem vicces! Hallod?!

A fejemet fogva gubbasztok az ajtó külső felén, és pánikolva próbálok levegőhöz jutni. Miért csináltam ezt? Egy pillanat alatt történt az egész, de én nem akartam, hogy ez legyen. Most mihez kezdek? Ez már túl sok, egy bocsánattal lehetetlen elintézni.

Átlépted a határt, nincs visszaút.

Minden esélyemnek lőttek; amit eddig felépítettem, az elveszett.

– Sehoon! Nyisd ki az ajtót!

Jól van, nyugalom. Higgadj le, gondold át a helyzetet. Csak beszélgettünk, minden rendben volt…

Aztán leordítottad a fejét, belökted a szobádba, és rázártad az ajtót.

Nem tudom, hogy mi ütött belém. Eldurrant az agyam, és nem voltam képes moderálni magam. De miért? Én nem vagyok ilyen. Szörnyen érzem magam, és nem tudom, hogy mit tegyek.

Menj be, és fejezd be, amit elkezdtél.

– Sehoon! – beleremeg az ajtó, ahogy üti. – Elment a kurva eszed?! Engedj már ki!

Veszek egy mély levegőt, felállok, és kezemet a kilincsre teszem. Nincs jobb ötletem, mint bocsánatért esedezni, és megmagyarázni a történteket. Talán még megmenthetem a helyzetet.

– Byul, figyelj-

– Nyisd ki a kurva ajtót!

– Jó, oké. Kiengedlek, csak hallgass végig – nem mond semmit ezért folytatom. – Ne haragudj, én magam se tudom, hogy mi ütött belém. Nem akartam kiabálni veled, nem akartalak bezárni-

– De mégis megtetted.

– Tudom, és nagyon sajnálom. Mostanában furcsán viselkedek, aminek nem tudom az okát. Remélem, hogy megérted…

– Jól van, kiengednél végre?

Egy sóhajjal próbálok enyhíteni a mellkasom feszülésén, majd elfordítom a kulcsot a zárban, és hátrébb lépek. Kinyílik az ajtó, Byul nagy hévvel meglök, majd azzal a lendülettel egy pofon is csattan az arcomon.

– Egy kibaszott idióta vagy!

Hirtelen szóhoz se jutok, de megint kezd rajtam eluralkodni az ismeretlen érzés. Érzem, hogy felgyülemlik bennem az adrenalin, elönt a düh, és a pulzusom megugrik. Byul heves léptekkel indul meg az ajtó felé, de a csuklója után kapok, visszafordítom magam felé, és nem hagyom, hogy elhúzza tőlem a kezét. Szemeibe nézek, amik egyszerre tükröznek meglepettséget és felháborodottságot.

– Ezt a helyedben nem tettem volna – halkan szólalok meg, de a szavaimban érezhető a fenyegetés.

– Menj a picsába.

Kitartóan próbálja kihúzni a csuklóját az ujjaim közül, majd a tehetetlenség felismerésekor a szabad kezével ismét megpróbál megütni. A bennem tomboló adrenalin annyira felpörgetett, hogy gondolkodás nélkül megragadom a másik csuklóját is, mielőtt hozzám érhetett volna. Az agyam kikapcsol, egyetlen gondolatom sincs, és úgy cselekszem, mintha önkívületi állapotban lennék, minden történik magától. Byul még mindig elszántan próbál szabadulni, de minden próbálkozása haszontalan. Minden erőfeszítés nélkül húzom magammal a szobámba, ahonnan az előbb engedtem ki. Lábammal berúgom az ajtót, ami hangosan csapódik be, és Byul megfagy egy pillanatra.

– Mi a francot művelsz?

Szemeiben megcsillan a félelem fénye, és ettől egy mosoly kúszik az arcomra.

– Megteszem, amit már rég meg kellett volna, aztán mehetsz utadra.

Tizedmásodpercek alatt rájön, hogy mit értettem ez alatt, és ismét elszántan próbálkozni kezd, hogy kiszabaduljon a szorításomból. A közelebb eső falhoz tolom, és a testemmel odaszegezem, megkönnyítve ezzel a saját dolgom. Arcához hajolok, mire a fejét azonnal elfordítja tőlem, és érzem, hogy próbál eltolni magától.

– Lehetett volna ez másképp is, ha nem játszod a nehezen kaphatót – higgadtan súgom a fülébe.

– Ha tudtam volna, hogy ekkora elmebeteg vagy, akkor már az elején elküldtelek volna a picsába.

– Elmebeteg? – morogva ismétlem.

Megszeppenve figyelem, hogy egy gúnyos mosollyal néz rám. Nem tudom, hogy mitől bátorodott fel ennyire, de elég dühítő ilyen helyzetben így látni.

– Engedj el szépen, és menj pszichológushoz. Vagy inkább egy börtönben akarsz megrohadni, nemi erőszak miatt? – még mindig ott bujkál az apró mosoly a szája szélén.

Nem vesz komolyan. Mutasd meg neki, hogy most nagyon is komoly vagy.

Az én ajkaim is mosolyra húzódnak, elengedem Byul egyik csuklóját, és rögtön a mellkasomnak feszül vele, de még így sem tud eltolni magától. Szabaddá vált kezemet a derekára teszem, majd tenyeremet csigalassú tempóban kezdem felfelé végigvezetni a teste vonalán. Végig egymás szemébe nézünk, magabiztosságomat nem veszi el a gyűlölködő tekintete, és szinte érzem a benne uralkodó feszültséget. Meglepően jó érzéssel tölt el, hogy ezt váltom ki belőle, de nekem ennél több kell.

A derekától indulva végigsimítok a válláig, próbál elhúzódni az érintésemtől, de sarokba van szorítva semmi esélye nincs. Kezemet lassan csúsztatom feljebb, majd ujjaimat a nyaka köré fonom. Arca megrezzen, és a fejét kissé megemeli, a kezdeti feszültsége kezd félelemmé alakulni, amit meglepően szórakoztató látni. Egymáshoz nyomódó mellkasunkon érzem, hogy a légzése megszaporodik, amikor kissé megfeszítem a kezem. Hüvelykujjam alatt vadul lüktet az ütőere, a pulzusa az egekbe szökik a félelemtől.

– Ez a te hibád – kezemet átcsúsztatom a tarkójára. – Neked is jó lett volna, ha első este hajlandó lettél volna dugni velem.

– Naivan azt hittem, hogy a normálisak közé tartozol – hirtelen elhallgat egy másodpercre –, de még a többinél is rosszabb vagy.

Az agyam magához tér, és eszembe juttatja a szavakat, amiket Byul mondott, hogy minden pasi csak szexelni akar.

Igaza volt.

De én próbáltam a kedvére tenni, hogy ne csak egyirányú legyen az egész, és most mégis ide jutottunk. Én nem vagyok ilyen. Eddig soha nem bántottam egy nőt se, hogy lennék képes megerőszakolni valakit? Valamiért mégis élvezem, hogy Byul ennyire kiszolgáltatott.

Észreveszi, hogy elmerülök a gondolataimban, megragadja az alkalmat, és csak arra eszmélek fel, hogy egy erős pofon csattan az arcomon. Ez pont elég ahhoz, hogy egy pillanatra összezavarodjak, sikerül ellöknie magától, és futásnak ered.

Ne hagyd meglépni!

Utána megyek, hallom, ahogy a lépcsőn igyekszik lefelé, ezért én is arra veszem az irányt. Az alsó szintre érve megállok, szemeimmel őt keresem, de sehol se látom, és teljes csend van.

– Nem szeretek bújócskázni, úgyhogy gyere elő, ha jót akarsz magadnak – próbálok ráijeszteni, de semmi hatása.

A bejárati ajtóhoz megyek, kinézek, de sehol senki. Kizárt, hogy meglépett volna, ilyen gyorsan és halkan lehetetlen kimenni, ezért bezárom, hogy kevesebb menekülési lehetősége legyen. Először a lépcső alá nézek be, majd az ott lévő fürdőszobába, végül a nappaliba, de sehol se találom. A konyhára végig ráláttam, és nem vettem észre semmi mozgást, de a biztonság kedvéért benézek oda is. Halk, megfontolt léptekkel haladok felé, majd megtorpanok, amikor halk neszt hallok abból az irányból. A kezdeti feszültségem elillan, visszatér a magabiztosságom. Közelítek az előteret és a konyhát elválasztó pult felé, elé érve lábujjhegyre állok, hogy jobban átlássak fölötte.

– Megvagy – suttogom magam elé, amikor meglátom a feje búbján vöröslő tincseket.

A helyzet ismét egy pillanat alatt fordul át; azt hittem, hogy én fogom elkapni Byult, de ehelyett inkább ő kap el engem. Előjön a pult mögül, és elszánt tekintettel néz a szemeimbe, miközben egy kést szegez felém. Meglepettségem csak addig tart, amíg észre nem veszem, hogy remeg a keze.

– Ugyan már – cinikusan elmosolyodok.

– Vissza! – a levegőbe szúrva figyelmeztet, mikor teszek felé egy lépést. – Nyisd ki azt a kurva ajtót, különben itt fogsz megdögleni, te elmebeteg!

A fenyegetése még a hitelessége ellenére se tud megijeszteni, de a hátsó zsebembe nyúlok a kulcsért, és elindulok az ajtó felé, hogy kinyissam. A szemem sarkából végig őt figyelem, az egész házban síri csend van, csak az ő szaggatott légvételeit lehet hallani, majd a zár kattanását. Hátrébb lépek az ajtótól, és kifejezéstelen arccal Byult figyelem, aki végig rajtam tartja a szemét, miközben a kijárathoz megy. Nem fordul el, szabad kezével tapogatja ki a kilincset, amit lenyom, de nem történik semmi, mivel ki se nyitottam, csak fordítottam még egyet a záron. A figyelme az ajtóra terelődik, pont ahogy reméltem, és megindulok felé, megteszem azt a pár lépésnyi távolságot, de az utolsó pillanatban hátra fordul, meglendítve a kezét, amiben a kést tartja. Éles fájdalom hasít a jobb oldali arccsontomat fedő bőrbe, de ezzel mit sem törődve megfogom Byul csuklóját, és erősen szorítva elfordítom, amíg el nem ejti a kést, ami koppan a padlón. Egy határozott mozdulattal fordítom meg Byult, hogy háttal legyen, és az ajtóhoz szorítom a testét.

Nem próbál szabadulni, hagyja, hogy lefogjam. Mindkettőnknek szapora, szabálytalan a légzése, majd egyik pillanatban érzem, hogy valami lefolyik az arcom jobb felén.

– Ennyi – diadalittasan sóhajtom. – Nem fogod megköszönni, amit ezért kapni fogsz.